Varga Magdolna

 

Madách Imre: Pereat – egy versértelmezési kísérlet

 

 

Korábbi dolgozatomban¹ megemlítettem, hogy a Madách-életmű vizsgálata során egyetlen olyan művel találkoztam, amelynek remény-problematikája hasonlított a Tragédia remény-értelmezéseihez. Ez Ma­dách Imre Pereat című alkotása:

 

                                                                              Soká hivénk mindég hiába

                                                                              S megint csak hittünk, bár a hit

                                                                              Mindannyiszor hiú lidércként

                                                                              Sárban hagyott, hinárba vitt.

5                                                                            El hát a hittel, félre véle!

                                                                              Fel, fel, kiáltsuk: pereat

                                                                              Szivünkben úgy, miként ez a bor –

                                                                              S vágjuk falhoz a poharat.

 

                                                                              Soká szerettünk mindhiába,

10                                                                          Mi áldozánk, más élvezett,

                                                                              Hej, aki gyűlöl, nem csalódik,

                                                                              S nem fosztja meg a szeretet.

                                                                              El hát a szeretettel végre,

                                                                              Fel, fel, kiáltsuk : pereat

15                                                                          Szivünkben úgy, miként ez a bor –

                                                                              S vágjuk falhoz a poharat.

 

                                                                              Rég kábit a remény csilláma,

                                                                              Mig szivünk vére folydogál,

                                                                              Kétségbesetten jól tudom, hogy

20                                                                          Régen kiszenvedt volna már.

                                                                              El hát, el a reménnyel végre!

                                                                              Fel, fel, kiáltsuk: pereat

                                                                              Szivünkben úgy, miként ez a bor –

                                                                              S vágjuk falhoz a poharat.

187

 

25                                                                          És mégis hogyha elvesz a hit,

                                                                              El a remény és szeretet,

                                                                              S helyette kétely, gyűlölet, meg

                                                                              Kétségbesés foglal helyet:               

                                                                              Akkor mi is, s vélünk min a szív

30                                                                          Hőbb vágya függ – mind pereat,

                                                                              S mint hogyha elfogy a nemes bor,

                                                                              Vágjuk falhoz a poharat.

 

(In. Verstár ’98. A magyar líra klasszikusai. Félszáz költő összes verse. CD-ROM, Árkánum, 1999. – Amennyire megítélhetem, a szövegközlés az 1942-es MIÖM II. Halász Gábor-féle szövegkiadás alapján készült, másolási hiba nélkül.)

                A filológus Halász Gábor megadja a kézirat lelőhelyét [„1397 Fol Hung”], és a leírás szerint: „A lapokra már másolatban kerültek a versek… keletkezési idejükre tekintet nélkül (kiemelés tőlem – V. M.) két kötetre osztotta, tárgyi és hangulati csoportosítás alapján ciklusokra tagolva.”²

                Révai Miklós, mikor átvette a Budára költözött Pázmány Péter Egyetem magyar tanszékét, a hagyomány szerint latinul mondotta: Uraim, nem tudunk magyarul! Mondását kölcsönözve én is elmondhatom: Madáchnak a Pereat című művéről szinte semmit nem tudunk.

                A Madách-biográfusok és a visszaemlékezők írják, hogy a szerző élete végén előkészítette költeményeinek kiadását. Ránk maradt jegyzetei szerint (Halász Gábor 1942-es kiadása ezt követi) az idézett verset a „Második rész 3. Kedvcsapongások” című ciklusába osztotta. Előtte a Nős ember dala, a Most élveznék csak és a Dáridóban című vers, utána a Bor mellett, a Legénygazdaság és a Táborban (ez a ciklus utolsó verse is) található.

                Bármilyen kombinációba kezdünk is, a Pereat című verset ésszerű elv alapján nem tudjuk elhelyezni a ciklusban. Úgy vélem, a feltételezett tematikai hasonlóság mint rendező elv nem segít a költemény értelmezésében. Lehet, hogy a ciklusba sorolt versek sorrendje nem azonos Madách tervezetével – bár, a kételyt alátámasztó adatunk nincs, legfeljebb csak annyi, hogy a kötethez más, ismert szövegközlési hibák is
kap­csolódnak. Ám ha a versek sorrendje nem is biztosan Madáché, de a ciklusba rendezés szinte bizonyos: mind a névadás, mind a rendelkezésünkre álló biográfiai adatok ezt támasztják alá. El kell fogadnunk, hogy a válogatónak, a ciklusrendezőnek igaza van, hogy a „Kedvcsapongások” cím alá tartozik a vers – ám ez nem visz közelebb sem a jelentéséhez, sem a keletkezéséhez.

                Ha a ciklus nem segít a vers megközelítésében, akkor a pozitivista hagyomány szerint a keletkezés körülményeit kell megvizsgálnunk. A keletkezésével kapcsolatban olyan kevés adattal rendelkezünk, hogy el kell fogadnunk Voinovich Géza véleményét, aki azt állítja, hogy a mű Ma­dách házassága után (kiemelés tőlem – V. M.) keletkezett: „Vidámsága alján rendesen ott lappang régi keserűsége (Bokrétát kal­pa­gom­hoz, Pereat, Bor mellett).”³ Ha csak ennyi adat állna rendelkezésünk­re, akkor a datálás szinte lehetetlen lenne: a házasságkötés idő­pont­ja 1845. 07. 20., a kötetkiadás rendezése 1863–1864.

                Az első közlés időpontja sem igazít el a keletkezés történetére vo­nat­kozóan: Halász Gábor adata szerint a Vasárnapi Újságban jelent meg először, 1876-ban. A Madách-bibliográfia nem jelzi, hogy Halász Gá­bor kihagyott volna valamit is a jegyzetekből – a kézirat sem árulkodik a keletkezés idejéről.

                Nem segít a szakirodalom sem: még Radó György sem említi,⁴ ámbár ő szinte óráról órára követte kedvelt írójának életét, őseitől halála pil­lanatáig. Voinovich említett munkáján kívül a vers nemhogy a mo­no­gráfiákban nem szerepel, de még a Madách költészetére „szakosodott” tanulmányok sem tárgyalják!⁵ Pedig a vers „hatásos” és izgalmas al­kotás; a Duna TV irodalmi ismeretterjesztő műsorának, a Lyukasórának egyik adásában is szavalták, méltatták a beszélgető irodalmárok, színészek, sőt a szerkesztő, Mészöly Dezső egy minielemzést is tartott róla.⁶

                Ezek után nincs más lehetőségünk: a mű értelmezését egyedül a szövegből kiindulva lehet megkísérelni. A szöveg mindig elárul valamit keletkezési idejéről – s azt remélem, hogy az alkotó Madách műhelyébe is bepillanthatunk a versértelmezési kísérlet során. Feltételezéseink sajnos addig azok maradnak, míg valamilyen dokumentum nem támasztja alá azokat – ám a logikai megközelítés azzal az eredménnyel
kecsegtet, hogy végkövetkeztetéseink közelebb visznek minket a valósághoz.

                Kezdjük a szövegközeli olvasást a címmel! A „Pereat” szó jelentése vesszen! – ez a pereo latin ige felszólító módú egyes szám harmadik sze­mélyű alakja. A közfelfogás egy bibliai jelenethez kapcsolja szállóigeként: a Jézus halálát kívánó fölizgatott tömeg a „Feszíttesd meg!” mel­lett a „Vesszen!”-t is kiáltotta. (Ennek ellentmond a hiteles forrás: a Vulgátában egyik evangélistánál sem szerepel ez a rész. Aki a „pereat” szót megkeresi, az azt találja, hogy János 11.50. versben előfordul az alak, ám ott Kajafás mondja titkos megbeszélésükön.⁷)

                A négy versszakból álló költemény hagyományos fölépítésű: első, nagyobb egysége a keresztény középkor óta emblématikusan összekapcsolt három fogalomhoz kapcsolódik: a hithez (kereszt), a szeretethez (szív) és a reményhez (horgony). A 19. századra emlékkönyvi közhely­versikékké fakult jelentést Madách egy új, összekötő értelmezéssel változtatja meg. A közös jegy: a tagadás.

                A második egységnek a negyedik strófa tekinthető: ez a tagadás tagadása. Ezt a szerkezeti megkülönböztetést Mészöly Dezső is kiemeli: az „És mégis”-sel induló 4. strófa „Madách bölcseletének leglényege.” Úgy véli: Az ember tragédiájának végső kicsengése is ez! Értelmezésében még utal arra, hogy hasonló létfilozófiai felfogás érhető tetten Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban befejeződésében, és hogy szerinte így értelmezi ezt Szerb Antal Magyar irodalomtörténetének összefoglalása (431.) is. Ne elégedjünk meg azonban ennyivel!

                Az első versszak a hit tagadása: „a hit / Mindannyiszor hiú lidércként / Sárban hagyott, hinárba vitt. / El hát a hittel, félre véle!” – s eddig világos is a vers. Csakhogy a ‘hit’ főnévnek és a befogadó tudatában hozzá kapcsolódó ‘hisz’ igének kötelező vonzata is van: hit v. hisz va­lamiben. Mivel a vers egészéből is, részeiből is világosan kitetszik, hogy nem a vallás, a religio a témája, verskompozíciós eleme, önkéntelen a kérdés: miféle hitben csalódott a lírai én? Miféle hitben csalódott a lí­rai én álarcát magára öltő költő, Madách Imre? A szöveg erre nem válaszol.

                A második versszak a szeretet tagadása: „Soká szerettünk mind­hiába, / Mi áldozánk, más élvezett, / … / …El hát, a szeretettel végre…”
Az első versszak gyanakodóvá tett: vajon a Szent Pál-i szeretetértelmezéssel szegül-e szembe a poharat falhoz vágni hívó egyes szám első személyű beszélő? A ‘szeret’ igéhez (és a ‘szeretet’ főnévhez) éppúgy kötelező vonzat járul, mint a ‘hisz’ igéhez: valakit, valamit, illetve szeretet valaki iránt. Mi a vonzat jelentése? Megfejthető-e a hiánya?

                A harmadik versszak a remény tagadása – erre figyeltem fel már a korábbi munkámban is. Azonban itt sincs jelen a tagadott ‘remény’, ‘re­ménykedik’ ajánlott vonzata! A költő adósunk maradt a valamiben je­lentésének megadásával, pontosításával.

                (Csak zárójelben: még a sorrendi csere sem lehet véletlen, hiszen a ke­resztény emblématikában a helyes sorrend: 1. hit, 2. remény, 3. sze­re­tet!)

                Mészöly Dezső azt állítja, hogy a negyedik versszak „mégis”-e mindent megmagyaráz. Nézzük!

                A versszakban először is fölcserélődik a sorrend: a hit, a szeretet és a remény helyett „elvesz a hit, / El a remény és szeretet” áll (mintha vissza­térne a hagyományos sorrendhez) – s minderre a sorrendi változtatásra nincs a szövegben magyarázat.

                Aztán olvashatjuk a sajátos tagadás szinonimáit: a hit helyett kétely, a szeretet helyett a gyűlölet, a remény helyett a kétségbeesés „foglal he­lyet”. Itt is hiányzik a versszakok értelmezéséhez elengedhetetlen vonzatok megadása! Ezt a hiányt még inkább kiemeli, hogy a tagadott jelentések szinonimáinak szintén van ajánlott vonzata: kétely valamiben, gyűlölet valaki, valami iránt, kétségbeesés valami miatt.

                A hiányok a vers szövegéből nem értelmezhetők.

                Mikor hiányozhatnak ezek a vonzatok a kommunikációs köz­le­mény­ből? Racionálisan csak akkor, ha a befogadó oda tudja érteni. Azaz ennek a teátrálisan retorikus versnek olyan jelentése is van, ame­lyet a beavatott befogadó értett, érthetett csak a vers keletkezési idejében!

                Andor Csaba és/vagy Radó György részletező életrajzából, illetve a hozzáférhető Madách-dokumentumokból⁸ nem bizonyítható Madách ke­resztény hitének ilyen mérvű következménnyel járó válsága.

                A szövegben többször is említett ivás mint pótcselekvés szintén nyo­mós okra vezetendő vissza. A vers azonban nem hagyományos bor­-
dal, amilyet a kortársak közül Petőfi Sándor, Lisznyai Damó Kálmán, Szelestey László vagy akár Czuczor Gergely és Garay János írt. A vers mű­faja allegorikus bordal – éppen az emblématikus képépítés miatt.

                A magyar irodalomtörténetének voltak olyan korszakai, amikor az al­legorikus jelentés tette értékessé és izgalmassá a műalkotást. A Pereat allegorikus bordal keletkezése az ötvenes évekre tehető. A ha­son­ló­ság szempontjából inkább Vörösmarty Mihály A vén cigány vagy Gyulai Pál Szüreten című alkotása állíthat vele rokonságba. De próbálkozzunk meg a keletkezés közelebbi meghatározásával!

                Első feltételezésünk az, hogy az alkotás 1849 októbere után és 1860 már­ciusa előtt születhetett. 1849 októberében értesült, értesülhetett Ma­dách a megrendítő megtorlásokról, és ekkorra kezdhette feldolgozni test­vérei halálát. 1860 márciusára fejezte be drámai költeményét, mely­nek „optimista” értelmezésében egyetértek Árpás Károly előadásával.⁹

                Szűkítsük azonban ezt a 125 hónapot! Ha a vonzatok alanya he­lyé­be a hazát, a hazaszeretet állítjuk, akkor a következőkre figyelhetünk fel: a vers hangulata nem véletlenül közös a Mészöly Dezső által is em­lí­tett Vörösmarty Mihály-ódával. Különösebb erőfeszítés nélkül bi­zo­nyít­hatnánk állításunkat: a Tragédia és az óda verselése azonos. Hangulati hasonlósága, versbeszédének világa miatt a Pereat születése Az ember tragédiájának keletkezéséhez kapcsolódik.

                Kitérő összegzés: Madách drámai költeményét a pozsonyi és/vagy pes­ti fogsága alatt gondolta el, írta meg először Luczifer címmel. Má­sod­szor 1857 februárja előtt fejezhette be – ennek két közvetett bi­zo­nyí­téka Szontágh Pálhoz kapcsolódik: az egyik a Szontágh Pálnak írt ver­ses levele – „A. Sztregován / 1857 Feb 7én / Üdvözlet Pál barátomnak!” –, a másik egy szóbeli visszaemlékezés: „Bérczy Károly emlékbeszédében a Szontágh Pálhoz 1875. febr. 7-én írt költői levél [a kel­te­zés elírás, az 1857. február 7-i levélről van szó – V. M.] végéről néhány Madách sort idéz… »Újra elolvastam a Pálnak töltött mérget. Miért nem tartám azt magamnak? Eh, mit! E méreg igazság, ha tragédia is, s az emberi természet soha nem tagadta meg magát, és Ádám a teremtés óta folyvást csak más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyan­azon gyarló féreg marad, a még gyarlóbb Évának oldalán!«”¹⁰ (A gond csak az, hogy ez a glossza lappang.) E megsemmisült vagy
lappangó második változat tematikus fölépítésére a levélajánlásból kö­vet­keztetni lehet. A harmadik változat maga Az ember tragédiája.

                Ha elfogadjuk a keletkezéstörténet föltételezett és kikövetkeztetett adatait, akkor megállapíthatjuk, hogy 1857. február 7-e után Madách saj­nálja, hogy a műve olyan „mérgesre” sikerült. Felfogásának ez a gyökeres változása nemcsak a drámai költemény végkicsengésében érhető tetten, hanem A civilizátor című darabjában éppúgy, mint a köz­é­le­ti szereplésének előtérbe kerülésében. Az 1861-es országgyűlésre elég nehezen lehetett volna bekerülni ilyen lélekhangulattal – még ha a vers nem is forgott közkézen. A legkésőbbi időpont tehát 1857 februárja.

                Melyik lehet a legkorábbi dátum? Ha a szerző haza iránt érzett érzelmeit próbáljuk rekonstruálni, akkor kiderül: Madách Imre képes volt feldolgozni 1849 személyes és közösségi tragédiáját. Mi segítette ebben? A cselekvés!

                Nógrádban lassabban ért véget a forradalmi időszak. A gerillák („rebellis betyárok”) komolyan fenyegették a megszálló hatalmat. A ge­rilla-tevékenység egyedül akkor sikeres, ha a lakosság támogatja. Leblancné Kelemen Mária és Andor Csaba bizonyította, hogy Madách mint főbiztos képes lett volna a népi ellenállás irányítására (lásd felszólításai); bújtatta az üldözötteket, sőt fegyvert is rejtegetett. Mindehhez (és mindezzel együtt) hazudnia is kellett: hazudnia családjának – ő aztán tudta, hogy milyen veszélyekkel jár minden cselekedete. (A család egyetlen védelmét az jelentette, ha a közvetlen hozzátartozók nem tud­tak semmiről. A hatalom nem volt skrupulózus: Erdélyben megverette Maderspachnét, feleségeket, nőtestvéreket csukott börtönbe.) Madách ha­zudott tehát a hatóságoknak is – a gyengék védelmét jogosnak és eti­kus­nak ismerve el. (Szontágh Pál, a jó barát képtelen volt erre: nem tud­ta letagadni, hogy ő szerzett útlevelet Bemnek, mikor annak mint vá­rosparancsnoknak 1848 októberében Bécsből menekülnie kellett; in­kább vállalta a halálos ítélet veszélyét [s a több évi börtönt], mintsem becsülete hazugsággal besározódjék.)

                Hogy titkos tevékenységének lehető és előrelátott következménye a le­tartóztatás lett – ez sem okozott, okozhatott megrendülést a költőnek. Gyer­mekkorában hányszor olvashatta: édes a hazáért szenvedni. Csa­lád­ját viszonylagos biztonságban tudta, Boryval (a tettestárssal) meg­értették annyira egymást, hogy tudhatta: a hiányzó bizonyítékok és ter­he­lő vallomások miatt nem kell sokáig letartóztatásban maradnia. (Olvassuk el leveleit, verseit: hiányzik belőlük a halálfélelem, a túlfeszített szo­rongás.) Mi válthatta ki ezt a lelki összeomlást, amely ebben a köl­te­mény­ben tükröződik?

                Lehetett-e ez házasságának összeomlása? Ha figyelmesen elolvassuk az összes e korban keletkezett összes Madách-iratot, akkor azt mondhatjuk, hogy a válás éppen a megnyugvás felé tart. A válás már a ki­lábalás: olyan konszenzus jön létre, amely az aláírás pillanatában mind­két fél lehetséges legjobb jövőjét előlegezi. A versszakok egyikéből sem lehet arra következtetni, hogy a kiteendő vonzat alanya Fráter Er­zsi lett volna, még a 2. versszakban sem. Arról nem is beszélve, hogy a válás felé irányuló események hatására – ha azok komolyan befolyásolták volna Madáchot – nem hagyta volna ki a bordalból a személyes ele­meket. Bizonyíték lehetne a korábbi Szontágh Pálnak írt verses le­vél: „A. Sztregován / 1856 Aug 11én // Szontagh Pálnak / Madách Imrétől / baráti köszöntést.”

                Akkor mi okozhatta a megrendülést? Az én feltételezésem: az áru­lás. Megrendítő élmény, ha valaki életét, családja biztonságát, va­gyo­nát, mindenét fölteszi egy ügyre – s vannak a szűkebb közösségéből olya­nok, akik semmibe veszik „áldozatát” (lásd a szeretet-idézet részletét). Erről az árulásról igen nagy valószínűséggel inkább a pesti vizs­gá­lat és internálás alatt értesülhetett, mint a pozsonyi Vízikaszárnyában. Így a legkorábbi időpontnak az 1853 év januárja lehetett – ekkor került a zártabb pozsonyi várból a hírhedett pesti Újépületbe. A pesti fogság fe­gyelmének „fellazulása”, a foglyok nagy létszáma feltételezi, hogy Ma­dách nyomára jöhetett feladójának Igaz, erre konkrét, szövegszerű ada­tunk nincs.

                Utolsó kísérletem a felső, a legkésőbbi szűkítésére vonatkozik. A kény­szerűségből újságközelben tartózkodó költő figyelemmel kísérhette a balkáni illetve a keleti eseményeket. A kirobbanó krími há­bo­rú­ban a magyarság, az itthon és az emigráció az osztrák beavatkozásban reménykedett – ez olvasható ki A vén cigányból éppen úgy, mint a név­te­lenek írásiból. 1854 júliusában Oroszország meghátrált a fegyveres semlegességet hirdető, de a hosszú orosz-osztrák határ mentén mozgósító Osztrák Császárság nyomása előtt. A cár hozzájárult ahhoz, hogy I. Fe­renc József megszállja a román fejedelemségeket. [Alexander Bach test­vérét, Eduardot helyezteti oda a megszálló hatalom vezetőjének.] Ez­zel elveszett annak utolsó lehetősége is, hogy a magyarokat elnyomó csá­szár külpolitikailag elszigetelődve külháborúba keveredik. Hasonló okok indíthatták Vörösmartyt is A vén cigány írására.¹¹

                (Feltételezésem sok helyen hiányos – ám egy analógiára fölhívom a fi­gyelmet: lehet, hogy Madách Imre nem volt első vonalbeli költő, drámaíró vagy epikus szerző. Az azonban tagadhatatlan, mert művek tá­maszt­ják alá, hogy Petőfi Czipruslombok Etelke sírjáról című kötetével egy­időben adott ki Madách Imre is a szentimentalista almanachlírát rep­rezentáló verseskötetet; Széchenyi Ein blickjével és a Nagy magyar Sza­tírájával kortárs arisztophanészi komédiája, A civilizátor; vadromantikus elbeszélései Jókai, Pálffy vagy Vas Gereben írásaival egyidejűek; drámáinál rosszabbakat is repertoáron tartottak a korabeli szín­há­zak. Madách saját kora olvasóinak írta műveit – miért lenne sajátságos, hogy A vén cigányhoz hasonló alkotást azzal egyidőben hozzon létre? El­fogadom, hogy a verificatióhoz több adattal nem rendelkezem – ám van-e adat a falsificatióhoz?

                A vers időbeli elhelyezése – 1854 nyara-ősze – allegorikus áthallásaival érthetővé teszi a lírai én nehézkes mondatszerkezeteit. Már az el­ső versszak első állítmánya közösséget teremt: nemcsak a T/1-es alak­kal, hanem a viszonyt kifejező „soká” hozzákapcsolásával. Itt ugyanis nem az időtartam hosszúságának hangsúlyozása a fontos, hanem annak ér­zékeltetése, hogy vége! Eddig igen, eztán nem. A lírai én nem kívánja is­mertetni a hit mibenlétét, inkább a következményekre hívja fel a figyelmet: „hiú lidércként” sárban hagy, hínárba visz. (Ne engedjünk a „lidércként” kísértésének: nem „Lidérckéről” van szó, hanem valamely meg­személyesített fogalomról.) Az első négy sor tényközlése látszólag ob­jektív – a szavak, szintagmák, az összetett mondat semmiféle konk­rét, számonkérhető jelentést nem hordoz; csupán a közösségvállaláshoz szük­séges hangulatot teremti meg (ezzel is emlékeztetve a Gondolatok a könyvtárban első, dagályos szakaszára).

                A versszak második felében előforduló közbevetés, ismétlések, el­len­tétek az élőszószerűséget hívatottak hitelesíteni: nemcsak Petőfi Sándor a minta, hanem Vörösmarty Mihály Fóti dala is. Az utolsó sor fölszólítása – „vágjuk falhoz a poharat” – a kelet-európai (inkább len­gye­les mint magyar hagyományú) nemesi sírva vigadásnak múzeumi gesz­tusa lehetne. Van itt még egy apró kérdés: „pereat/ Szivünkben úgy, miként ez a bor” – a hittel együtt vesszen az ital, azaz teli poharastól vágjuk-e a falhoz, vagy a hit elvesztése miatt érzett düh és bánat enyhítésére, kifejezésére hajtsuk fel a feledtető, mámorosító nedűt, s csak a poharat vágjuk a falhoz. Kérem, ne mulassunk ezen az apróságon!

                A második versszakban még ennyi költői kép sincs – az alakzatok árulkodnak az érzelmek erősségéről. „Mi áldozánk” – emeli ki a költő. Ha páros kapcsolatról lenne szó (én+te), akkor ennek az igének nincs értelmezése a 19. századi ember számára, csakis ‘közösség’ értelemben. Az „áldozánk” az áldozat meghozására utal, az áldozat lemondást je­lent. (Ha csak az anyagiakat nézzük, 1853-ban megszületett az uralkodói jobbágypátens, az 1848-as április törvény végrehajtási utasítása. Erre nagy szükség volt, mert abban csak annyi szerepelt, hogy a „nemzeti közbecsület védpajzsa alá helyezzük.” – többet remélni nem lehetett.) A harmadik-negyedik sor tovább növeli a vonzathiányból fakadó bi­zonytalanságot; megmagyarázhatatlan, hogy azokat, akik szerettek és nem gyűlöltek, mitől fosztotta meg a szeretet. Megmagyarázhatatlan, de érthető: a zavaros fogalmazás fölött csillagképek tisztaságával érződik a „mi tudjuk”-féle összenézés, az elnyomott ember szabadságteremtő gesztusa.

                A záró négy sor immár refrénként viselkedik – a Nemzeti dal óta is­mert a refrén provokatív és közösségteremtő hatása. A megerősítés visszatérése összeforrasztó szerepet töltene be akkor is, ha szó se lenne bor­ról és duhaj gesztusokról. A pohár falhoz vágásának lázadása a keresztény megbocsátás ellen is irányul. A pohár kehely is lehetne, a „Fel, fel” a miseszöveg részletére emlékeztet: sursum corda! S akkor ott van még a bor is, Krisztus vére. A szakrális evokáció a profán, sőt vulgáris, ani­mális szövegkörnyezetben elképzelhetetlen indulatok fölszabadítása is lehet.

                Figyelemre méltó, hogy a reményhez kapcsolódnak a legmerészebb képek. A harmadik strófa első sorának „csilláma” van: a kvarc a kristályhoz, gyémánthoz képest értéktelen. Ez a csillám „kábít”, s az előbbi
fel­tevésünk a bor és a vér azonosításáról beigazolódik: „szivünk vére foly­dogál” – ám mintha az egyértelműségtől megrettent volna a költő: „Kétségbesetten jól tudom, hogy / Régen kiszenvedt volna már.” Megközelíthető azonban másképpen is! A remény elkápráztat, s nem hagyja, hogy arra figyeljünk, hogy a „szivünk vére folydogál”. Ugyanakkor a remény éltet is, hisz enélkül a szív „régen kiszenvedt volna már.”

                Ezt a beavatottságélményt erősíti meg a refrén megtanulható vissza­té­rése: el! a megvizsgálttal! Közösen lépjünk fel, mert az egységben az erő, azt nem lehet megosztani. Így és ezzel lesz jelképessé a poharak falhoz vagdosása.

                Az első 24 sor szóalakjai inkább az 1840-es évek elejének némiképp mesterkélt, a beszélt magyar nyelvet uralma alá vető, a poetia litentia jogosságát gyakorló költő nyelvet idézik. Mindezzel együtt az el­ső három versszak jelentésvilága sejthető, fölfejthető.

                A záróstrófa értelmezését nem találom olyan egyszerűnek, mint Mészöly Dezső. Az első négy sorral kapcsolatos fönntartásaimról már a hiányzó vonzatok kapcsán nyilatkoztam. Továbbolvasva fölmerül a kérdés: mit lehet kezdeni a befejező négy sorral, amely még csak refrén sem lehet; olyan nagy mértékben változott meg. Próbáljuk meg a mon­dat­jelentést kibontani a sorból: Akkor (ti, ha a hit, remény , szeretet he­lyett a kétely, gyűlölet és kétségbeesés foglal helyet) mi is mind pereat, s velünk az, amin a szív függ, szintén pereat (‘vesszen’). S ekkor így, ez­zel együtt (velünk, s azzal, amin a szív függ) miután vesztünk vagy vesz­tettünk, minthogyha elfogyna poharunkból a bor „Vágjuk falhoz a po­harat!” De hogy a vállalható közösségen és annak dicséretén kívül mit akar – azt ebből a költeményből nem tudhatjuk meg.

                A vers utóélete inkább a Tragédia írójához kötődő szentencia bi­zo­nyí­tása – ti. Madách egykönyvű író. 1942-ig Halász Gábor nem tud a Pereat külön megjelenéséről. 1942 után Madách Összes az ismert okok mi­att nem jelent meg. A költő Madáchról ugyan születtek cikkek, az Egyetemi szöveggyűjteményben és a Hét évszázad magyar versei című an­tológiában volt is helye az írónak, de a lírikus Madáchcsal Bene Kálmánon kívül érdemben senki sem foglalkozott. Ezért tekinthető út­tö­rő­nek Mészöly Dezső értelmezése – amelynek hiányait e dolgozat kívánta megmutatni, illetve a Pereatra vonatkozó ismereteket kiegészíteni.