Madácsy Piroska
Újabb adalékok Bérczyről és Madáchról
Bérczy Károly nevét ma kevesen ismerik, még irodalomértők is csak azt tudják róla, hogy lefordította az Anyegint. Ha végigtekintünk kisszámú méltatásainak során, igen vegyes képet kapunk róla. Kora (Arany László, Zichy Antal, Jókai Mór, Gyulai Pál) nem elsősorban az írót, hanem az embert értékelte benne, a becsületes, feddhetetlen „gentlemant”, aki „tisztán élt”, s közben tett is valamit a magyar irodalomért.1 Halála után, mint ahogyan illett, egy-egy szép emlékbeszédben meghatóan búcsúztak el tőle. Az 1900-as évek elején újra előkerül neve – a magyar sport-irodalom megteremtőjeként. – Paulovics István már így ír róla: „Bérczy Károly halála óta még alig múlt el 35 év, s már maga az irodalom embere is alig tud róla valamit. Pedig ha nem tartozott is sem a nagyon termékeny, sem a sokat hangoztatott írók közé, ha csöndes, szerény munkálkodás jellemzi is egész életét, de a hatás, melyet korára gyakorolt, messze kiemeli őt az irodalom napszámosai sorából, s a hasznos alkotások egész sora őrzi ma is emlékezetét.”2 Az Anyegin megjelenésének 100. évfordulója alkalmából 1921-ben egy kicsit újra felfedezik Bérczyt: Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond és Gyergyai Albert, aki az első igazán szép tanulmányt írja róla, akit végre érdekel az író is, nemcsak az ember. Aztán később, a Pesti Hírlap Vasárnapja hasábjain Harsányi Zsolt emlegeti egy-egy levél, vagy érdekesség ürügyén, és a Nyugatban (1935) Balogh Károly közli egy ismeretlen naplórészletét.3 A kialakult kép azonban még mindig homályos. Gyergyai is középszerűnek érzi, sok tekintetben túl óvatosnak, szerénynek: „A szerény író mértékre jár, nagy mintaképek nyomdokain, szinte sose magában, neki is vannak vágyai, de ezeket iparkodik kora kívánalmai szerint idomítani.”4 Gyergyai maga is bevallja, hogy nehéz feladatot vállalt, mikor Bérczyt vizsgálja.
Hosszú hallgatás után, az ötvenes években újra előkerül Bérczy mint Puskin fordítója, s cikkek, kritikák sorában nevezik fordítását hamisnak, elavultnak, „biedermeieresnek”, porosnak. (Vas István, Képes Géza, Fodor András.5) Vannak persze ellentmondók is (Komlós Aladár, Hegedűs Géza),6
de már legnagyobb és legkedvesebb munkája, az Anyegin műfordítás is kétes hírű lett. Aztán hosszú ideig semmi –, s végre újra tisztul a kép, Anyeginjét részletes elemzés alá vetik. Az 1960-as években szinte rehabilitálják a fordítást. Majd Kerényi Ferenc közli (1971) Bérczy Károly ismeretlen írói hagyatékát, egyszer pedig Illés Endre emlegeti a Magyar Nemzet 1971. decemberi számában, egy cikkében.7
A Bérczyről megjelent, vázlatosan említett irodalom tehát nagyon kevés. A legtöbben Anyeginjével foglalkoztak. Szépirodalmi tevékenységét, kéziratos hagyatékát, teljes pályaképét Bérczyről írt monográfiámban, doktori disszertációmban elemeztem 1975-ben.8 Most egy kevéssé értékelt, de nagyon fontos területet érintenék: irodalomszervező tevékenységét, írói kapcsolatait.
Bérczy Károly pályáján nem magányosan, külön utakat járva haladt. Életeleme volt a közösség, mindig szorosabban beletartozott valamilyen írói körbe. Az idősebb írónemzedék tagjai meglátták benne a szorgalmas, igyekvő ifjút, aki elég tehetséges és művelt ahhoz, hogy bízzanak benne. A kor szelleméből következett, hogy a „befutottak” nem irigykedtek a szárnypróbálgatókra. Mikszáth így jellemezte Jókai korát: „Mint ahogy a madár az anyai szárnyak alatt születik, úgy az író is az öregek szeretetében izmosodott. A nagyok és a tekintélyesek nem zárkóztak el a kezdők és a névtelenek elől. A fiatal írót felkarolták, gyámolították, tehetsége, munkája iránt érdeklődést tanúsítottak. Az irodalomtörténet gyönyörű példáit mutatja jó lelküknek, miként növelték e nagy alakok az ő versenytársaikat.” 9Ezért fogadják szívesen a korabeli lapokban is a fiatal költő írásait. (Koszorú, Rajzolatok, Pesti Divatlap, Honművész, Honderű, Életképek stb.) A kortársak vonzó, lelkesedő, vidám természetéért szeretik. A „szent hevület”, no meg a közös írósors hozza össze a Pilvax-kávéház fehér asztalainál a Tízek tagjaival. Barátai közé tartoznak: Tompa, Jókai, Lauka, Obernyik, Lisznyay és főként Pákh Albert. Jókai és Tompa 1849 után is kapcsolatban maradnak vele, sokszor emlegeti őket leveleiben, Pákh Albert pedig szerkesztőtársa lesz majd. Petőfihez különösebben szoros barátság nem fűzi, de Petőfi nagyon kevés embert engedett közel magához. Igaz, hogyha valakit aztán megszeretett, ahhoz forrón és kitartóan tudott ragaszkodni. Bérczy Petőfit csak messziről csodálta. Ifjúkori barátai közé tartoznak még Zichy Antal, Szontagh Pál és elsősorban – Madách Imre.
Madáchcsal csak a harmincas évek végén kötött szorosabb barátságot, Lónyay Menyhértnél találkoztak több ízben. A Lónyay-féle kis irodalmi körnek ténylegesen nem volt ugyan tagja, de szívesen járt közéjük és szívesen mondott véleményt Madách Imre első verseiről is.10 Bérczy így emlékszik erre: „Pesten, barátjánál, Lónyay Menyhértnél, többen kis irodalmi kört alakítottak, hol a névtelen versek részrehajlatlan bírálat alá estek. Hozzám is hozott egy párt, sajátjait, s kért, mondanék munkáiról lehető legőszintébb és legszigorúbb véleményt. Tekintély lehettem előtte, mert néhány versem és beszélyem jelent már meg akkor a Rajzolatokban és a Regélőben.”11 Barátságuknak nemcsak a kölcsönös rokonszenv és tisztelet, hanem sok-sok hasonló jellemvonás is oka lehetett. Mindketten Nógrád megyében születtek, s csaknem azonos időpontban. (Bérczy Balassagyarmaton, 1821-ben, Madách Alsósztregován, 1823-ban.) Bérczy vidám külseje mögött mély érzések, rendkívüli érzékenység rejtőzött. Igazi énjét csak ritkán tárta fel barátai előtt, akárcsak Madách Imre. Jogot tanulnak, résztvesznek a megyei közéletben, Bérczy 1847 januártól Széchenyi titkára, az 1848-as kormány megalakulásától még a Minisztériumba is követi Széchenyit. Madách Eötvös centralista körével rokonszenvezik. Filantrópia, boldog tervezgetés, közös álmok. Hasonló az írói pályakezdés is: előbb a lírával, majd a drámával kísérleteznek. Korai lírai verseik párhuzamos elemzésével már foglalkoztam 1984-ben, az ItK-ban megjelent tanulmányomban. A kiemelt költemények alapján közelíthető ars poeticájuk: „légy ember és honfi”; – valamint hasonlóak a szentimentális ciklusalkotásokban szereplő túláradó fájdalom, visszafojtott bú variációi.12 A 40-es évektől a romantikus hitvallás erősödése jellemző, legfőbb témáik: a lét problémái; szabadság, egyenlőség, haza, nemzeti függetlenség. És az epigon szerep után megjelennek az egyéni hangvételű versek: Bérczynél a szabadság-szerelem ódái, Madách költeményei pedig az emberiség, a világtörténelem alapproblémáit vetik fel, és már a Tragédia gondolati-érzelmi előtörténetére ismerünk. Mindketten tehát alapvetően lírikus egyéniségek, de Bérczy az epika mellett fog kikötni, Madách igazi műfaja a dráma lesz. Megjegyzem – Bérczy is írt drámát, egyetlen kéziratban maradt drámája a Bitorlott szerelem (1840, Ladár Iván a főhős és Bérczy álneve) soha nem kerül kiadásra, bár Kerényi Ferenc szerint Bérczy életművének perdöntő dokumentuma…13
Érdekes az is, hogy Bérczy mint az Akadémiai Drámabíráló Bizottság tagja az 1850-es évektől kezdve dráma-recenziókat ír. Írói hagyatékában egy sereg rendezetlen kézirata tanúskodik arról a komoly munkáról, ahogyan minden darabot hosszan mérlegelve, elutasít egy javasolt előadást, ahogyan esztétikai elveit kifejtve próbál tanácsaival segíteni – kezdő íróknak.14 1863-ban pl. összesen 25 művet bírál, de csak kettőt tart elfogadhatónak. Fontosnak tartott elvei:
1. Színi hatás 2. közönség-ízlés javítás 3. élethű tárgy – kidolgozott jellemek 4. hármas egység 5. kidolgozott nyelv. Meg nem valósított dramaturgiai elképzeléseit e bírálatokban fejtette ki, a műfaj iránti vonzódása a Tragédia keletkezésének hátterében sem érdektelen.
A lírai háttér – életútjuk alakulásának párhuzamai is érdekesek. Mert 1848–49 eseményeiben betegségük miatt egyikük sem tud aktívan részt venni. Bérczy Pestről Vanyarcra vonul vissza, egy elhagyott kis faluba Nógrád megyében, ahol Madách is sokszor járt. Bérczy Madách emlékére mondott beszédében többször visszatér barátja rossz egészségi állapotának taglalására. „1848 tavaszán, ő is sok mással az álmodott szebb kor hajnalát látta, s midőn éppen férfi erejének, s kivívott tekintélye és népszerűségének súlyával akart sorakozni az építők közé: megújult régi makacs betegsége ágybaszegezte. Innen hallá, felváltva örömtől dobogó és fájdalomban elhaló szívvel a világeseményeket, és mire felépült s nem volt többé tavasz és hajnal, csak
„Enyésző nép, ki
méla kedvvel
Multján borong…”15
Ismerős a kép, Bérczy is súlyos szívbajával, betegen, csupán messziről szemlélhette a véres színjátékot. Vanyarcon naplót ír: 1849. júl. 12. „Mi hőn szerettük a hont, hőn szerettük egymást, s válnunk kellett egymástól azon halálos aggodalomban, hogy ha ismét találkozandunk, nem leszünk e saját hazánkban idegenek?”16 S mire felébredt, nem volt már miért lelkesednie. A szabadságharc bukását követő években kezdetben mindketten menekülésre kényszerültek. Tudjuk, Madáchot börtönbe zárják, Bérczynek is rejtőzködnie kell, a zsandárok őt is keresik. Vanyarcról Balassagyarmatra megy, Lajos nagybátyjához. Balassagyarmatról is tovább kell menekülnie, leendő apósának svábhegyi villájába, majd 1849–50 telét Putnokon tölti és csak 1850 tavaszán tér vissza Pestre. Bérczy tud hamarabb talpra állni, neki legalább a szerelemben nem kell csalódnia. De Madách számára: „Sötét napok, a börtön éjénél sötétebb évek következnek. Haza, család, hit, remény, szeretet: mind oda, oda!”. E válságból fakad Az ember tragédiája, melynek megírására Bérczy is ösztönzi barátját, s melyet annak őszinte, csodálatos vallomásának tart. „Az ember tragédiája Madách lelkének ama hitvallomása, melyet benne a contemplatív élet folyamán kifejlett, a csapások alatt megrendült, s már-már pesszimizmusra hajló, de a megbocsátó nemes szellem visszanyert nyugalmában kiengesztelődött, s a költészet sugaraitól átragyogott bölcsészet érlelt meg: tisztán áll az, hogy Az ember tragédiája Madách lelkének oly kényszerű kifolyása, melyet meg kellett írnia, ha Faustot soha nem olvassa, ha Faust soha nem születik is.”17 Bérczy jól ismerte barátja természetét, „ki hidegnek kívánt feltűnni, holott szívében egy Vezúv tűzanyagai forrtak, szigorúnak és engesztelhetetlennek, holott nemes lelkében a vett bántalommal mindig egykorú volt a megbocsátás.”18 Erős meggyőződése, hogy soha író oly hasonló nem volt művéhez, mint Az ember tragédiájának szerzője – a lélek tükre ez a mű. A tartózkodásra és visszavonulásra való hajlamot az elszigetelt sztregovai kastély csak erősíti, ahol az életet inkább könyvekből és a lapokból ismeri meg. Madách írja: „Engem sokan hidegnek, érzéketlennek tartanak, pedig nagyon is romantikus vagyok, és bajom csak az, hogy kevesen értenek meg”. Bérczy szerint „Soha nem vegyült az élet zajába, markolt a teljes emberéletbe, s később egy keserves tapasztalás árán kellett elérnie a pontra, honnan a világot és az embert objektíve szemlélhesse, ez utóbbit drámailag egyénesíthesse.” A magány – elmélyedésre késztette. Például a nőről: „A nő mint eszménykép kettős alakban jelent meg neki: az egyik a heves izgalmakat keltő, a bájaival leláncoló, gyötrő, boldogító, de mulékony, de szertefoszlott eszménykép; a másik az állandó, az élet minden viszonyaiban hűséges, a szigorában is mélyen szerető édes anyáé…”19 „Anyámnak köszönheti Éva, hogy kirívóbb színekben nem állítottam elő” – mondja Bérczynek egyszer. Írói módszereit is megfigyeli Bérczy: minden eszmét papírszeletkére jegyez olvasmányaiból és külön csoportosította ezeket, mint a méh, gyűjtögette későbbre. A fentebb említett Madách vallomás akár Bérczy önjellemzése lehetne, hiszen Bérczy szívében is sok elfelejtett vágy és szenvedély izzott, melyről kevesen tudtak. Naplójában írja 1849. júl. 13-án: „Ma jött híre, hogy kedden Budára, csütörtökön Pestre vonult be az ellen, hogy a pesti nép szívesen és örömmel fogadta… a szomszéd falu, Guta, lángban áll, kinn pedig haragos szél zúg, és terhes felhőket kerget, s e felhők felett az ég van, hol az ember hite szerint Isten lakik…”20 „…Számotvetettem magammal, s átláttam, hogy a hiba nem másokban rejlik, de magamban, ki az életet másnak vettem, mint aminő valóban. Sorsom kissé érzőbb szívet, s élénkebb phantásiát adott – ez megfejt mindent.” (Júl. 14.) Nemcsak rokonlelkek ők, valódi rokonságba is kerülnek, ugyanis Bérczy lányát Balogh Károly, Madách Imre nevelt fia és unokaöccse vette feleségül. Az élet produkál még néhány figyelemreméltó véletlent: Madách is 1862-ben foglalta el székét a Kisfaludy Társaságban „Az aesthetika és társadalom viszonyos befolyása” című értekezésével. Bérczy székfoglalója az Anyegin első ének fordítása. Madáchot 1863-ban éri a megtiszteltetés, hogy a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lehet, s betegsége miatt Bérczy Károly olvassa fel értekezését: „A nőről, különösen aesthetikai szempontból”. Bérczy akadémiai székfoglalójának címe Az irodalmi humorról (1860).21
Tudjuk, Madách csak egy évvel éli túl közéleti sikereit, 1864-ben szívbetegségben meghal. S Bérczy nemsokára követi 1867-ben. Rendkívül érdekes a két akadémiai székfoglaló hangnemének vagy inkább humor felfogásának hasonlósága. Bár Madách humora keserűbb, világfájdalmasabb, de ő is a humor segítségével akar nevelni, változtatni az emberi hibákon. A humor sokféle értelmezéséből sem a felszínes, hanem a mély, irodalmi humort kedvelik. A humor nem a „nevetségesség teteje”, „a valódi humornak pedig nem célja az élc, hanem csak eszköze…”22 Bérczy szerint: „A humorhoz mély gondolkozással párosult tapasztalás, éles elme, élénk képzeterő, fogékony kedély s ennek egyoldalú behatások által nem kötött szabadsága szükséges”. (82) „Tárgyilagos nézőpont kell, ahonnan a humornak nem sebezni, hanem gyógyítania kell…” Minderre példaként az angol és orosz írókat (Dickens, Lermontov), valamint Széchenyi egy egész nemzetet ébresztő, tevékeny, új életre nevelő, roppant hatású humorát említi. Madách humor-felfogása a nőről vallott nézeteiben nyilvánul meg, mosolyogva ostoroz – tapasztalatain okulva akar sebeket gyógyítani. „A nő nem csak egyszerűen ember, esetlegesen nőnemű is, mint azt a rideg logika diktálja, de utolsó ízéig egy sajátságos valami, – specifice nő.” Meglehetősen bizarr, ahogyan a két nem közötti különbséget taglalja. „A férfi agya két hüvelykkel nagyobb, mint a nőé, a férfi végtagjai hosszabbak. A nő tetemesebb része van nemi célokra alkotva, vére több, hőmérséklete magasabb, véralkata idegesebb. A nő szívén keresztül gondolkodik. A szép és rendkívüli erősebben meghatja a nőt, lévén a nő perc-ember, a férfi küzdésre képes, a nő mártír vagy tigris, minden borzasztó látványt élvez, de nincs benne kitartás. Finomabb testalkata révén alárendelt, védelemre szorul. A nő a szerelem megtestesülése és a férfi meghajlik előtte…” A tanulmányból kitűnik, Madách nincs valami jó véleménynyel a nőkről, sőt… Hát még az emancipált nőkről, így George Sandról és nőalakjairól, eszményeiről sem.23 Bérczy is ír a nőkről, nőírókról: „A kellő léleknyugalom hiánya a nőknél okozza, hogy az írónők tollából sem találkozónk teljes és tiszta humorral. (pl. George Sand, Madame de Staël)”. Elképzelhető, hogy Sand Lélia című regényét is (melyről Madách tanulmányt ír) Madáchcsal együtt elemezték. S hiányolták – annak humorát!24
Bérczy tehát 1866-ban búcsúzik Madáchtól a Kisfaludy Társaság ülésén, talán megérezve, hogy a végzet már az ő számára is kimérte a lét óráit, s „fonta a jelesnek szánt koszorút” öntudatlanul – önmagának is. Az emlékbeszéd a kor divatos kelléke, Gyergyai szerint: „az emlékiratok általános kedélyeskedő melegében úgy szólván egyetlen családi téma az irodalom”. Az írók – miután részesei voltak a reformkori lendületnek, és átélték a forradalom mámorát, most kissé kiégve, kijózanodva, nem ritkán fáradtan és bánkódva tekintenek vissza! Ez a kor nem beszédes, elhagyja a vallomásokat, a naplót. Levelezésük feltűnően sivár! „Íróik míg életben vannak, egymásról tartózkodó tárgyilagossággal szólnak – s ha egyikük kidől a sorból, legközelebbi barátja – ünnepélyes szép szavakban magasztalja érdemeit, műveit s főképp jellemét”.25 Bár Gyergyai meglehetősen ironikusan beszél az emlékbeszédről, mint uralkodó műfajról, elmondhatjuk, e jellegzetes összefoglaló visszaemlékezések nélkül kevesebbet tudnánk a kor íróiról, így Madáchról is. Bérczy emlékbeszéde hiánypótló dokumentumnak és irodalmi alkotásnak nevezhető: megkapóan szép, őszinte emberi és írói portrét rajzol Madáchról, középpontba állítva Az ember tragédiáját, ugyanakkor értékes, ismeretlen adalékokat közöl. Madách és Bérczy levelezése valóban nem mondható bőbeszédűnek. Három Bérczy levelet őriz ma is a Széchenyi Könyvtár kézirattára, mind a három 1861-es keltezésű. A november 5. 1861. dátummal ellátott levélben az író gratulál Az ember tragédiája sikeréhez, a másik két levél pedig azt bizonyítja, hogy szívesen közvetíti Madách kéziratait a korabeli lapokhoz. A november 18-án írt levél érdekes kulisszatitkokat közöl a szerkesztőségek belső ügyeiről, arról, hogy a lapok tartalmának minősége silány, az értékes cikkeket sajnálattal kénytelenek a szerkesztők visszaadni. Például Madách: Szellem és tartalom című cikkét sem jelentetheti meg Pompéry János. E néhány levél hangneme azonban korántsem olyan közvetlen, mint gondolnánk. Barátok voltak, de egészen feloldódni Madách – az egy Szontágh Pált kivéve – senkivel sem tudott. Mégis bízott Bérczy hűségében, mert leveleit, jegyzeteit, kiadatlan kéziratait reá hagyta gondozásra és kiadásra. Ez a bizalom legfőbb bizonyítéka annak, hogy Madách barátsága Bérczy iránt milyen mértékű volt.26 Bérczy Madách emlékezetére mondott beszédében utal arra, hogy Madách hat öt felvonásos drámája még kiadatlan és e drámák közül hármat (Mária királyné, Csák végnapjai, Férfi és nő) Madách összes műveiben meg szeretne jelentetni. Sajnos terveit nem tudja megvalósítani – betegsége és 1867-ben bekövetkező halála miatt. Így a kéziratok Gyulaira maradnak…
Bérczy az a fajta ember volt, aki, ha valamit elkezdett és elvállalt, azt csak szívvel, lélekkel, óriási lelkesedéssel, önmagát fogyasztó belső égéssel tudta csinálni. Az ötvenes évektől sportújságíró és szerkesztő lesz, mert nem akar többé közéleti szerepet vállalni. (Az első magyar sportújság címe: Vadászlapok). Pedig igazából, a szíve mélyén mégsem újságíró ő, hanem irodalmár. Az írás vágya szólal meg, egy kicsit keserűen, önmagán tréfálkozó filozofálgatásban Madách Imréhez írt,1861. november 18-án keltezett levelében: „Kemény, Jókai regényeket írnak, én is hegyezem tollamat, s nem sokára – rágni fogom… A négy rustrum hátamon ugyan, de most ismét azt mondom, mit az öreg táblabíró a Lánchíd tervezésekor: »minek az már erre a rövid időre?« Bár e hasonlat hatalmasan sántít, mert a táblabírót századokkal élheti túl a Lánchíd, míg az én lepkeéletű betűim előttem enyésznének el a semmiségben. Egyébiránt is minden csak »vanitatum vanitas« jó, hogy megírta Kölcsey, legalább utána mondhatja az, ki mint jómagam – az erő hiányát e vigasztalással akarja önmaga előtt eltussolni.”27
Az erő hiánya, az idő hiánya, a kétség, hogy mindaz, amit eddig alkottunk, létrehoztunk – elenyészik; azon emberek problémái közé tartoznak, kik érzik magukban a pusztító betegség súlyát, tisztában vannak azzal, hogy talán a holnapot már nem érik meg, és mégis tervezgetnek, sőt egyre többet szeretnének még létrehozni. Nem igaz, amit Bérczy önmagáról a fentebb idézett Madáchhoz írott sorokban mond, mert – bár tisztában van betegségével – hihetetlen kitartással, szorgalommal még van és lesz ereje az utat végigjárni – az Anyegin lefordításáig