Bene Kálmán

Nyári nap, téli éj1

Madách epikus költészete értékében messze marad a Tragédia és né­hány drámája színvonalától, költészetén belül is elmarad a lírikus Ma­dách teljesítményétől. Ez a sommás vélemény azokat igazolná, akik a Ma­dách-életmű bemutatásában szinte egyáltalán nem szenteltek fi­gyel­met az epikus költészetnek. Talán magam sem foglalkoztam volna ez­zel a kérdéssel, ha az epikus ciklusok újraolvasásakor nem ta­lál­ko­zom egy olyan kiemelkedő darabbal, amely kiragyogott szinte a többi kö­zül, amely balladára, úgy érzem, fel kell hívnom a figyelmet. Ol­vas­suk el először figyelmesen Madách: Nyári nap, téli éj c. balladáját!

                Miért szép ez a ballada? Részletes indoklásra, elemzésre itt most nem térek ki, csak néhány jellemzőre hívnám fel a figyelmet. Először is a művészi kompozícióra. A vers tükörszerkezetű, a két ellentétes han­gulatú, tartalmú, majdnem egyforma hosszúságú rész versszakai szin­te tökéletesen megfelelnek egymásnak. Ráadásul mind a két rész el­ső és utolsó szakasza keretként szolgál, s a kereten belüli strófák is gyak­ran egymás ellentétes ikerdarabjai. Az első részben egy nyári, nap­pali álomvízió tündértánca (Szentivánéji álom?), a másodikban egy téli, éjféli, éberen látott látomás kísértet-kavalkádja tárul fel a fő­sze­replő szeme előtt, majd mind a kettőben, csattanóként megjelenik An­dor kedvese. Ám míg az álomból felébredve a lány egy "hő csók­kal" hajol a fiú homlokára, a vers végén már kiderül, hogy a haláltánc kö­zepette feltűnő reszkető nő, karján halott kisdedével már csak szel­lem­látomás, Andor lelkifurdalásának vádló kivetülése.

                A művészi felépítés mellett kiemelhető a vers gazdag, színes kép­vi­lága. Példának csak figyeljük meg a két "tömegjelenet" képeit: a tün­dérek "hancúrozását" és a kísértetek, halottak plasztikus, látványos meg­elevenítését. Külön kiemelném a pajkos, már-már pajzán tündérek ero­tikus képeit az 5. és 12. strófában, vagy a "rémvadászat" hal­lu­ci­ná­ci­óit a 16-17. strófában. Igen figyelemre méltó itt a 17. szakasz utolsó ké­pe, hasonlata.

                Ugyanígy dicsérhető a ballada pontos, hatásos verszenéje, hibátlan rit­musa. A 10 és 9 szótagos trocheusi sorok ugyan félrímesek, tehát csak minden 19. szótag cseng össze, de Madách tompa, jellegtelen rí­me­lését ismerve, ez inkább előnye a versnek. Költőnknél nem ritka, de itt különösen sok az alliteráció, a hangfestő szó, a hangok zenéjét te­kint­ve ez a vers legjobb romantikus költőink életművébe is beillene.

                A vers motívumai, romantikus stílusjegyei leginkább Vörös­mar­ty­ra emlékeztetnek, ám itt, úgy érzem, szó sem lehet másolásról, epi­go­niz­musról. Inkább mintát követ, alkot újjá. Andor, a főszereplő ne­vé­ben is Vörösmartyt idézi (ld. Andor panasza, Hűség diadalma), a vers olyan, mint egy ironikus Csongor és Tünde-parafrázis. Andor nem ke­re­si, élvezi a boldogságot, szép kedvese keblén erotikus álmot lát vele in­cselkedő tündérekről, és élete végén (a balladából bölcsen kihagyott ván­dorút után) ő is visszatér a kiindulóponthoz, ahol nem a bol­dog­sá­got találja meg, hanem bűnhődik hűtlenségéért, eltékozolt bol­dog­sá­gá­ért. Ez a megoldás és az azt megelőző haláltánc itt is eszünkbe jut­tat­ja Arany Bor vitéz-ét (A vampir c. versnél is észlelhetjük ezt az Arany-hatást). A másik fontos, ironikus Vörösmarty remineszcencia a Szép Ilonka emblemati­kus megidézése - a 14. szakasz első sora a Vö­rös­marty-vers első részének ellenkező jelentésűre hangszerelt vál­to­za­ta lenne:

                                                               "Most, most megvagy" - mond Andor, fölébred

                                                               S kedvesének nyugszik kebelén.

(A vadász - Mátyás király - ott találkozik először szép Ilonkával s lesz ez egy szép, beteljesíthetetlen szerelmi románc nyitánya, Ma­dách­nál Andor álmában már hűtlenkedik, hisz a vele enyelgő álombeli tün­dért szeretné megfogni, de helyette szép kedvese valóságos, ám úgy tű­nik, már megunt csókjával kell beérnie.)

                A Nyári nap, téli éj Madách balladái közül talán a legteljesebben fe­lel meg a műfaj szabályainak: egyaránt fontos epikai, lírai és drámai ol­dala. Noha a tömörség nem jellemző rá, a két "tömegjelenetben" a bal­ladai homály, az elhallgatás, sejtetés annál inkább. Egyetlen nagy tö­rés, váltás szakítja ketté a balladát, a tündér- és kísértet-jelenettel drá­mai módon készíti elő mindkét részben a komor valóságot. Az el­ső­ben megsejt­teti Andor hűtlenségét, szinte előrevetíti a lány el­ha­gyá­sát, a másodikban az éjféli vízió szintén előre jelzi a tragikus va­ló­sá­got: Andor nemcsak elhagyta kedvesét, de valószínűleg áldott ál­la­pot­ban, gyermekkel a szíve alatt hagyta el. (Ugyanolyan mélyen elrejtett ez az utalás, mint Arany Tengerihántás-ának Dalos Eszti-je esetében.) A záró szakasz hatásában és tartalmában a Bor vitéz művészi be­fe­je­zé­sével mérhető össze. De itt sem másol: itt Andor joggal bűnhődik, az egész éjszakai vízió lelkifurdalásának kivetítése lehet.

                A szakirodalom, kissé bizonytalanul, ezt a balladát is 1847 körülre da­tálja,2 A vampir, a Pusztai temetés, a Nabukodonozor álma cí­mű­ek­kel együtt. Ha a vers esetleg a reformkor végén keletkezett is, a többi er­re az időszakra valószínűsített vershez képest kiemelkedő szín­vo­na­la, kicsiszolt, míves megfogalmazása, s a kézirat javítatlan, tisztázat-jel­lege arra utal, hogy az érett Madách alaposan, ihletetten átdolgozta, tö­kéletesítette ezt a balladát, valamikor az ötvenes évek végén, vagy ép­pen halála évében, amikor a versgyűjteményét állította össze.

A vers részletes elemzésével adós maradtam, de remélem, ha né­mi­képp balladai homállyal is, de sikerült felhívnom a figyelmet Ma­dách­nak erre a kiváló költeményére. Úgy vélem, a ballada első része méltó előz­ménye a Tündérálom-nak, a második rész rokonságát pedig a Tra­gé­dia bizánci színének befejezésében, Tankréd és Izóra búcsújánál fi­gyel­hetjük meg.

  Jegyzetek

1.           A Madách Imre epikus ciklusairól szóló előadás részlete. A teljes ta­nulmány külön kötetben jelenik meg. - B. K. vissza

 Vissza