Madácsy Piroska

Újabb adalékok Bérczyről és Madáchról

 

 

Bérczy Károly nevét ma kevesen ismerik, még irodalomértők is csak azt tudják róla, hogy lefordította az Anyegint. Ha végigtekintünk kis­szá­mú méltatásainak során, igen vegyes képet kapunk róla. Kora (Arany László, Zichy Antal, Jókai Mór, Gyulai Pál) nem elsősorban az írót, hanem az embert értékelte benne, a becsületes, feddhetetlen „gent­le­mant”, aki „tisztán élt”, s közben tett is valamit a magyar iro­da­lo­mért.1 Halála után, mint ahogyan illett, egy-egy szép em­lék­be­széd­ben meg­hatóan búcsúztak el tőle. Az 1900-as évek elején újra elő­kerül neve a magyar sport-irodalom megteremtőjeként. Pa­u­lo­vics István már így ír róla: Bérczy Károly halála óta még alig múlt el 35 év, s már ma­ga az irodalom embere is alig tud róla valamit. Pedig ha nem tartozott is sem a nagyon termékeny, sem a sokat hangoztatott írók közé, ha csön­des, szerény munkálkodás jellemzi is egész életét, de a hatás, melyet ko­rára gyakorolt, messze kiemeli őt az irodalom napszámosai sorából, s a hasznos alkotások egész sora őrzi ma is emlékezetét.”2 Az Anyegin meg­jelenésének 100. évfordulója alkalmából 1921-ben egy kicsit újra fel­fedezik Bérczyt: Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond és Gyergyai Al­bert, aki az első igazán szép tanulmányt írja róla, akit végre érdekel az író is, nemcsak az ember. Aztán később, a Pesti Hírlap Vasárnapja ha­sáb­jain Harsányi Zsolt emlegeti egy-egy levél, vagy érdekesség ürü­gyén, és a Nyugatban (1935) Balogh Károly közli egy ismeretlen nap­ló­részletét.A kialakult kép azonban még mindig homályos. Gyergyai is középszerűnek érzi, sok tekintetben túl óvatosnak, szerénynek: A sze­rény író mértékre jár, nagy mintaképek nyomdokain, szinte sose ma­gában, neki is vannak vágyai, de ezeket iparkodik kora kívánalmai sze­rint idomítani.”Gyergyai maga is bevallja, hogy nehéz feladatot vál­lalt, mikor Bérczyt vizsgálja.

                Hosszú hallgatás után, az ötvenes években újra előkerül Bérczy mint Puskin fordítója, s cikkek, kritikák sorában nevezik fordítását ha­mis­nak, elavultnak, „biedermeieresnek”, porosnak. (Vas István, Képes Gé­za, Fodor András.5) Vannak persze ellentmondók is (Komlós Ala­dár, Hegedűs Géza),6

 de már legnagyobb és legkedvesebb munkája, az Anye­gin műfordítás is kétes hírű lett. Aztán hosszú ideig semmi –, s vég­re újra tisztul a kép, Anyeginjét részletes elemzés alá vetik. Az 1960-as években szinte rehabilitálják a fordítást. Majd Kerényi Ferenc köz­li (1971) Bérczy Károly ismeretlen írói hagyatékát, egyszer pedig Il­lés Endre emlegeti a Magyar Nemzet 1971. decemberi számában, egy cik­kében.7

                A Bérczyről megjelent, vázlatosan említett irodalom tehát nagyon ke­vés. A legtöbben Anyeginjével foglalkoztak. Szépirodalmi te­vé­keny­ségét, kéziratos hagyatékát, teljes pályaképét Bérczyről írt mo­no­grá­fiámban, doktori disszertációmban elemeztem 1975-ben.8 Most egy ke­véssé értékelt, de nagyon fontos területet érintenék: iro­da­lom­szer­ve­ző tevékenységét, írói kapcsolatait.

                Bérczy Károly pályáján nem magányosan, külön utakat járva ha­ladt. Életeleme volt a közösség, mindig szorosabban beletartozott va­la­mi­lyen írói körbe. Az idősebb írónemzedék tagjai meglátták benne a szor­galmas, igyekvő ifjút, aki elég tehetséges és művelt ahhoz, hogy bíz­zanak benne. A kor szelleméből következett, hogy a „befutottak” nem irigykedtek a szárnypróbálgatókra. Mikszáth így jellemezte Jókai ko­rát: „Mint ahogy a madár az anyai szárnyak alatt születik, úgy az író is az öregek szeretetében izmosodott. A nagyok és a tekintélyesek nem zár­kóztak el a kezdők és a névtelenek elől. A fiatal írót felkarolták, gyá­mo­lították, tehetsége, munkája iránt érdeklődést tanúsítottak. Az iro­da­lom­történet gyönyörű példáit mutatja lelküknek, miként növelték e nagy alakok az ő versenytársaikat.” 9Ezért fogadják szívesen a korabeli la­pokban is a fiatal költő írásait. (Koszorú, Rajzolatok, Pesti Divatlap, Hon­művész, Honderű, Életképek stb.) A kortársak vonzó, lelkesedő, vi­dám természetéért szeretik. A „szent hevület”, no meg a közös írósors hoz­za össze a Pilvax-kávéház fehér asztalainál a Tízek tagjaival. Ba­rá­tai közé tartoznak: Tompa, Jókai, Lauka, Obernyik, Lisznyay és főként Pákh Albert. Jókai és Tompa 1849 után is kapcsolatban maradnak vele, sok­szor emlegeti őket leveleiben, Pákh Albert pedig szerkesztőtársa lesz majd. Petőfihez különösebben szoros barátság nem fűzi, de Petőfi na­gyon kevés embert engedett közel magához. Igaz, hogyha valakit az­tán megszeretett, ahhoz forrón és kitartóan tudott ragaszkodni. Bérczy Pe­tőfit csak messziről csodálta. Ifjúkori barátai közé tartoznak még Zi­chy Antal, Szontagh Pál és elsősorban Madách Imre.

                Madáchcsal csak a harmincas évek végén kötött szorosabb ba­rát­sá­got, Lónyay Menyhértnél találkoztak több ízben. A Lónyay-féle kis iro­dalmi körnek ténylegesen nem volt ugyan tagja, de szívesen járt kö­zé­jük és szívesen mondott véleményt Madách Imre első verseiről is.10 Bérczy így emlékszik erre: „Pesten, barátjánál, Lónyay Menyhértnél, töb­ben kis irodalmi kört alakítottak, hol a névtelen versek rész­re­haj­lat­lan bírálat alá estek. Hozzám is hozott egy párt, sajátjait, s kért, mon­da­nék munkáiról lehető legőszintébb és legszigorúbb véleményt. Tekin­tély le­het­tem előtte, mert néhány versem és beszélyem jelent már meg ak­kor a Raj­zolatokban és a Regélőben.”11 Barátságuknak nemcsak a köl­csönös ro­konszenv és tisztelet, hanem sok-sok hasonló jellemvonás is oka le­he­tett. Mindketten Nógrád megyében születtek, s csaknem azo­nos idő­pont­ban. (Bérczy Balassagyarmaton, 1821-ben, Madách Al­só­sztre­go­ván, 1823-ban.) Bérczy vidám külseje mögött mély érzések, rend­kívüli ér­zékenység rejtőzött. Igazi énjét csak ritkán tárta fel barátai előtt, akár­csak Madách Imre. Jogot tanulnak, résztvesznek a megyei köz­életben, Bér­czy 1847 januártól Széchenyi titkára, az 1848-as kor­mány meg­a­la­ku­lásától még a Minisztériumba is követi Széchenyit. Ma­dách Eötvös cent­ralista körével rokonszenvezik. Filantrópia, bol­dog ter­vezgetés, kö­zös álmok. Hasonló az írói pályakezdés is: előbb a lí­rá­val, majd a drá­mával kísérleteznek. Korai lírai verseik párhuzamos elem­­zésével már foglalkoztam 1984-ben, az ItK-ban megjelent ta­nul­má­­nyomban. A ki­emelt költemények alapján közelíthető ars po­e­ti­cá­juk: „légy ember és hon­fi”; valamint hasonlóak a szentimentális cik­lus­alkotásokban sze­rep­lő túláradó fájdalom, visszafojtott va­ri­á­ci­ói.12 A 40-es évektől a ro­mantikus hitvallás erősödése jellemző, leg­főbb témáik: a lét prob­lé­mái; szabadság, egyenlőség, haza, nemzeti füg­getlenség. És az epigon sze­rep után megjelennek az egyéni hang­vé­te­lű versek: Bérczynél a sza­bad­ság-szerelem ódái, Madách köl­te­mé­nyei pedig az emberiség, a vi­lág­történelem alapproblémáit vetik fel, és már a Tragédia gondolati-ér­zel­mi előtörténetére ismerünk. Mindketten te­hát alapvetően lírikus egyé­niségek, de Bérczy az epika mellett fog ki­köt­ni, Madách igazi műfaja a dráma lesz. Megjegyzem Bérczy is írt drá­mát, egyetlen kéz­i­rat­ban maradt drámája a Bitorlott szerelem (1840, La­dár Iván a főhős és Bér­czy álneve) soha nem kerül kiadásra, bár Ke­ré­nyi Ferenc szerint Bér­czy életművének perdöntő dokumentuma13 

Ér­dekes az is, hogy Bér­czy mint az Akadémiai Drámabíráló Bizottság tag­ja az 1850-es évek­től kezdve dráma-recenziókat ír. Írói ha­gya­té­ká­ban egy sereg ren­de­zetlen kézirata tanúskodik arról a komoly mun­ká­ról, ahogyan min­den darabot hosszan mérlegelve, elutasít egy javasolt elő­adást, ahogyan esz­tétikai elveit kifejtve próbál tanácsaival segíteni kez­dő íróknak.14 1863-ban pl. összesen 25 művet bírál, de csak kettőt tart el­fo­gad­ha­tó­nak. Fontosnak tartott elvei:

                1. Színi hatás 2. közönség-ízlés javítás 3. élethű tárgy kidolgozott jel­lemek 4. hármas egység 5. kidolgozott nyelv. Meg nem valósított dra­maturgiai elképzeléseit e bírálatokban fejtette ki, a műfaj iránti von­zó­dása a Tragédia keletkezésének hátterében sem érdektelen.

                A lírai háttér életútjuk alakulásának párhuzamai is érdekesek. Mert 1848–49 eseményeiben betegségük miatt egyikük sem tud ak­tí­van részt venni. Bérczy Pestről Vanyarcra vonul vissza, egy elhagyott kis faluba Nógrád megyében, ahol Madách is sokszor járt. Bérczy Ma­dách emlékére mondott beszédében többször visszatér barátja rossz egész­ségi állapotának taglalására. „1848 tavaszán, ő is sok mással az ál­modott szebb kor hajnalát látta, s midőn éppen férfi erejének, s ki­ví­vott tekintélye és népszerűségének súlyával akart sorakozni az építők kö­zé: megújult régi makacs betegsége ágybaszegezte. Innen hallá, fel­vált­va örömtől dobogó és fájdalomban elhaló szívvel a világ­e­se­mé­nye­ket, és mire fel­épült s nem volt többé tavasz és hajnal, csak          

                               „Enyésző nép, ki

                                                               méla kedvvel

                                                               Multján borong…”15

Ismerős a kép, Bérczy is súlyos szívbajával, betegen, csupán messziről szem­lélhette a véres színjátékot. Vanyarcon naplót ír: 1849. júl. 12. „Mi hőn szerettük a hont, hőn szerettük egymást, s válnunk kellett egy­más­tól azon halálos aggodalomban, hogy ha ismét találkozandunk, nem leszünk e saját hazánkban idegenek?”16 S mire felébredt, nem volt már miért lelkesednie. A szabadságharc bukását követő években kez­det­ben mindketten menekülésre kényszerültek. Tudjuk, Madáchot bör­tön­be zárják, Bérczynek is rejtőzködnie kell, a zsandárok őt is keresik. Va­nyarcról Balassagyarmatra megy, Lajos nagybátyjához. Ba­las­sa­gyar­matról is tovább kell menekülnie, leendő apósának svábhegyi vil­lá­jába, majd 1849–50 telét Putnokon tölti és csak 1850 tavaszán tér vissza Pestre. Bérczy tud hamarabb talpra állni, neki legalább a sze­re­lem­ben nem kell csalódnia. De Madách számára: „Sötét napok, a bör­tön éjénél sötétebb évek következnek. Haza, család, hit, remény, sze­re­tet: mind oda, oda!”. E válságból fakad Az ember tragédiája, melynek meg­írására Bérczy is ösztönzi barátját, s melyet annak őszinte, cso­dá­la­tos vallomásának tart. Az ember tragédiája Madách lelkének ama hit­val­lomása, melyet benne a contemplatív élet folyamán kifejlett, a csa­pá­sok alatt megrendült, s már-már pesszimizmusra hajló, de a meg­bo­csá­tó ne­mes szellem visszanyert nyugalmában kiengesztelődött, s a köl­tészet su­garaitól átragyogott bölcsészet érlelt meg: tisztán áll az, hogy Az em­ber tragédiája Madách lelkének oly kényszerű kifolyása, melyet meg kel­lett írnia, ha Faustot soha nem olvassa, ha Faust soha nem születik is.”17 Bérczy jól ismerte barátja természetét, „ki hidegnek kívánt fel­tűn­ni, holott szívében egy Vezúv tűzanyagai forrtak, szigorúnak és en­gesz­telhetetlennek, holott nemes lelkében a vett bántalommal mindig egy­korú volt a megbocsátás.”18 Erős meggyőződése, hogy soha író oly ha­sonló nem volt művéhez, mint Az ember tragédiájának szerzője a lé­lek tükre ez a mű. A tartózkodásra és visszavonulásra való hajlamot az elszigetelt sztregovai kastély csak erősíti, ahol az életet inkább köny­vek­ből és a lapokból ismeri meg. Madách írja: „Engem sokan hi­deg­nek, érzéketlennek tartanak, pedig nagyon is romantikus vagyok, és ba­jom csak az, hogy kevesen értenek meg”. Bérczy szerint „Soha nem ve­gyült az élet zajába, markolt a teljes emberéletbe, s később egy keserves ta­pasztalás árán kellett elérnie a pontra, honnan a világot és az embert ob­jektíve szemlélhesse, ez utóbbit drámailag egyénesíthesse.” A ma­gány elmélyedésre késztette. Például a nőről: „A mint eszménykép kettős alak­ban jelent meg neki: az egyik a heves izgalmakat keltő, a bá­ja­i­val le­láncoló, gyötrő, boldogító, de mulékony, de szertefoszlott esz­mény­kép; a má­sik az állandó, az élet minden viszonyaiban hűséges, a szi­go­rában is mé­lyen szerető édes anyáé…”19 „Anyámnak köszönheti Éva, hogy ki­rí­vóbb színekben nem állítottam elő” mondja Bérczynek egy­szer. Írói mód­szereit is megfigyeli Bérczy: minden eszmét pa­pír­sze­let­kére je­gyez ol­vasmányaiból és külön csoportosította ezeket, mint a méh, gyűj­tö­get­te későbbre. A fentebb említett Madách vallomás akár Bér­czy ön­jel­lem­zé­se lehetne, hiszen Bérczy szívében is sok elfelejtett vágy és szen­ve­dély izzott, melyről kevesen tudtak. Naplójában írja 1849. júl. 13-án: „Ma jött híre, hogy kedden Budára, csütörtökön Pestre vo­nult be az el­len, hogy a pesti nép szívesen és örömmel fogadta… a szom­széd fa­lu, Gu­ta, lángban áll, kinn pedig haragos szél zúg, és terhes fel­hőket ker­get, s e felhők felett az ég van, hol az ember hite szerint Isten la­kik…”20 „…Számotvetettem magammal, s átláttam, hogy a hiba nem má­sokban rej­lik, de magamban, ki az életet másnak vettem, mint aminő va­lóban. Sor­som kissé érzőbb szívet, s élénkebb phantásiát adott ez meg­fejt min­dent.” (Júl. 14.) Nemcsak rokonlelkek ők, valódi ro­kon­ság­ba is ke­rül­nek, ugyanis Bérczy lányát Balogh Károly, Madách Imre ne­velt fia és unokaöccse vette feleségül. Az élet produkál még néhány fi­gye­lem­re­méltó véletlent: Madách is 1862-ben foglalta el székét a Kis­fa­lu­dy Tár­saságban „Az aesthetika és társadalom viszonyos befolyása” cí­mű ér­tekezésével. Bérczy székfoglalója az Anyegin első ének for­dí­tá­sa. Ma­dáchot 1863-ban éri a megtiszteltetés, hogy a Magyar Tu­do­má­nyos Aka­démia levelező tagja lehet, s betegsége miatt Bérczy Károly ol­vassa fel értekezését: A nőről, különösen aesthetikai szempontból”. Bér­­czy aka­démiai székfoglalójának címe Az irodalmi humorról (1860).21

                Tudjuk, Madách csak egy évvel éli túl közéleti sikereit, 1864-ben szívbetegségben meghal. S Bérczy nemsokára követi 1867-ben. Rend­kívül érdekes a két akadémiai székfoglaló hangnemének vagy in­kább humor felfogásának hasonlósága. Bár Madách humora keserűbb, vi­lágfájdalmasabb, de ő is a humor segítségével akar nevelni, vál­toz­tat­ni az emberi hibákon. A humor sokféle értelmezéséből sem a felszínes, ha­nem a mély, irodalmi humort kedvelik. A humor nem a „ne­vet­sé­ges­ség teteje”, „a valódi humornak pedig nem célja az élc, hanem csak esz­kö­ze…”22 Bérczy szerint: „A humorhoz mély gondolkozással párosult ta­pasztalás, éles elme, élénk képzeterő, fogékony kedély s ennek egy­ol­da­lú behatások által nem kötött szabadsága szükséges”. (82) „Tár­gyi­la­gos nézőpont kell, ahonnan a humornak nem sebezni, hanem gyó­gyí­ta­nia kell…” Minderre példaként az angol és orosz írókat (Dickens, Ler­mon­tov), valamint Széchenyi egy egész nemzetet ébresztő, tevékeny, új életre nevelő, roppant hatású humorát említi. Madách humor-fel­fo­gá­sa a nőről vallott nézeteiben nyilvánul meg, mosolyogva ostoroz ta­pasztalatain okulva akar sebeket gyógyítani. A nem csak egy­sze­rű­en ember, esetlegesen nőnemű is, mint azt a rideg logika diktálja, de utol­só ízéig egy sajátságos valami, specifice nő.” Meglehetősen bi­zarr, ahogyan a két nem közötti különbséget taglalja. A férfi agya két hü­velykkel nagyobb, mint a nőé, a férfi végtagjai hosszabbak. A te­te­mesebb része van nemi célokra alkotva, vére több, hőmérséklete ma­ga­sabb, véralkata idegesebb. A szívén keresztül gondolkodik. A szép és rendkívüli erősebben meghatja a nőt, lévén a perc-ember, a fér­fi küzdésre képes, a mártír vagy tigris, minden borzasztó látványt él­vez, de nincs benne kitartás. Finomabb testalkata révén alárendelt, vé­delemre szorul. A a szerelem megtestesülése és a férfi meghajlik előt­te…” A tanulmányból kitűnik, Madách nincs valami vé­le­mény­nyel a nőkről, sőt… Hát még az emancipált nőkről, így George Sandról és nőalakjairól, eszményeiről sem.23 Bérczy is ír a nőkről, nőírókról: A kellő léleknyugalom hiánya a nőknél okozza, hogy az írónők tol­lá­ból sem találkozónk teljes és tiszta humorral. (pl. George Sand, Ma­da­me de Staël)”. Elképzelhető, hogy Sand Lélia című regényét is (mely­ről Madách tanulmányt ír) Madáchcsal együtt elemezték. S hiányolták annak humorát!24

                Bérczy tehát 1866-ban búcsúzik Madáchtól a Kisfaludy Társaság ülé­sén, talán megérezve, hogy a végzet már az ő számára is kimérte a lét óráit, s „fonta a jelesnek szánt koszorút” öntudatlanul önmagának is. Az emlékbeszéd a kor divatos kelléke, Gyergyai szerint: „az em­lék­i­ra­tok általános kedélyeskedő melegében úgy szólván egyetlen családi té­ma az irodalom”. Az írók miután részesei voltak a reformkori len­dü­letnek, és átélték a forradalom mámorát, most kissé kiégve, ki­jó­za­nod­va, nem ritkán fáradtan és bánkódva tekintenek vissza! Ez a kor nem beszédes, elhagyja a vallomásokat, a naplót. Levelezésük fel­tű­nő­en sivár! Íróik míg életben vannak, egymásról tartózkodó tár­gyi­la­gos­ság­gal szólnak s ha egyikük kidől a sorból, legközelebbi barátja ün­ne­pélyes szép szavakban magasztalja érdemeit, műveit s főképp jel­le­mét”.25 Bár Gyergyai meglehetősen ironikusan beszél az em­lék­be­széd­ről, mint uralkodó műfajról, elmondhatjuk, e jellegzetes összefoglaló vissza­emlékezések nélkül kevesebbet tudnánk a kor íróiról, így Ma­dách­ról is. Bérczy emlékbeszéde hiánypótló dokumentumnak és iro­dal­mi alkotásnak nevezhető: megkapóan szép, őszinte emberi és írói port­rét rajzol Madáchról, középpontba állítva Az ember tragédiáját, ugyan­akkor értékes, ismeretlen adalékokat közöl. Madách és Bérczy le­ve­lezése valóban nem mondható bőbeszédűnek. Három Bérczy le­ve­let őriz ma is a Széchenyi Könyvtár kézirattára, mind a három 1861-es kel­tezésű. A november 5. 1861. dátummal ellátott levélben az író gra­tu­lál Az ember tragédiája sikeréhez, a másik két levél pedig azt bi­zo­nyít­ja, hogy szívesen közvetíti Madách kéziratait a korabeli lapokhoz. A november 18-án írt levél érdekes kulisszatitkokat közöl a szer­kesz­tő­sé­gek belső ügyeiről, arról, hogy a lapok tartalmának minősége silány, az értékes cikkeket sajnálattal kénytelenek a szerkesztők visszaadni. Pél­dául Madách: Szellem és tartalom című cikkét sem jelentetheti meg Pom­péry János. E néhány levél hangneme azonban korántsem olyan köz­vetlen, mint gondolnánk. Barátok voltak, de egészen feloldódni Ma­dách az egy Szontágh Pált kivéve senkivel sem tudott. Mégis bí­zott Bérczy hűségében, mert leveleit, jegyzeteit, kiadatlan kéziratait reá hagy­ta gondozásra és kiadásra. Ez a bizalom legfőbb bizonyítéka an­nak, hogy Madách barátsága Bérczy iránt milyen mértékű volt.26 Bér­czy Madách emlékezetére mondott beszédében utal arra, hogy Madách hat öt felvonásos drámája még kiadatlan és e drámák közül hármat (Má­ria királyné, Csák végnapjai, Férfi és ) Madách összes mű­ve­i­ben meg szeretne jelentetni. Sajnos terveit nem tudja megvalósítani be­tegsége és 1867-ben bekövetkező halála miatt. Így a kéziratok Gyu­la­ira maradnak…

                Bérczy az a fajta ember volt, aki, ha valamit elkezdett és elvállalt, azt csak szívvel, lélekkel, óriási lelkesedéssel, önmagát fogyasztó belső égés­sel tudta csinálni. Az ötvenes évektől sportújságíró és szerkesztő lesz, mert nem akar többé közéleti szerepet vállalni. (Az első magyar sport­újság címe: Vadászlapok). Pedig igazából, a szíve mélyén még­sem újságíró ő, hanem irodalmár. Az írás vágya szólal meg, egy kicsit ke­serűen, önmagán tréfálkozó filozofálgatásban Madách Imréhez írt,1861. november 18-án keltezett levelében: „Kemény, Jókai regényeket ír­nak, én is hegyezem tollamat, s nem sokára rágni fogom… A négy rust­rum hátamon ugyan, de most ismét azt mondom, mit az öreg táb­la­bí­ró a Lánchíd tervezésekor: »minek az már erre a rövid időre?« Bár e ha­sonlat hatalmasan sántít, mert a táblabírót századokkal élheti túl a Lánc­híd, míg az én lepkeéletű betűim előttem enyésznének el a sem­mi­ség­ben. Egyébiránt is minden csak »vanitatum vanitas« jó, hogy meg­ír­ta Kölcsey, legalább utána mondhatja az, ki mint jómagam az erő hi­á­nyát e vigasztalással akarja önmaga előtt eltussolni.”27

                Az erő hiánya, az idő hiánya, a kétség, hogy mindaz, amit eddig al­kot­tunk, létrehoztunk elenyészik; azon emberek problémái közé tar­toz­nak, kik érzik magukban a pusztító betegség súlyát, tisztában van­nak azzal, hogy talán a holnapot már nem érik meg, és mégis ter­vez­get­nek, sőt egyre többet szeretnének még létrehozni. Nem igaz, amit Bér­czy önmagáról a fentebb idézett Madáchhoz írott sorokban mond, mert bár tisztában van betegségével hihetetlen kitartással, szorgalommal még van és lesz ereje az utat végigjárni az Anyegin lefordításáig