Bene Zoltán
Madách-olvasók és/vagy Tragédia-olvasók - ma
olvasásszociológiai vázlat
Richard Wilbur:
Az etruszk költőkhöz
Néma testvérek, álmotok beszéljen,
Anyatej-szóval, ajándék-igékben,
Szűz nyelven, amelyben tudat s világa
Egy lett, hogy verssorát hagyja a mára,
Mint hóba írná ösvényét a vándor -
Nem tudván, hogy eltűnik olvadáskor.
(Széky János fordítása)
Bevezetés, avagy akarunk-e etruszkká válni?
Ha kezünkbe veszünk több olyan könyvet, amelyek néhány évvel ezelőtt jelentek meg, barátkozunk velük, megszagoljuk őket, beléjük lapozunk, beléjük olvasunk itt-ott, akkor előbb-utóbb esélyünk van arra, hogy szemünkbe ötlik az egyik-másik kötet előzéklapjára nyomtatott mondat: Megjelent az Olvasás Éve alkalmából. Innen tudhatjuk, hogy mostanában, alig néhány esztendeje volt az Olvasás Éve. Esetleg olvashattunk is erről valamelyik szakfolyóiratban, napilapok, hetilapok kulturális rovataiban, hallhattunk róla a rádióban, talán még a tévében is - nyugtázhattuk magunkban, hogy ilyen is van. Örülhettünk. Vagy éppen szomorkodhattunk. Örülhettünk, ha arra gondoltunk, lám az olyan haszontalanságra is van energiája egyeseknek, mint az olvasás népszerűsítése. És szomorkodhattunk, ha arról az oldalról közelítettük meg a kérdést, hogy idáig jutottunk: már az olvasást, ezt a legcsodálatosabb és legtöbb haszonnal kecsegtető haszon nélkül való dolgot is reklámozni kell, már erre is fel kell hívni a figyelmet, mert nem vált napi szükségletté, nem vált a vérévé az embereknek.
Az egykori Mezopotámiában a madarakat szent állatoknak tekintették, mert lábuk nyoma az ékírás jeleit idézte. Szent Ágoston néhány ezer év elteltével (meglepő modernséggel) azt állította: "amit írásom beszél, azt én magam hirdetem. Az írás mégis időről, idő szerint beszél."1; később azt is hozzáteszi, az írás mégis idő nélküli, azaz örök. Elegendő néhány példa ennek illusztrálására: ha Jean-Francois Champollion 1822-ben nem fejti meg az egyiptomi írásrendszereket, ma csupán halvány elképzeléseink lennének a Nílus-völgyi civilizációról; ha netán egy Ventris nevű zseniális logikájú angol építész nem jön rá a krétai lineáris B-írás kulcsára, akkor alig-alig ismernénk a görögök érkezése előtti Kréta kultúráját. Ezek a jelentős műveltséggel bíró kultúrák hallgatnának, mint a sír, illetőleg pusztán kódolt üzeneteket küldenének a régészek által feltárt tárgyaik rejtjeleivel, ha nem sikerült volna szóra bírni írásos emlékeiket - amint mind a mai napig hallgatnak az etruszk feliratok. Egy civilizáció tehát, úgy tűnik, leginkább és elsősorban az írásban érhető tetten, az írásban csapódik le, az írás által rajzolja meg önarcképét.
Ha pedig ezen eltűnődünk, be kell látnunk, hogy ez alól mi, a mi civilizációnk sem kivétel. S ha nem az, akkor ki-ki megítélheti: miért van szükség az olvasás propagálására, s egyáltalán, miért kell ilyesmivel törődnünk. Néhány kézzelfogható adatot szeretnék itt elmondani ezzel kapcsolatosan: egy 1973-as felmérés szerint hazánk olvasási teljesítménye mind a sebesség, mind a szövegértés terén az európai mezőny végén kullogott; egy 1992-es vizsgálat alapján azonban az első harmad végén helyezkedtünk el. Mint Nagy Attila olvasásszociológus írja, ennek "elsődleges oka a gazdaságilag-technikailag fejlett országokban, a globalizálódó világ vezető államaiban tapasztalható visszaesés, a funkcionális analfabetizmus növekvő problémája."2 Egy másik, 1986 és 1995 között elvégzett hazai felmérés pedig egyértelműen mutatja, hogy Magyarországon is erősen és rohamosan romlanak az olvasás pozíciói, tehát pusztán arról van szó, hogy (talán) nem olyan viharos sebességgel mondunk le az olvasásról, mint példának okáért a németek, a hollandok vagy a belgák, de semmi esetre sem arról, hogy többet olvasnánk, mint 1973-ban.3 Mi lehet ennek az oka? A média? A felgyorsult élettempó? A számítógép? Többkötetnyi irodalma van a kérdésnek, számtalan válaszra bukkanhatunk ezen munkák lapjain - egyértelmű, egyszerű, egyedüli okra azonban nem, s abban megegyezhetünk, hogy ilyen nincs is; és ennek megfelelően a probléma megoldása sem megy egyik napról a másikra. Mégis. Gondoljunk bele! Hányan beszélnek ma Magyarországon helyesen magyarul? Egyre kevesebben. Az élőbeszéd romlása pedig, könnyű belátni, hogy összeköthető, összefügg az olvasás hanyatlásával. S a kettő együtt, el lehet képzelni, hova vezet(het).
Vajon akarunk etruszkká válni?
Olvasnak-e Madáchot manapság Magyarországon?
Ha Kertész Imre Nobel-díja előtt megkértünk egy külföldi olvasót, mondjon egy magyar irodalmi szerzőt, a legtöbben Madách Imre nevét emlegették volna. Kertész Nobel-díja ezt nyilván módosította, elsősorban Németországban, bár a németekre amúgy sem volt teljesen érvényes a föntebbi megállapítás, Németországban ugyanis jobban ismerik a magyar irodalmat, mint a legtöbb nyugati államban (elég, ha a kortársak közül csak Esterházyra, Nádasra, Darvasira, Bartisra, Hász Róbertre gondolunk) - noha ez az ismertség sem eget rengető. A Tragédia külföldi pozíciói azonban elég jók, nem egy felmérés szerint a magyar irodalomból Madách művét ismerik a legtöbben a határainkon túli, nem magyar anyanyelvű olvasók. Ez, természetesen, nem azt jelenti, hogy bestseller lenne a Tragédia, s nem is azt, hogy rengetegen olvasták volna, pusztán annyit, hogy viszonylag nagyszámú ember hallotta már hírét, s vannak, akik ismerik is a művet, vagy színpadon látták. De hogy áll a helyzet Magyarországon?
Nagy Attila szerint "az olvasmányszerkezet, az olvasói ízlés alakulásában az érettségi léte cezúrát jelent."4 Évekkel ezelőtt, könyvtárosi munkám során én is valami hasonlót tapasztaltam, ugyanakkor azt is, hogy a cezúra évről évre kitolódik, vagyis ma már nem lehet egyértelműen az érettségihez kötni ezt a bizonyos választóvonalat. Hanthy Kinga véleménye szerint "Harminc évvel ezelőtti vizsgálatokból kiderült, hogy az érettségi a cezúra. Aki érettségizett, az könyvolvasó volt; aki ennél alacsonyabb képesítést kapott, valószínűleg gyengébb kulturális fokozatot ért el. Ez a cezúra mosódott el azóta. Hiába javult a népesség iskolázottságának mértéke, hiába kerültek sokkal többen középiskolába, az érettségit adó középiskola elvégzése nem garancia arra, hogy olvasó ember kerül ki a társadalomba."5 Ezzel egybecsengenek az én megfigyeléseim is.
2003-ban végeztem felmérést 10-13 éves gyermekek olvasási szokásairól, a minta 300 fő fölötti volt: 3 részben egy átlagosnak számító magyar vidéki település (kisváros) általános iskolájának tanulóiból, 1/4 részben egy vidéki magyar nagyváros elitiskolájának nebulóiból állt. Eredményeim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a gyermekek olvasási szokásait oroszlánrészben nem az iskola és nem is egyéb közösségek határozzák meg, hanem a családi háttér kulturális foka. Olvasó, nagyobb könyvtárral rendelkező szülők gyermekei sokkal nagyobb valószínűséggel válnak maguk is olvasóvá, mint azon szülők gyermekei, akik maguk nem, vagy legfeljebb újságot olvasnak, s ahol a családi könyvtár alig néhány kötetre rúg. Ezt a képet árnyalja, persze, a televízió és a számítógép használatának szokásrendszere, ám korántsem oly mértékben, mint azt a legtöbben gondolják. A számítógép és a televízió ugyanis nem igazán meghatározó tényező: a jobb olvasási mutatókkal bíró gyerekek átlagosan jóval többet számítógépeznek, és nem néznek kevesebbet televíziót, mint kevesebbet vagy egyáltalán nem olvasó társaik. Még egyszer hangsúlyozom tehát, hogy tapasztalataim szerint a családi háttér, a kulturális és civilizációs közeg az, ami meghatározza, egy gyermek mennyit fog olvasni - azt viszont már ez is csak kicsiny mértékben befolyásolja, hogy mit olvas! Azt, úgy tűnik, annál inkább, hogy mit nem. A 2003-as felmérésnek az eredményei szerint tudniillik a 10-13 éves gyermekek olvasmányaiban hihetetlenül alacsony (1% alatti!!!) a versek aránya, ami arra enged következtetni, hogy a gyerekek manapság gyakorlatilag egyáltalán nem olvasnak verseket. Tapasztalataimat korábbi felmérések is alátámasztják, s mindezek alapján elmondható, hogy a versolvasás helyzete talán a legsiralmasabb a mai Magyarországon, ami a jövő nemzedékek esztétikai érzékének kialakulása, kialakítása szempontjából erősen elgondolkoztató, egyben ijesztő. Az, hogy ebben nagy - és negatív - szerepet játszik irodalomoktatásunk, könnyedén belátható, ha figyelembe vesszük, hogy "az általános iskola még érvényben lévő tantervei főleg magyar irodalmat, s azon belül nagy arányban lírát írnak elő tananyagként."6 A tanterv tehát a lírát részesíti előnyben, de megszerettetni nem igazán sikerül az előírt tananyagot…
Ha pedig a Tragédia olvasottságát vizsgáljuk, szintén nem elhanyagolható ez a körülmény, hiszen Madách műve drámai költemény, s a hangsúly nem feltétlenül a jelzőn van ebben a jelzős szerkezetben. Hogyan várhatnánk hát el a gyerekektől évek múlva, hogy élvezettel forgassák Az ember tragédiáját, ha nem tanultak meg verset olvasni, ha nem tudnak élvezni egy költeményt?
Összességében elmondható, hogy a mai gyerekek olvasási szokásait elsődlegesen a nem-olvasás jellemzi…
Tudom, hogy a Madách-olvasók nem a gyerekek közül kerülnek ki, mégis úgy éreztem, szükséges lehetett ez a kis kitérő. Hiszen a jelen gyerekeiből lehet(nek) a jövő Madách-olvasói, csakhogy az, aki gyerekkorában nem válik olvasóvá, majdnem bizonyos, hogy később sem fog.
Ha ezek után a Madách-olvasás kérdésére térek, előre kell bocsátanom, hogy tapasztalataim nem sokkal jobbak, mint a 2003-as, gyerekek körében elvégzett felmérés eredményei… Vagyis mindent egybevetve az is elmondható, hogy manapság az emberek nem olvasnak Madáchot - sem.
A Madách-olvasással kapcsolatos, egyszerű kérdőíves felmérés 2004-ben történt meg középiskolások, felsőoktatásban tanulók és humán értelmiségiek körében. A minta kisebb volt, mint a 2003-as, de így is 100 főnél nagyobb, egészen pontosan 109 személyt érintett (az arányok a következőképpen alakultak: 58 középiskolás, 32 hallgató, 19 értelmiségi). A konkrét kérdésre, hogy mit olvastak Madáchtól, csaknem mindenki azt felelte: a Tragé-diát, bár voltak kivételek, akik a semmit válasszal tiszteltek meg. Négyen sorolták fel a József császárt (ennek oka az lehet, hogy egy alkalommal nem sokkal annak egyik bemutatója után töltettem ki a kérdőívet néhány pedagógussal), hárman említették a Mózest, és ezzel vége. (Hozzá kell tennem, hogy a József császár négyszeri megjelölése olvasott Madách-műként egészen bizonyosan nem helytálló, ugyanis közvetlen a mű bemutatója utáni napok egyikén érdeklődtem, s a bemutató helyszínén a két hozzáférhető szöveg közül az egyik az enyém volt, a másik a könyvtári példány. Nos, tőlem nem kérte senki kölcsön, a könyvtári példány pedig egy barátomnál volt éppen, aki nem vett részt a felmérésben. Ezek után nehezen elképzelhető, jóllehet nem is eléképzelhetetlen, hogy négyen elolvasták a színművet.) De ami még ennél is szomorúbb, hogy 2004. júniusában, egy jeles magyar irodalmi folyóirat által szervezett hajóúton is kérdezősködtem írók, költők, szerkesztők körében (ők egyébként nem tartoznak a fentebb említett mintába, itt az érdeklődés pusztán szóbeli volt), s a Tragédián és a Mózesen kívül alig akadt valaki, aki Madáchnak egyéb művét is megemlítette volna, s a Mózessel kapcsolatban is többen fanyalogtak: Madáchot egyértelműen egykönyvű szerzőnek tekintik.
Mindent egybevetve tapasztalataim a következők: a középiskolások jelentős része meg sem próbálja elolvasni Madách Imre főművét, hanem rögvest a zanzásított változathoz nyúl. Aki belekezd, javarészben az is megfutamodik és a zanzánál köt ki, s elenyészően kis hányad olvassa csak végig a művet. (Ez kiderül, amint konkrétumokról érdeklődik az ember, vagyis a kérdőív utolsó 3 kérdésekor. Általánosságban tudnak mondani néhány mondatot a Tragédiáról, de ha olyan kérdéssel találják magukat szemközt, amire csak úgy tudnának felelni, ha valóban olvasták volna a darabot, kudarcot vallanak.) A Tragédián kívül néhányuk hallott más Madách-mű(vek)ről (főként a Mózesről), a legtöbben azonban nem.
Szintén a kérdőív második feléből tűnik ki, hogy nem sokkal jobb a helyzet a hallgatókkal sem: nem egy magyar szakos főiskolai/egyetemi diák sosem olvasta a Tragédiát, legfeljebb a kivonatát (ahogy nem olvasták az Iliászt, az Odüsszeiát, Shakespeare drámáit, vagy mondjuk az Iskola a határon-t sem). Bár ők több Madách-művet ismernek, néhol bizonytalanok a címek, illetőleg három esetben Madách művei közé kerülnek mások alkotásai (Vörösmarty Csongor és Tündéje mellett Szigligeti és Bródy Sándor egy-egy drámája).
A humán értelmiségiek, saját bevallásuk szerint, mind olvasták a drámai költeményt, szereplőkre, helyszínekre mégis többségük homályosan emlékszik, vagy sehogy se, s akit sikerült egyáltalán rávennem, hogy megkezdett idézeteket fejezzen be, sok esetben kudarcot vallott. A rövid, mindössze 5 kérdést tartalmazó kérdőívet kitöltők meghatározó többsége bajban volt az idézetekkel, pedig a leginkább ismerteket válogattam össze. Csakúgy, mint a középiskolások és a hallgatók esetében, ezúttal is éppen ezek az idézetek és a helyszínekre, személyekre vonatkozó kérdések győztek meg több esetben arról, hogy az, aki állítása szerint ismeri a Tragédiát (amennyiben legalább egyszer elolvasta), az sem feltétlenül emlékszik rá… (Nem ritkán szinte semmire…!) Mindazonáltal az idősebbek (24, még inkább 35 év fölött) jobban ismerik Az ember tragédiáját, idézni is jobban tudnak belőle, és Madách egyéb alkotásairól is többet hallottak, mint a fiatalabbak. A kérdés csupán az, hogy ennek oka abban áll-e, hogy jobban megtanították nekik annak idején, amit tudni illik az egyik legnagyobb magyar íróról és műveiről, vagy valóban többet foglalkoztak vele, mint az utánuk jövő nemzedékek? Szkeptikus vagyok, de megjegyzem, hogy - magától értetődően - ebben az esetben sem lehet általánosítani. Mégis azt hiszem, az előbbi ok a valószínű… Azt gondolom, régen nagyrészt a memoriterek tették a műveltség látszatát. Korábban számos memoritert követelt meg az iskola, s ezek egy része megragadt a fejekben, beszélgetéskor pedig elő lehetett húzni a megfelelőt (vagy minimum hangzatost) az agy megfelelő fiókjából. Ma ezek a fiókok üresek vagy mást tárolnak bennük.
A Madách-olvasás szénája, az eddigiek alapján módfelett rosszul áll napjainkban. Ez nem tanulság, de tény. Annak tűnik, mindenesetre. Ugyanakkor tudom azt is, hogy az efféle felmérések statisztika-ízűek, és, ugye, van a szépítés, a füllentés, a kis hazugság, a nagy hazugság, az óriási nagy hazugság és - a statisztika…
Végezetül néhány szó a jövőről. Vagyis még egyszer szeretnék kitérni arra a problémára, hogy a gyerekek olvasnak-e, és ha igen: mit olvasnak? Ismétlem, tudom, hogy nem a gyerekek a potenciális Madách-olvasók. De belőlük válhatnak azok. Hát, ha a jelenlegi tendenciákat vesszük figyelembe: nem válnak. Mert akárhogy is nézzük, nemigen olvasnak, ha pedig igen, legfeljebb Harry Pottert - vagy még sokkal rosszabbat. Ha kísérletet kellene tennem a probléma megoldására, nevezetesen valamiféle javaslattal előállni az olvasóvá nevelés, vagy egyenesen a Madách-olvasóvá nevelés terén, akkor fel kell tennem a kezem, s be kell vallanom: sajnos, erre képtelen vagyok. Hiszen az jól látható mind az én felméréseimből, mind számos egyéb felmérésből, hogy ma Magyarországon (tisztelet a mindig akadó kivételnek!) szánalmas helyzetbe jutott az olvasás, korra és nemre való tekintet nélkül, ami hosszútávon mind egyéni, mind társadalmi szempontból nagyon veszélyes (lehet). Ám ez nem csak ránk, magyarokra vonatkozik, hanem egyetemes jelenség. Hogyan lehetne ezen változtatni?
Nagy Attila olvasásszociológusnak, velem ellentétben, vannak megoldási javaslatai, s ő is, akárcsak én, igen fontos szerepet tulajdonít a családnak, a családi indíttatásnak, háttérnek, az otthoni környezetnek, emellett pedig elsődlegesen az iskola, másodlagosan a könyvtár felelősségét veti fel.7 Egy másik szakember, Horváth Zsuzsa ehhez hozzáteszi: "Nem lehet ezt [ti. az olvasási készség fejlesztését] egyetlen tantárgy problémájához visszavezetni. A megoldás tantárgyközi feladat."8
A látványos, hosszú távú javulás alapfeltétele tehát egyfajta szemléletváltás, s erre, úgy vélem, a közeljövőben nincs sok esély. Nem az iskola és nem a pedagógusok miatt, hanem a társadalom egésze miatt. Mert a társadalom olvasás-ellenes. Akad egy réteg, amely igényli ezt a tevékenységet - ezt az alkotó tevékenységet -, s ezáltal mintegy meg is különbözteti magát a többiektől. A tömeg azonban nem kér belőle. Persze, kérdés, hogy kért-e valaha is? Azt mondják, az igazán értelmiségi módon, azaz gondolkodva, szellemileg aktívan élő emberek minden társadalomnak nagyjából a 6%-át teszik ki. Ez a 6% megvan ma is Magyarországon. S ez a 6% olvas Madáchot (is). Lehet, hogy nem is olvasott soha több? Nem, ez biztosan nem így van. Azt azonban nem tudom eldönteni, hogy meghaladta-e ezt a 6%-ot valaha is azoknak a száma, akik nem csak olvasták, de ELolvasták Madách művét (netán műveit), akiket megérintett, akik - megint ezt a szót kell használnom - alkotó módon nyúltak hozzá a nyersanyaghoz: Madách Imre szavaihoz. S ha nem haladta meg, akkor ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen rendben van minden? Vagy azért mégis jobb az, ha értetlenül, keservesen, de legalább átrágja magát a diák a Tragédián, legalább a Tragédián? Vagy vajon mégiscsak etruszkká akarunk válni?
Jegyzetek (Vissza a szöveghez)
1. Szent Ágoston (Aurelius Augustinus): Vallomások, XIII. könyv, XXIX. fejezet. 467. vissza
2. Nagy Attila: Olvasásfejlesztés, könyvtárhasználat - kritikus gondolkodás c. műve, 9. vissza
3. Nagy Attila: Olvasásfejlesztés, könyvtárhasználat - kritikus gondolkodás c. műve, 9. vissza
4. Nagy Attila: Ki mondja a mesét? - In: Fordulópont 1999/2-3. Miért (nem) olvas a gyermek? 15. vissza
5. In.: Hanthy Kinga: Ellenszélben. Kerekasztal-beszélgetés olvasáskultúránk jelenéről és kilátásairól. In.: Magyar Nemzet Magazin, 2002. november 16. vissza
6. Bene Kálmán: A versolvasóvá nevelés érdekében. In: Nagy Attila (Szerk.): Olvasásra nevelés és pedagógusképzés. HUNRA konferenciák előadásai. Bp., OSZK, 1994., 84. vissza
7. Nagy Attila: "Több lettem, s a gyerekem is több lesz." In.: Olvasásfejlesztés iskolában, könyvtárban. Felelős szerk.: Nagy Attila. Sárospatak, Városi Könyvtár, 1999., 118. vissza
8. In.: Hanthy Kinga: Ellenszélben. Kerekasztal-beszélgetés olvasáskultúránk jelenéről és kilátásairól. In.: Magyar Nemzet Magazin, 2002. november 16. vissza