III. Madách élet(rajz/mű)

Schéda Mária

Két Madách-vers

Szélhárfa

                                      Szélhárfa a költő keble, ha

                                      Némán, magába zárva áll,

                                      Sok szép daleszme szunnyadozva,

                                      Mint a virág bimbója vár.

                                      S ha illatos szél lenge csókja

                                      Hoz rája rózsalevelet,

                                      Megcsendűl ím a hárfa hangja

                                      És zeng édes lágy éneket.

                                      Ha jő az ősz fagyos szelével

                                      És sárga lombot hord legott,

                                      Gyászos rokonság érzetében

                                      A hárfa húr is felzokog.

                                      De hogy ha Istennek haragja

                                      Viharzik a szent hon felett,

                                      Mi hárfa volt, most vész harangja

                                      És felsikolt és megreped.

Madách a “Jellemzések” ciklusba sorolta ezt a könnyed stílusú, de ne­héz terhet hordozó ars poeticus dalt. Talán önjellemzésnek is szánta: az utolsó – nem szokványos és váratlan – zárómondat egyéni fáj­da­lom­ra utal. Mégpedig elviselhetetlen, gyilkoló keserűségre, amelynek csak a költő (el)hallgatása, végleges elnémulása lehet a kö­vet­kez­mé­nye. A “belőlem a jobb rész kihalt” sóhajtása ez, s együtt sajog Ara­nyé­val, Tompáéval, Vörösmartyéval, Széchenyi megszakadó szívével a nagy nemzeti kataklizma feldolgozhatatlannak tűnő utórezgéseként. Szép és poétikus, hangzásában is dallamos a sorkezdő teljes me­ta­fo­ra a feltételes mellékmondat energiákat rejtő intenzitásával egy­be­kap­csolva. Az első versszakot lezáró hasonlat hangulata harmonikusan il­leszkedik ebbe a – szentimentális romantikát idéző – idilli ta­vasz­vá­rás­ba. A meghatározó ige a: vár.

      A jambusok kedélyes tánca, a második strófa megszemélyesítése “az édes, lágy énekek”, az érzelmes, derűs, szívmelengető témák szü­le­tését mutatja be. A megcsendül hangutánzó igei állítmány össze­kap­cso­lódik az ősi rekvizitummal, a költő lelkét szimbolizáló hár­fa­hang­gal. A nazális és zöngés mássalhangzók, az “l”-ek dallama, az al­li­te­rá­ció és a magas magánhangzók dominanciája az esztétikai értelemben vett báj érzékeltetője.

      A hangulat elborulása az évszakok forgásának megfelelően az “ősz fagyos szelének” metaforájával érkezik el a harmadik versszakban. A magánhangzók elsötétülnek, mélyre váltanak, az “l”-ek dallamát az “r”-rek érdessége, a zöngétlen “t” gyakorisága váltja fel. A “hárfa húr” és a “felzokog” alany-állítmányi szerkezetbe kapcsolása hitelesíti e sajátos melankóliát.

      A negyedik s egyben utolsó versszak azt az elbírhatatlan kínt ér­zé­kel­teti, amely a “viharzás” tombolásával terheli meg a gyengéd érin­té­sek­hez szokott hangszert, s az a “vész harangjának” járó ütést el nem vi­selvén felsikolt és megreped. E két, az egész költeményt lezáró ige min­den valószínűséggel a Szív metaforája. A nemzeté és a költőé. A “szent hon” jelzős szerkezet és az “Istennek haragja” azonosítás teszi vi­lágossá, hogy a könnyednek és hangulatosnak induló dal miért került a sorsba belenyugodni nem tudó, hazát sirató versek közé.

Síri dal

A szabadságharc eltiprását panaszoló hazafias költemény a korszak elé­gikus ódáinak sorába illeszthető. Szó­hasz­ná­lata, hangvétele miatt azon­ban az elégiához áll közelebb. Azon versek közé tartozik, ame­lyek szá­mo­san hevertek a köl­tő fiókjában jobb sorsra várva, de va­ló­já­ban az al­ko­tói szándék úgy dön­tött: jobb sorsot nem érdemelnek. Ma­dách – aki évtizedekig ön­ma­ga olvasója és kritikusa volt – több mű­bí­rá­lói ér­zék­kel rendelkezett, mint lírikusi habitussal.

      “Van sok apróbb költeményem, … nekiláttam kidolgozásuknak új­ra és újra, … s hogy még szekrényem szegletében élnek, csak annak kö­szönhetik, hogy más emlékek is csatlakoznak hozzájuk.”¹

      Madách – lírikus alkata ellenére – fájdalmasan átélt és minduntalan vissza­térő tapasztalata lett, hogy a feladathoz nem tud felnőni, az anyag­gal való küzdelméhez csekély erőforrás adatik. Valószínűleg azért sem szenvedett “önértékelési zavarokban”, mert helyes költői ön­is­meretre tett szert (vidéki magányában!)

      “…első kísérleteimmel soha nem zaklattam az olvasó kö­zön­sé­get”.²

      A költő lírikus alkata és drámai tehetsége évtizedeken át kereste egy­mást egy kiforratlan életműben, mígnem eljutott a forrpontig a nagy műben.

      Ez a költemény is arra példa, ahogy a mondanivalót hordozó szán­dék küszködik, s hullámverései szétporlanak a stílus, a szókincs, a hang­zás és a metrum ellenséges martjain. Témájában s madáchi mély­sé­gekig hatoló törekvéseiben nagy, megalkotási módjában közepes pró­bál­ko­zás. Mégis megérdemli a figyelmet, mert az 1849-et követő évek kény­szerű nemzeti depresszióját tükrözi a kor költőóriásainak ha­son­ló okból és céllal alkotott műveihez hasonlóan.

                         Dalt, síri dalt akarnék zengeni

                         Nem lágy panaszt feletted hősi nemzet,

                         De bút végtelent, szív, minőt nem érzett

                         S nem sírtak még el ember könnyei.

      Alaki erősítéssel, nyomatékosítással intonál: dala nem akar szok­vá­nyos lenni. Tagadásainak sorozatával hiányt érzékeltet, vagy inkább kép­telenséget: azt, hogy a nemzet mostani fájdalmát szavakkal talán meg sem lehet közelíteni. A “zengeni”, a “sírtak” igék ezt a szándékot erő­sítik, csakúgy, mint a “lágy panasz” és a “hősi nemzet” ellentétes tar­talmú jelzős szerkezetek, vagy a “bút végtelent” értelmezős ki­fe­je­zés. A biedermeieres, almanach lírát idéző szókincs vértelensége ugyan­akkor folyamatosan csorbítja a művészi attitűdöt. Ez utóbbi folytatódik a második versszakban, amely lezárja a be­ve­ze­tő egységet. Itt is a tagadást és a jelzős szerkezetet kell kiemelnünk egy filozófiai állítás hordozójaként: Vannak sebek, miknek fájásáért csak önmagunkat okolhatjuk – a haza sebei azonban merőben mások. A strófa két-két sorának ellentéte és a harmadik, negyedik sor duplázó me­taforái a harmincas, negyvenes évek szerelmi lírájának átlagos szó­hasz­nálata ellenére is hatni tudnak az olvasóra.

                         Nem kiégett szívért zeng e húr,

                         A szív önkínját önmaga viselje,

                         E dal hazám, egy sashon rekviemje,

                         S az énekes nem Cherub, de Hadúr.

      A következő szerkezeti rész (a harmadik-negyedik-ötödik vers­szak) va­lószínűleg a honfoglaló Árpádra utal. A “ki” vonatkozó név­más is­mét­lése, a “mennydörögve” határozói igenév és a patétikus “messze fényt sugárzó karddal szerzett haza” erre utalnak. Történelmi ih­letésű ódá­ink, eposzaink mind a régi dicsőség és hőseink fel­em­le­ge­té­sével kez­dődnek (Szózat, Zalán futása, Himnusz stb.). A szív emel­ke­dé­sé­nek azonban elébe áll a “vért szokta holt” kifejezés ne­héz­kes­sé­ge.

      Bár nevét nem ejti ki, az eufémizmus a következő sorokban is Ár­pá­dot sejteti. A “nem tűri ő”, a “hol ő beszél”, “hol ő ítél” nyo­ma­té­ko­sí­tó ismétlések olyan nagyra törő szándékot közvetítenek, amely méltó in­terpretálást követel. A “lant epedjen” és a “bércek csapnak össze” el­len­tét próbálja érzékeltetni ezt, bár az utóbbi képzavara már a gro­tesz­ket súrolná, ha nem mentené meg a magasztos téma: a zokogó nemzeti gyász. A két utolsó sor metaforája romantikus túlzásával és na­gyí­tá­sá­val a Szózattal rokon.

      A harmadik, negyedik versszak emelkedett stílusát mintegy össze­fog­lalja az elsőre tételzáróként visszautaló ötödik strófa. Szerkezeti is­mét­lései, vértelen szókincshasználata erősen tompítják hatásfokát an­nak ellenére, hogy itt már világosan utal 1849-re. (“Végső küz­del­med”, “Irigyelhetnek a föld népei”.)

                         Ki nemzetéhez mennydörögve szólt,

                         Ki néki messze fényt sugárzó karddal

                         Szerzett hazát, nem hagyja, hogy könyárral

                         Mosódjék most is a vért szokta holt.

                         Nem tűri ő, hogy lant epedjen ott,

                         Hol ő beszél, ott bércek csapnak össze,

                         Ahol ő ítél, ott a vér a sors betűje

                         És egy egész nagy nemzet a halott.

                         Ily dalt, ily dalt akarnék zengeni,

                         Nem lágy panaszt feletted hősi nemzet

                         Nagy volt halálod, szent végső küzdelmed.

                         Irigyelhetnek a föld népei.

      A “Rohant a zsarnokság mint a tengerár” bevezető sor dü­bör­gé­sé­vel kez­dődik az a romantikus metaforaláncolat, amely a bukásában is győz­he­tetlen, az egész világnak példát mutató magyar nemzet hő­si­es­sé­gét, er­kölcsi diadalát zengi. Hazánk mint a “szabadság végbástyája” a “nép­jo­gok zászlójával” a kezében végletesen magára maradt abban a tu­sá­ban, amelyben a népek összefogására lett volna szükség a siker ki­ví­vá­sá­hoz. A képi és a gondolati megformálásban bizonyára meg­ih­let­te Ma­dá­chot Petőfi: Európa csendes, újra csendes című rapszódiája. A szem­re­há­nyó, Európa népeit elmarasztaló hangvétel, mellyel az “önző, gyá­va fel­fogású” nemzeteket illeti, az utolsó harcos kiábrándulását köz­ve­títi. A “hí­ven betöltötted napszámodat”, “szíved szent vére folyt”, “Te el­buk­tál, de együtt szent zászlóddal”, “vitéz népem” ér­zék­le­tes meg­szó­lí­tá­so­kat és jelzős szerkezeteket megkoronázza a szer­ke­ze­ti egység vé­gén az “új Leonidás” metafora. A vérébe fojtott, túl­e­rő­vel letepert nem­zet egyet­len lehetősége az esetleges túlélésre csak az a tu­dat lehet, hogy mi min­dent megtettünk a szabadságért, a népek há­lát­lan­sága okozta vesz­tün­ket. A szórendi variációval ismétlődő hasonlat ke­retezi s teszi kü­lön­ál­ló egységgé – a fő mondanivaló hordozójává – a költemény kö­zép­ső ré­szét. Műfaját is itt határozza meg a pátosszal, ma­gasztos ér­zel­mek­kel, hang­festő szavakkal telített stílus: elégikus óda – a cím­ben megjelölt “dal” el­le­né­re.
 

                         Rohant a zsarnokság mint tengerár,

                         Te voltál a szabadság végbástyája,

                         Kezedben volt a népjogok zászlója,

                         Melytől egész föld retteg avagy vár.

                         Híven betöltötted napszámodat,

                         Szíved szent vére folyt a küzdelemben,

                         Karod lankadt, néztél kétségbeesetten,

                         Hol lelsz frigyest, hol lelsz bajtársakat.

                         Ők szégyeneljék, kik nem jöttenek,

                         Elhagytak önzőn, gyáva felfogással.

                         Te elbuktál, de együtt szent zászlóddal,

                         S az önző népek ők rettegjenek.

                         A zsarnokság rohan mint a tengerár,

                          A végső gát lehullt vitéz népemmel,

                         És látván mily hálátlan volt az ember,

                         Új Leonidást a föld nem talál.

      Kölcsey, Vörösmarty csak a nemzethalál látomásáig jut el a hazát si­rató ódáiban. Madách túllép ezen: ő a népek gyávaságából pusz­tu­lá­suk­ra következtet. Szörnyű, megérdemelt, végső pusztulásukra. Átok­ként harsog az utolsó három versszak víziója, amely a világ sorsában a “mű­velődés” letiprásának óráját látja közeledni. Ebből a végső, apo­ka­lip­tikus szégyenből egyedül a magyarság fog kimaradni, hiszen hősi ha­lottként betöltötte sorsát. Ez az egészen madáchi ihletésű “vigasz” egye­dülálló e sötét kor lírájában. Remény “a remény ellenére”. Meg-meg­botló rímein és nem mindig szabatos, nem mindig világos ki­fe­je­zés­módján is átizzik a meggyőződés intenzitása.

      Zavaró lehet a tizedik strófa első sorának (fölöslegesen) duplázott ige­kötője (“vad harci mén tiporja majd le szét”), ugyanitt sántikál a fél­rím (“le szét” … “nem félt”), “A művelődés szent kelyhű virágát” me­tafora azonban kárpótol ezért. Ünnepélyes jelzői: “jobb kebel”, “szent áhítat”, “hős neve”, “bús anya”, bár hétköznapiak, mégis cél­za­tosak és hatásosak.

      A pesszimista (azaz ténymegállapító) befejezés paradox módon, de – a fenti gondolatmenetet igazolva – távlatokat nyit és katharzissal zá­rul. A Petőfinél már megcsendülő “világszabadság” történelmi per­spek­tíváját villantja fel, amelynek hű harcosa marad a világon “még itt-ott” szétszórtan élő magyar.

                         A vad harci mén tiporja majd le szét

                         A művelődés szent kelyhű virágát

                         Csak népem nem őrzendi vad csapásit

                         Ő nem lesz rab, mert meghalni nem félt.

                         Ő zászlójával nyugszik sírban lent,

                         S míg a világon egy-egy jobb kebel lesz,

                         Szent áhítattal lép sírja széléhez,

                         S vezércsillaga hős neve leend.

                         S ha még itt-ott magyart szül bús anya,

                         Nem lesz hon, mely fiát lebilincselje,

                         Melyért hevüljön, s folyjon szíve vére,

                         S lesz a világszabadság harcosa.

      Ötödfeles drámai jambusokat, fél- illetve ölelkező rímeket al­kal­maz a költő jórészt tízszótagos sorokban.