Árpás Károly

Anekdota és életkép: egy Madách-vers értelmezése

1. A költő Madách

Ma még az életműkutatás egyik közhelyének számító mondat lehetne: nem ismerjük a költő Madách Imrét. Születtek ugyan áttekintések a Hor­váth Károly-i monográfiáig, megközelítési kísérletek azóta is, azon­ban a mélyreható elemzéssel adós a szakma.

                Nem kívánom a sztereotípiákat ismételni, inkább a lehetséges okok­ra mutatok rá: az ún. szocialista-marxista irodalomtudomány 1960-as évek­ben született összegzése (ismertebb nevén "spenót") óta nem volt ide­je, lehetősége az irodalomtudósoknak annyira "megmerülni" a po­zi­tivista adatokban, hogy akadjon olyan közülük, aki egyszerre tudója Ma­dách verseinek, s szintetizáló olvasója a Madách-kortárs lírának.

                Pedig a feladat nemcsak madáchi vonatkozása miatt lehet fontos. A régi magyar irodalom kutatói többé-kevésbé feltérképezték a teljes anya­got: esztétikai értékre való tekintet nélkül megállapították a lírai al­kotások mennyiségi és minőségi jellemzőit, rendszerezték (sőt szá­mí­tógépre vitték) szinte [?] az összes szöveget. A "gépiesítés" azt je­len­ti, hogy bármilyen szempont szerint közelítünk a textusokhoz, olyan adatokat kapunk, amelyek nemcsak egymással vethetők össze, ha­nem érvként szolgálhatnak az intuitív megközelítésekhez is.

                Régi elképzelésem, hogy a magyar kultúra megvilágításához, ér­zé­kel­tetéséhez nemcsak a hegycsúcsokra, fennsíkokra van szükség: nem fel­tétlenül az "első-második vonal" szerzői hatottak a kortársakra. Ha meg akarjuk érteni egy múltbeli korszak emberének/befogadójának vi­lágát, akkor nem elegendő a ma klasszikusoknak számító szerzők mű­veit olvasni, hanem ismerni kellene az emlékkönyvek, falvédők köl­tészetét is. Akkor is, ha esztétikai szempontból elhanyagolható a je­lentőségük. Mert csak akkor lehet teljes képünk klasszikusaink nagy­ságáról, ha nemcsak világirodalmi kortársaikkal vetjük össze őket, hanem azzal a magyar környezettel is, amelyből kiemelkedtek!

                Madách Imre nem volt sem Petőfi Sándor, sem Arany János. Ám köl­tészete nem csupán azért lehet fontos, mert ő írta. Ne feledjük: kör­nye­zetében, kortársai között ő volt a költő is. Hogy ez milyen hatást gya­korolhatott drámáira, azt Bene Kálmán már érzékeltette/sejtette.1 A teljes életmű értékelése azonban szerzőjére vár.

                Addig mi marad? Hangyaszorgalommal értelmezni, értékelni a Ma­dách-alkotásokat - s az elkészült egyedi elemzések kellő alapot biz­tosíthatnak egy későbbi summázatnak. Jelen dolgozat is egy ilyen értelmezés: egy Madách-költemény elemzési kísérlete.

                A véletlenszerűen választott mű - a Falusi nász - keletkezéséről és kéziratáról nem tudunk. Nyomtatásban először a Halász Gábor-féle ki­adásban jelent meg. Szövege a következő:

Falusi nász

(1.)                          Legelől hosszú szekér cigány megy

                               S amint zökken az út, rá-rá rántja.

                               Most szorítja a leg is vigabbat,

                               Mert végét már a falunak látja.

5(2.)                       Kurjongatva, ostorpattogás közt

                               Megy nyomában a nász, faluhosszan,

                               Büszkébb még a felkendőzött ló is,

                               A szekéren hogy szép menyasszony van.

(3.)                          Falu végén kis ház ablakánál

10                           Síró szemmel néz ki a leányka,

                               S mint hótól a hervadó virágszál,

                               Hókendőtől van fedezve arca.

(4.)                          Hosszan néz szegény a vőlegényre,

                               Néz utána boldog mátkájára,

15                           Hej csak azt az édes ölelést most,

                               Azt a csókot meg ne látta volna.

178

(5.)                          Ah de látta; s a fakó gyeplős ím

                               Kapujához fordúl egyenesen,

                               Ott megáll, nyerít, hogy zárva látja,

20                           Mindhiába, az ostor megcsörren,

(6.)                          Porfelleg közt tűnik a násznép el,

                               A leányka összedűl zokogva:

                               "Hej, még a fakó el nem felejtett,

                               És urának mást ölel már karja."

A költeményt a kiadásra előkészített anyag "Első rész 2. Románc és bal­lada" című gyűjteményében találjuk.2 Több információval nem ren­delkezünk.

 2. A vers megközelítései

Kérdéses, hogy van-e jelentősége a komplex megközelítésnek? He­lye­sebb, ha a Madách kínálta szempontok szerint vizsgálom a művet.

 2.1. A műfaj kérdése

A szerző alkotását a "Románc és ballada" témakörbe sorolta. Bal­la­dá­nak tekinthető-e műve? Ha figyelmesen elolvassuk a költeményt, ak­kor be kell látnunk, hogy sem a Greguss Ágost-i, sem a Horváth Já­nos-i kritériumok nem lelhetők fel a versben. Van ugyan asszociációs esély arra, hogy a Kriza Jánostól Kallós Zoltánig terjedő gyűjtői sor nép­balladáihoz közelítsünk - a megesett lány története -, ám az ötlet-te­remtés mint lehetőség kevés: a szövegben semmiféle konkrét uta­lás­sal nem találkozunk. Nem tekinthető annak a "hókendő" sem, mert ez le­het egyrészt a népi gyász színe, vagy a szégyenkező arcának el­ta­ka­rá­sául szolgáló kellék - de a hó mindig a tisztaság, ártatlanság, szű­zi­es­ség/szüzesség attribútuma. Tehát erre nem léphetünk tovább. Esik szó ölelésről is (15. és 24. sor), viszont itt az ölelés átkarolás ér­te­lem­ben szerepel csupán.

                Lehetne-e románc? Szerdahelyi István szócikkében3 megengedi, hogy ezt a műfajt a balladával szemben elégikus, olykor pedig ki­fe­je­zet­ten vidám, humoros-tréfás hangvétel jellemzi; Arany János A méh ro­mánca című költeményét hozza példának. Voigt Vilmos4 ugyanott ro­mantikus és biedermeier rokonságra mutat rá - bár a miszticizmus ha­tását is kiemeli. A jeles néprajzos összegzésében arra utal, hogy Ke­let-Európában az érzelmes szórakoztató dal előzménye. Műfaji szem­pont­ból a narratív líra is befolyásolta.

                A Madách-vers elégikus hangulata ugyan nem vitatható - az "el­ha­gyott szerető"-téma erre utal -, de a kívánt komikum kevés benne (s nin­csen olyan bűnhődés-eleme sem, mint Arany költeményében). Emel­lett ellene szól a terjedelmi behatároltság is - kivételesen rövid al­kotás a mű. Mindez azt sugallja: más műfajban kell kereskedni (ak­kor is, ha általában elfogadjuk a szerző meghatározását).

                A műfaj megközelítésének első állomása annak a felismerése, hogy a Madách-versre jellemző egyfajta anekdotikus jelleg. Ez nem a Voigt Vilmos említette narratív líra következménye, hanem ván­dor­té­ma jelenléte: a házhoz szoktatott ló hűségesebb, mint lovasa, gazdája. Hogy mennyire vándor téma, bizonyítja, hogy a 20. században Csin­giz Ajtmatov A versenyló halála című kisregényében is előfordul.

                Az anekdotikus-epikus jelleg a szerkezetben is érvényesül. Ha ver­ses anekdotának tekintenénk, akkor az előkészítő résznek az 1-21. sor ve­hető. Igaz, a nászmenet bemutatását megszakítja a 9-16. sorokban egy másik nézőpont érzékeltetése, de ez ugyanúgy része a főtémának, mint a "keretező" rész. A csattanónak a 22-24. sor számít: az el­ha­gyott lány reakciója.

                Viszont eltávolodunk az anekdotikus szerkesztéstől, ha szigorúbb szem­pontokat érvényesítünk. Az első egységnek az 1-2. versszak te­kint­hető: a tárgyias megközelítésű nászmenet (hangos, mozgó) meg­fe­le­lő ellenpont a 3-4. versszakban előadott leányka hallgatása. Ugyan­ak­kor az 1-4. versszakban ábrázolt emberi világot ellensúlyozza a gyep­lős mozgása/hűsége - s a csattanóban kellően kiemelődik a le­ány­ka szava.

                A fentiek alapján az életkép műfajt tekintem megfelelőnek: a népi élet megfelelő rétegének bemutatása, leíró-elbeszélő-dramatikus esz­-kö­zökkel. Az életkép a kortárs romantikus irodalomnak éppen annyira ked­velt műfaja, mint a korábbi szentimentalizmusnak, bieder­meier­nek; a magyar irodalomban a népiesség emelte divattá. Csakhogy te­kint­hető-e Madách műve a népiesség képviselőjének.

2.2. Madách és a népiesség

A költemény nem ütemhangsúlyos, azaz nem magyaros verselésű (nem is került a nép ajkára). A vers trochaikus lejtésű szabályos tíz szó­tagú sorokból áll. Talán még a trochaikus lejtés - melynek ictusa egye­zik/egyezhet az ütem hangsúlyos nyomatékával - meg­en­ged­het­né, hogy a népies témát "emelt formában" (Bajza József és társainak el­képzelése a népköltészetről) adja elő. Megengedhetné…., ha a rímek ezt támasztanák alá.

                A rímvizsgálat azonban más eredményeket mutat. Madách műve gyen­ge fél- és keresztrímű versszakokból áll, amelyre még a fél­rí­mes/ke­resztrímes azonosítás sem pontos. A huszonnégy sorból nyolc nem rímel (33%). Van ugyan nyolc rímelő rímelő felelés - ám ez a nyílt és zárt szótagos társulás miatt teljesen szabálytalan (33%). Vé­gül akad nyolc elfogadható sor: ebből 6 nőrímpáros (- o - ez az egész­nek 25%-a), 2 spondeus. Ellenben a hatást lerontja, hogy ebből a nyolcból az első két pár szabályosan kétszótagos (1/2. - 1/4.; 2/2. - 2/4.), a to­váb­biak teste vitatható: 3/2. - 3/4.; 6/2. - 6/4. Madách tehát olyan ha­nya­gul bánt a rímek zenei lehetőségeivel, amelyre a kortárs művek kö­zött alig van példa.

                Ráadásul a népi formával ellenkezik az enjambement jelenléte: 2/1-2.; 3/1-2.; 5/1-2. - a 12 sorpárból ez 25%! Sőt, 5-6. versszak kö­zött is van mondatátkötés!

                A szókincs kutatásának eredményei is ellentmondanak ál­lí­tá­sunk­nak. A szöveg a címmel együtt százharminchárom szóalakból áll. Ezek­ből népiesnek tekinthető a cigány, a fakó (2), a falu (4), a fel­ken­dőzött, a gyeplős,5 a kendő, a kurjongatva, az ostor,6 az ostorpattogás, a rántja, a szekér (2): összesen tizenhat glosszéma (12%) - ma­te­ma­ti­ka­ilag elenyésző a jelentősége.

                Amennyiben a stíluseszközöket is megvizsgáljuk, akkor azt ta­lál­juk, hogy Madách nem élt sem az akusztikai hatás eszközeivel, sem a fi­gurákkal (eltekintve néhány inverziótól), de a trópusoknak sem biz­to­sított jelentésmeghatározó szerepet.

                Az kell mondanunk, hogy inkább az életkép ötletszerűségét tá­maszt­ja alá a vers vizsgálata, mint a szerző önelnevezését és önel­he­lye­zését.

 3. Madách költeményei és kora

Ha tüzetesen megolvassuk nemcsak ezt a verset, nemcsak az életmű-ki­adásnak szánt csoportosítás ciklusdarabjait, de Madách összes köl­te­mé­nyét, akkor egyet kell értenünk Arany szerkesztőségi meg­jegy­zé­sé­nek háttérjelentésével: a költő Madách Imre több a korában burjánzó Arany- és Petőfi-epigonoknál.

                Alkotásainak nehézkessége részben az induló költőre nagy hatást gya­korló almanach-líra korszerűtlenségéből, anakronisztikusságából szár­mazik. Ám a túl nem írt művekben, vagy a hosszú alkotásokban is ér­zékelhető a tehetség többlete.

                A ki nem adott, elkészült kötet nem valószínű, hogy "belefért" vol­na az ún. hangulatköltészet stílusirányzatába: a drámaíró jele­ne­te­zé­si technikája és retorizáltsága, a szerző politikai sikerei és gazdasági hely­zete nagyságrendben ellenpontozza betegségét és magánéleti prob­lé­máit. A biedermeieres szenvelgés is sokat ront a műveken.

                Viszont a stilizáció, a stilizálás sokat lendített volna a szecesszió ér­vényesülésének korában a költemények befogadói értékelésében - füg­getlenül attól, hogy a szerző annak és komolyan gondolta költői, mű­vészi megoldásait.

                Mindezek azonban tudománytalan feltételezések: a Madách-köl­te­mé­nyek elnémultak a Gyulai-féle életműkiadásban, és nem tudtak élet­re gal­vanizálódni a második világháború idején sem. Így a har­ma­dik évez­red kutatóira, olvasóira vár a nyitó kérdés negációja: meg­is­mer­jük a költő Madách Imrét.

Jegyzetek (vissza a szöveghez)

1.    Bene Kálmán: A Tragédia dalai. Az ember tragédiája lírai cik­lu­sok­ban. Szeged, 2000.

2.    In Madách Imre Összes Művei II. Sajtó alá rendezte, bevezette és a jegyzeteket írta Halász Gábor Bp., 1942. 88.

3.    Szerdahelyi István: románc in Világirodalmi Lexikon 12. Fő­szer­kesztő: Szerdahelyi István Bp., 1991. 110.

4.    Voigt Vilmos: románc in Világirodalmi Lexikon 12. Fő­szer­kesz­tő: Szerdahelyi István Bp., 1991. 110-111.

5.    A gyeplős szó szerepeltetése négylovas fogatra utal: "a négylovas haj­tás. A kocsis előtt balra volt a nyerges (szükség esetén nye­reg­ből is lehetett hajtani), jobbról a rudas. A nyerges előtt a gyeplős volt befogva, a rudas előtt pedig az ostorhegyes. A két első ló ki­se­fáit a különleges kocsirúd végére, a rúdfejre akasztották." In Dun­can Idaho (=Árpás András Dániel): Quo vadis, nobiles Do­mi­ne? A magyar nemesség és az utazás a 17. században. OKTV dol­gozat Szeged, 2006. 18.

6.    Az ostor "megcsörren" hanghatása teljesen valószerűtlen; mintha M. I. soha nem hallott volna ilyen zajt.

Vissza