Andor Csaba

 

Madách és Arany beszélgetéstöredéke

 

 

Tíz évvel ezelőtt egy érdekes írást kaptam Kovács Sándor Ivántól, amely­ben egy alig ismert szerző elfeledett művének néhány oldalát ele­ve­nítette fel. Ez a néhány oldal arról szólt, hogy 1862. aug. 9-én Ma­dách Ala­dár tanúja volt édesapja és Arany János ebéd utáni be­szél­ge­té­sé­nek, és annak tartalmát le is jegyezte.

                Erről az írásról egészen megfeledkeztem, s csak miután a Madách Im­re életrajzi krónika második kiadása megjelent, került a kezembe is­mét a gépirat. Meglepetésemre Kovács Sándor Iván is meg­fe­led­ke­zett az írá­sáról, s arra sem emlékezett, hogy megjelent-e valahol.

                Madách és Arany találkozását Kovács Sándor Iván és Praznovszky Mi­hály: Két költő egy szekéren c. könyve (Salgótarján, 1991) ele­mez­te a legalaposabban, de mert ez a részlet akkoriban még egyi­kük előtt sem volt ismert, ezért úgy gondolom, mindenképpen közzé kell ten­nünk.

                A könyv szerzője ifjabb Hegedűs Sándor (Ifj. Hegedűs Sándor: Láng­elmék nyomában. Bp., Singer és Wolfner, é. n. 87-90.), aki azon­ban évtizedek múl­tán emlékezetére hagyatkozva idézte fel Madách Ala­dárnak azt a fel­jegyzését, amelyet valaha Szalay Károly református köl­tőnél látott. Ért­hetetlen, miként került hozzá Madách Aladár fel­jegy­zése (ha ugyan nem másolatról volt szó), és az is, hogy maga Madách Ala­dár miért nem tette közzé. Mindenesetre Szalay Károly már meghalt, ami­kor He­ge­dűs Sán­dor a könyvét írta, így nem tudta a jegyzeteket is­mét kézbe ven­ni.

                További kommentár helyett álljon itt Hegedűs Sándor könyvének az a részlete, amely Madách és Arany be­szél­ge­té­séről szól. (A he­lyes­í­ráson nem változtattam, de az idéző jeleket javítottam, ill. pótoltam, hogy világos legyen: hol kezdődik és végződik Madách Aladár szö­ve­ge, s azon belül Madách Imréé és Arany Jánosé. Az utóbbi esetben - az eredeti szöveggel ellentétben, amely a belső idézeteket nem kü­lön­böz­tette meg - belső idézőjelet használtam.)

 

MADÁCH ÉS ARANY.

 

                Ez a dolog a mult század közepén, pontosan 1862 augusztus 9-én tör­tént, amikor is a költő Arany János egy napot töltött Madách Imre kas­télyában. Madách 1860 március 26-án fejezte be "Az ember tra­gé­di­ájá“-t, melyen tizenhárom hónapig dolgozott és ekkor Szontágh Pál ta­nácsára elküldte Arany Jánosnak, akit megválasztottak a Kisfaludy Tár­saság igazgatójának. A társaság elnöke akkor báró Eötvös József volt, aki megkapta a kancellártól az engedélyt, hogy a Kisfaludy Tár­sa­ság végre alapszabályszerűen működhessék. Arany elolvasta a kéz­i­ratot, de alaposan csak 1861 szeptemberében foglalkozott a munkával és ekkor megírta levelét, melyben a legnagyobb elragadtatással nyi­lat­ko­zott a műről. Szerinte apróbb simításokat kell végezni rajta s ő erre a legszívélyesebben felajánlta segítségét. Ezer szerencse, hogy Ma­dách Aranynak küldte el munkáját, mert, ha esetleg egy go­nosz­in­du­la­tú ember kezébe került volna, aki felismerve a mű értékét, biztosan azt ír­ta volna Madáchnak, hogy égesse el, mert nem ér semmit. Azonban a jósors mégis úgy intézte a dolgot, hogy a kézirat Arany nemes ke­zé­be ke­rült. Akkor még idealisták voltak az emberek mindenütt és ör­ven­dez­tek, ha valaki értékes dolgot teremtett és azt igyekeztek emelni, hogy a nem­zet közkincsévé legyen alkotásuk. Emlékezzünk csak vissza, hogy men­tette meg és emelte fel Vörösmarty Petőfit és Jókait, ami művei után halhatatlan érdemeket ad neki osztályrészül. Ugyanígy áldás Arany em­lékére, hogy megajándékozta a nemzetet Madách Imrével és örök­be­csű művével, "Az ember tragédiájá“-val. Tisztán tőle függött, mert ha ő rossz ember, ha ő egy mai irodalmi gangszter, akkor hogy csúnya irígy­ségét kielégítse, lefojtja Madáchot és a művet megsemmisíti. Hogy ez emberi tulajdonság, azt legjobban bizonyítja Seneca, aki egy he­lyütt azt mondja írásaiban: "Az emberek képesek a legnagyobb el­is­me­rést adni egymásnak, míg valaki oly dolgot művel, melyet úgy érez­nek, hogy képességeik folytán ők is meg tudtak volna csinálni! De ha valaki közülök oly dolgot művel, mely, úgy érzik, felül van az ő ké­pességeik színvonalán, akkor a legnagyobb dühvel és kaján irígy­ség­gel törnek arra, hogy saját tehetetlenségüket mentsék és rút irígy­sé­gü­ket kielégítsék!“ Innét látni, hogy az irígység nem mai keletű dolog, ha­nem örök emberi, melynek törvényeit Seneca ezen pár sora mes­te­ri­en fejezi ki.

                Mármost azok a simítások, melyek Madách beleegyezésével Arany kezével történtek, világosan láthatók a kéziraton, amely aztán nyom­dába került, úgyhogy afölött nincs mit vitatkozni. Amiért több­ször vita volt az az, hogy a Tragédia utolsó sorát: az Úr szavát: "Mon­dot­tam ember, küzdj és bízva bízzál!“ Madách írta-e vagy Arany. Ez is vitán felül áll, mert mikor 1862-ben a Kisfaludy Társaság kia­dá­sá­ban megjelent Az ember tragédiája, abban már ez volt a zárómondat és az Arany által javított szövegben is megtalálható. "Az ember tra­gé­di­ájá“-nak első kiadása 1862 január 16-án látott napvilágot. Arany Já­nos ugyanazon év augusztus 9-én volt egy napig Madách vendége a csa­ládi kastélyban. Ekkor Madách egyetlen fia, Madách Aladár, aki hat­vanéves korában, 1908-ban halt meg, jelen volt atyja és Arany be­szél­getésénél. Madách Aladár akkor tizenötödik évében járt és nagy in­telligenciájával minden szóra visszaemlékezett a nevezetes ta­lál­ko­zá­son elmondottakra, sőt erről jegyzeteket is csinált. Mármost ezek az összes jegyzetek, az elhunyt Szalay Károly református költő, po­li­hisz­tor és műfordító kezébe kerültek, aki ezeket Madách Aladártól kapta és élete végéig megőrizte. Sajnos, most nem tudom, hol vannak ezek a fel­jegyzések, mert úgy tudom, Szalay Károly már évekkel ezelőtt meg­halt 82 éves korában, amikor leányát ment meglátogatni. Szalay Ká­roly nekünk tanárunk volt a református gimnáziumban és nagyon sze­retett bennünket, úgyannyira, hogy holland összeköttetéseit is ren­del­kezésemre bocsátotta és legelső holland nyelven megjelent mun­ká­mat ő adatta ki. Sokszor ült mellém az Otthon írói körben és meghitt be­szélgetésekbe mélyedtünk. Egy ilyen beszélgetés alkalmából került szó­ba az, hogy Madách utolsó sorát a Tragédiának: "Mondottam, em­ber küzdj' és bízva bízzál![“] oda írta-e, avagy a darab úgy végződött vol­na: "Csak az a vég! csak azt tudnám feledni!“ Szalay azt mondotta: "Igen! vita volt efelett, de utólag! Ezt majd megmutatom magának!“ A következő összejövetelre elhozta Madách Aladár jegyzeteit, melyek 1862 augusztus 9-ikére, vagyis arra a nevezetes napra vonatkoztak, me­lyet Arany a Madách-kastélyban töltött. A következő részletekre em­lékszem: "Csesztvéről jöttek, ahol Károly bátyámnál, apám test­véröccsé­nél töltöttek egy napot. Ebéd után pipaszó mellett rátértek a Tra­gé­diára, melyről Arany újra a legnagyobb elragadtatással nyilatkozott. Apám megköszönte fáradozásait, mire Arany szerényen válaszolta: »Én csak csiszolgattam ezt a gyémántot, de a gyémánt megvolt, az a te lel­kedben született meg!« Aztán később azt mondta Arany: »Sze­ren­cse, hogy az utolsó sor megvan benne az Úr nevével!«

                [»] - Igen! - felelte apám [-], de Az ember tragédiája be van fe­jez­ve akkor, mikor eljött a vég! És meg kell halnia! A költeménynek tu­laj­donképpen ott van vége!«

                Arany azt mondta: »Ott nem lehet vége, mert ily zord végzettel nem lehet bezárni egy drámai költeményt. Nézd meg az összes görög tra­gédiákat, mint nyitva vannak a végén, reménysugárral, jelezve azt, hogy a tragédia lezajlott, de az élet megy tovább!«

                »A legfőbb érv, hogy az Ur nevét hallatnom kellett, mondta apám, egy kényes helyzet miatt van, még pedig azért, hogy mi, Madáchok is tu­lajdonképpen protestáns család vagyunk, hisz csak nagyatyám tért át a katolikus hitre, te meg kálvinista vagy! És az Úr szava nélkül vé­gez­ve be a tragédiát, kitehettük volna magunkat, a klérus részéről erős tá­ma­dásnak, hogy mi protestánsvérűek tagadjuk a túlvilágot…«[“]

                Ez volt az a vita, illetőleg beszélgetés, amelyet Madách Aladár jegy­zett fel és amelyről úgy látszik némelyek tudtak, mert ebből fakadt az­tán az a mende-monda, hogy Madách úgy fejezte be Az ember tra­gé­diáját, Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni! És az utolsó sort: "Mon­dottam, ember küzdj és bízva bízzál!“ Ezt Arany utólag írta vol­na utána. Ez nem igaz, egyszerűen mese, de nem baj, mert ez is csak azt mutatja, mennyire átment a nemzet lelkébe Madách világraszóló mű­ve, mert folyton vele foglalkoznak, mondatain tépelődnek, eredetét ku­tatják.

 

 Vissza