Kozma Dezsõ

 

A Tragédia egy teológiai értelmezése

Ravasz László

 

 

........... Elegendõ fellapozni a Madách-szakirodalmat: nyomban szembetûnik, mennyire háttérbe szorult a Madách-kutatásban (jól ismert okok miatt) az utóbbi félszázadban Az ember tragédiájának vallásbölcseleti, teológiai értelmezése. Pedig az elõzmények nem hiányoznak, sõt azt is mondhatnánk, akár külön számbavételt érdemelnének az elsõ száz esztendõ ilyen szempontú megközelítései.

........... Itt most csak egyetlen egyre szeretném felhívni a figyelmet: az éppen negyedszázada elhunyt Ravasz László Madách-értelmezésére.

........... S mert Ravasz Lászlóról sokáig alig lehetett írni, olvasni (a 60-as, 70-es években a vele készült beszélgetések sem jelenhettek meg), legyen szabad pár mondatban emlékezetbe idézni legalább utalásszerûen a püspökíró életpályájának néhány momentumát, írását.

........... A Kolozs megyei Bánffyhunyadon született, Kolozsváron végzi a teológiát, ezt követõen csaknem másfél évtizedig itt lesz teológiai tanár. A korabeli szellemi élet kiemelkedõ egyénisége: az Erdélyi Múzeum Egyesület tagja, több lap, folyóirat (Kolozsvári Egyetemi Lapok, Protestáns Szemle, Az Út, Református Szemle) szerkesztõje, munkatársa, 1921-tõl a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke; soraiba választja a Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia, közben számos külföldi (egyházi és világi) meghívásnak tesz eleget. 1953-ban a budapesti Kálvin-téri Református Egyházközség lelkészeként vonul nyugdíjba (Leányfaluba), hogy aztán az 1956-os forradalom napjaiban egyike legyen a Református Megújhodási Mozgalom irányítóinak.

........... Örökségének számbavétele az utóbbi évtizedben kezdõdött el. Mindenekelõtt Biblia-magyarázatainak, elmélkedéseinek, vissza­emlékezéseinek, válogatott írásainak megjelentetésével. A szülõvárosában évente megrendezett Ravasz László napok eseménynek számítanak, ugyanakkor a róla elnevezett emlékház és a Kalotaszeg címû lap is ébren tartja örökségét.

........... Visszaemlékezéseibõl tudjuk: számára az irodalom – az õ kifejezését kölcsönözve – „mindig nagy kisértés” volt, az „elsõ szerelmet” jelentette. Szinnyei József Magyar írók élete és munkái címû bibliográfiájában már említi az alig 21 éves egyetemi hallgató irodalmi próbálkozásait: a Kolozsvári Egyetemi Lapokban olvasható, Mefisztó és Lucifer (1903) címû cikkét, illetve a Kolozsvári Tudományegyetem Évkönyvé­ben közreadott két, a vallás és mûvészet viszonyával, illetve Jókaival foglalkozó közleményét (1904). Könyvei, lapokban megjelent írásai, szerkesztõi elképzelése, beszédei, prédikációi tanúsítják: az irodalom, a mûvészet iránti vonzalma egész életén át elkíséri. Egyik állandó gondja kultúránk sorsa, múltbeli szellemi értékeink (ezzel párhuzamosan a európai szellemi hagyományok) újragondolása.

........... Arany János születésének századik évfordulóján vetette papírra: „Akkora mûvészi örökséget hagyott, hogy még mindig nem tudjuk értékelni.” Kemény Zsigmondot pedig – képletesen – „elhagyott hegycsúcs”-hoz hasonlítja, aki „magasabban” és „mélyebben” járt koránál. És tovább idézhetném az 1922-ben Gondolatok címmel megjelent kis kö­tetének darabjait vagy akár az egyik, a tizennégy évvel késõbbi gyûjteményének (Alfa és omega, 1933) esztétikai jártasságáról tanúskodó elem­zéseit. Nyilván, erre itt nincs mód, ezért egy-két olyan gondolatára, észrevételére hívnám fel a figyelmet, amelyek irodalmi ízlését, szem­léletét – s természetesen Madách-magyarázatait – minõsítik.

........... Érdemes megfigyelni például, hogy esztétikai felfogásának néhány szem­betûnõ eleme – az emberi és mûvészi lét „kettõsségei”, isteni és em­beri, egyéniség és mû viszonya, eszménye és realitás – fellelhetõ már az 1907-es kolozsvári, Az élet igazsága címmel megtartott teológiai székfoglalójában. A teológiáról úgy beszél, mint a hit és a tudás intézményérõl, amelyben az áhított „eszmevilág” (akárcsak a mindennapi életben) nem szakadhat el – ahogy õ fogalmaz – a „reális erkölcsi értékek” világától. Az ideál azonban – fejtegeti ugyanitt – nemcsak vonz, de kötelez is, ezért a mûvésznek szent kötelessége a „lehetõ legjobbat” alkotni, a „nagyobb értéket” felmutatni. A gyakorlati teológiának (amely­nek õ volt az elõadója) abban látja feladatát, hogy „életté” változtassa azt, ami eddig „kifejezés” volt, „szubjektívvé” magasztosítsa a „tantételeket”. Ez az ideálként vallott „személyes élet” azonban Ravasz László szerint nem lehet „kegyes érzelmekben való kéjelgés, még kevésbé romboló erõ.”¹ Tompa Mihály életérõl és költészetérõl készült terjedelmes tanulmányában – mint általában – a lírai élményt alakító egyéniség érdekli elsõsorban. Milton mûvében, az Elveszett Paradicsom­ban (amelyet a Tragédia legközelebbi rokonának tart) a félig reneszánsz, félig puritán mûvész lelkületének „átütõ erejét” veszi észre, Madách másik „rokonáról”, Goethérõl tartott elõadásában a hitet és hitetlenséget egyformán ismerõ alkotó „eszmehitét” kísérli meg nyomon követni, felmutatni mint értékhordozó erõt.

........... Ravasz László ünnepi elõadása Madách születésének századik évfordulóján a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság 1923. június 16-i ülésén hangzott el, és a Társaság folyóiratának, a háromévi szünet után újra megjelenõ Protestáns Szemlének az 1924-es januári számában je­lent meg Madách „pesszimizmusa” címmel.²

........... (A század végétõl megjelenõ folyóirat ettõl az évtõl – Ravasz László szerkesztésével – válik hangsúlyozottan irodalmi, mûvelõdési profilúvá. Kisbán (Bánffy) Miklós, Áprily Lajos, a filozófus Bartók György írásait olvashatjuk már az elsõ számban. A következõ év Apáczainak szentel külön számot.)

........... A címbe emelt idézõjeles minõsítés mintegy jelzi, hogy vitacikkrõl van szó. Az elõadással Ravasz László a másik jeles egyházi személyiségnek, Prohászka Ottokár katolikus püspöknek a Katholikus Szemlé­ben (1923) napvilágot látott cikkére kíván válaszolni. Prohászka szerint ugyanis Madách mûve azt sugallja: az ember nincs miért küzdjön, hisz „csa­lódásból csalódásba s fiaskóból fiaskóba esik.” Innen lehangoló következtetése: „Az ember tragédiája tehát egy nagyon letompított tragédia, ahol az ember küzd, de nem hõs, s tragikuma sem gyõzelmi tudatot, sem bizalmat nem sugárzó.”³

........... Ravasz László abból indul ki, hogy a bibliai teremtéstörténet színei nem foghatók fel pusztán „fogás”-nak, csupán „antik lelemény”-nek, ha­gyományos díszletnek, mûfaji hagyománynak. Nem hivatkozik ugyan az Erdélyi János kifogásait megválaszoló Madáchra (arra ti., hogy mûve szorosan kapcsolódik a Bibliához), az elsõ három szín és a tör­téneti színek szerves egységére alapoz. Arra, amit az újabb Madách-kutatás egyértelmûen vall, amely szerint az égi és a földi világot a lét ugyan­azon kérdései kapcsolják össze. Ravasz László hangsúllyal mondja ki: „…A tragédia misztikus gumója itt van elültetve és innen vi­rul ki az egész költemény, az is ami a fája, az is, ami az illata és balzsama. Itt erjed meg a tragédia kovásza, amelyik áthatja az egész mû legapróbb részletét is.” A harmadik színt épp azért nevezi a „legeszmeibb”-nek, mert az számba veszi az emberi történelmet alakító tényezõket. Ebben a felfogásban ugyanis a Tragédia csak egy álom, egy olyan álomsor, amelyben az egymással ellentétes színek úgy kínálják a feloldást, hogy „meghasonlásukban elõkészítik az új színeket.” S ez azt jelenti – olvashatjuk tovább –, hogy minden színnel „új remény köszönt be s csalódásából ismét új remény születik, egyre vakmerõbb és egyre lehetetlenebb, míg maga a tragédia kimossa és felemészti önmagának min­den ellentmondását, s a diszharmóniák csöndjébõl felszáll a finálé halk, édes megnyugvása…”

........... Ember és Isten, az emberi képességeknek és isteni gondviselésnek eb­ben az egymásra találásában foglalja el helyét Lucifer Ádám mellett, lesz – lázadása folytán – az eszményért küzdõ ember eszköze. Épp azáltal, hogy – mint Ravasz László mondja –: „nem a mi Társunk”.

........... A mû azóta is oly sokat emlegetett pesszimizmusára az eszményi és a realitás, a vágy és a lehetõség, az emberi és az isteni egyensúlyának az igényével válaszol Ravasz László. „Pesszimista-e tehát Madách? Az, mint Pál, Szent Ágoston, Kempis, Luther, Kálvin, mindenki, aki az Isten nélkül való életet abszolút rossznak látta s az Istennel való életet az egye­dül jónak. De optimista is Madách, mint mindenki, akinek az élet rosszasága csak ugródeszka volt, hogy arról az örök szeretet és örök jó­ság kebelébe vesse magát.

........... Igaz, hogy õ e kettõsségnek csak az egyik oldalát látta és mondotta el, de azért hallgatott el, hogy hallgatása minden beszédnél ékesebben hir­desse a másikat.”

........... A Százados énekek címmel külön kiadványként is napvilágot látó beszéd (az ugyancsak élõszóban elhangzott Jókai-méltatással együtt) élénk visszhangot váltott ki. Zsigmond Ferenc a Protestáns Szemle 1925. májusi számában ír róla, különös elismeréssel méltatva Ravasz László élõbeszédet és írott formát szerencsésen ötvözõ mûfaját. Természetesen a keresztyén hit alapján ítélve meg a Madách világképére vá­laszt keresõ centenáriumi beszédet.⁴ (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a folyóirat rendszeresen foglalkozik az erdélyi múlttal, Erdély irodalmával. Ebben a számban például olvashatunk Lorántffy Zsuzsannáról, a két Bolyairól, az erdélyi vallási kisebbségekrõl, verset Re­mé­nyik Sándortól.)

........... Tolnai Vilmos a Napkeletben (nagyobb teret a Jókai-portrénak szen­tel) fõleg az emberi lét folytonosságát – és az isteni üdvözülést – jel­képpé emelõ Évára hívja fel olvasói figyelmét.⁵ A Budapesti Szemle cikkírója (a szépírói és tudományos megközelítés szerencsés egymásra ta­lálását dicsérve) Madách gondolat- és érzelemvilágának személyes meg­élése okán különbözteti meg a szokványos emlékbeszédektõl. Egy ilyen részletet idéz a beszédbõl is.⁶

........... S ha már Ravasz László beszédének fogadtatásánál tartunk, hadd említsek meg egy másik korabeli megemlékezést. Már csak azért is, mert a más ismert kritikus, az Erdélyi Helikon majdani szerkesztõje, Kovács László némiképp a Ravasz László vélekedéséhez áll közel a ko­lozsvári Pásztortûz hasábjain megjelent elemzésében. Fõleg akkor, ami­kor a lelkialkati tényezõknek juttat elsõdleges szerepet. A nagy al­ko­tások – írja – olyan tükrök „amelyek majdnem mindig azt az arcot mutatják, amelyik beléjük néz.”⁷

........... Az Énnek fokozott szerepe mellett érvel Ravasz László akkor is, ami­kor a mû „páratlan költõi erejé”-rõl beszél (saját kiemelésem – K. D.), amikor az érzelmi befogadást ajánlja olvasójának. Kovács László Ádám (a „szirteken álló titán”) eszméinek magasztosságát Babits szavaival fejezi ki: „Ki méltó látni a csodát, / Az a csodát magában hord­ja”. Ravasz László akár esztétikai hitvallásnak tekinthetõ sorai pedig ilyenképpen hangzanak: „Naggyá a világot csak nagy gondolatokkal le­het tenni, s az a legmagasabb jóltevõ, ki a legnagyobb gondolatokat adta.”⁸

........... A hármas ünnepen (a Tragédia színre vitelének 50. évfordulója, az 500. színpadi elõadás, a bécsi Burgtheater 1934-es bemutatója) ismét té­ma lesz Madách életmûve. A Madách-kultusz is megerõsödik a 30-as évek­ben. Megalakul a Madách Imre Emlékbizottság, elkészül a Ma­dách-síremlék, a költõ hamvait elhelyezik az új sírboltba. A gyûjtés kez­deményezõje Ravasz László.

........... Ravasz László ez alkalommal a Kisfaludy Társaság 1934. február 11-i ünnepi rendezvényén tart elõadást, amelyet a Budapesti Szemle és a Reményik Sándor szerkesztette Pásztortûz is közöl.⁹

........... Az elõadó úgy beszél a Tragédiáról mint amelyben mintegy összegzõdik, kiteljesedik Madách egész gondolatvilága, minden más mû­ve. Így fogalmaz: „A szerzõ minden gondolata ezt a mûvet készíti elõ vagy erre visszhangzó emlékezés. […] Minden próbálkozása csak elõgyakorlat és tanulmány ehhez az egyetlenhez, s minden gondolata akkor kezd világítani, élni, mikor ebben a mûben helyezkedik el.” Jelképes kifejezésével élve: „A drágakõ fényesíti a koronát, de a korona kie­meli és felmagasztalja az ékkõt.” (360.)

........... Mintha csak saját magáról, szellemi elképzeléseirõl is vallana e pár sorban. Önkéntelenül is eszünkbe jut ugyanis a már említett, egy évvel korábban kiadott Alfa és omega címmel megjelent gyûjteményének bevezetõje. „Mindig arra vágytam, hogy homo unicus libri legyek, szerzõje egyetlen olyan mûnek, mely az egész életen át készül.”

........... Érdemes megjegyezni: az irodalmi mûvek értelmezésekor más alkalommal is egyik fõ szempontként érvényesített személyesség azonban ez alkalommal sem jelent valamilyen „elpalástolt lírát, álarcos önéletrajzot”, mint ahogy célra nem vezetõnek tekinti azokat a próbálkozásokat is, amelyek csak azt hajlandók meglátni a magyar költõ mû­vé­ben, ami a „vele egyfajú alkotásokkal testvér”. A mû szuverén világát nem érintõ formai egyezéseket, párhuzamokat – tenném én hozzá.

........... Ez a szemléletmód segíthet ugyan a mû megértésében, de a mû­al­ko­tást csak „önmagából érthetjük meg”. És ugyanilyen hangsúllyal is­mét­li meg több mint egy évtizeddel korábbi véleményét, azt tudniillik, hogy a bibliai keret nemcsak hogy nem pusztán külsõ építmény Madách számára – nélküle az emberi lét alapkérdéseire („…Miért élünk, mi az emberi élet célja, értelme értéke? Olyan ez az élet, hogy érdemes el­vállalni?) nem válaszolhatunk. Az „ember-kérdés” épp ezáltal válhat létkérdéssé.

........... Lucifer válasza: a nem, az Ádámé: az igen. Hogy Ádámon mégsem lesz úrrá a luciferi felelet, az a két világ együvé tartozásával válik lehetõvé: hisz ebben a felfogásban „az ember istené és Isten az emberé.” Ugyanakkor nem vonja kétségbe Ravasz László azt sem, hogy maga a költõ nem egyszer luciferi feleletet ad, adhat a Tragédia gyötrõ kérdéseire. A címben is kiemelt „költõi igazság” ugyanis nem függ pedagógiai alkalmasságtól, attól sem, hogy egybehangzik egyházi vagy akár nemzeti tanításokkal. A kiábrándulások költõje ezért válhat – úgymond – „a nagy vigasztalások kikiáltójává”, ezáltal teremtõdhet meg a mûben – a riasztó álomképek után – a boldogulás lehetõsége, lelhet egymásra anyag és szellem, hit és tudás, képzelet és ráció. A végszóként elhangzó isteni biztatás is ezt a lehetõséget, az emberi küzdés, az emberi létezés értelmét ígéri. Valahogy olyanképpen, ahogy Poszler György fogalmaz egyik tanulmányában: Madách a Tragédiában „célratörõ történelmet kínál” az ember számára, egy olyan történelmet, amelyben nem a Sá­tán, hanem az Isten a „céladó rendezõ”, amelyben az „Úr tervez és su­gall. Ádám cselekszik és követ.” Egy olyan történelmet, amelyet „az Isten az ember felemelése céljából láttat.”¹⁰

                Ravasz László előadását érdemes lenne összehasonlítani a Budapesti Szemlének ugyanebben az évfolyamában közreadott Sík Sándor Madách-tanulmányával. Már csak azért is, mert ez szintén válasz a Tragédiát félreértő, annak pesszimista eszmevilágát kifogásoló értelmezésekre. Most csak egyetlen dologra hívnám fel a figyelmet: a történelmi szí­nek megítélésére.

                Ravasz László szerint Lucifer úgy próbálja célját elérni, hogy „elhallgatja” a történelem „pozitívumait”, „az apró dolgokban megbújt örök­kévalóságot” és a „nagy dolgokban” rejlő „ürességet és dőreséget” sugalmazza. Az így elhallgatott történelem nem jut szóhoz, nem „egyenlíti ki” a keserű valóságot. A megváltó ige: a bizalom és a kegyelem. Sík Sándor hasonlóan fogalmaz: az önerejére támaszkodó Ádámot Lu­cifer szintén egyoldalú képsorral próbálja kiábrándítani, hisz képtelen áttekinteni az emberiség történetének egészét. Egyiptom ugyanis nem­csak a zsarnokság, hanem a piramisok megteremtője és a tudomány bölcsője is, Görögország a kultúra hazája is, Róma és Bizánc mást is adott a világnak, és a forradalomnak is voltak nagyszerű pillanatai. Ebből eleve következik, hogy az egyes színek nem az emberiség sorsát, hanem az Istentől elszakadt, majd az Úr kegyelmében részesülő em­ber sorsát tárják elénk.

                Nem érdektelen szemügyre venni az ekkori vitacikkeket sem. Főleg azo­kat, amelyek a két püspök véleményéhez kapcsolódnak. Hogy csak egyet említsek itt meg: Sebestyén Károlynak a Balassa József emlékkönyvben olvasható Két püspök – két Madách? című polemikus írását,¹¹ amelyben a szerző sem Prohászka Ottokár, sem Ravasz László értelmezését nem érzi kielégítőnek. Az elsőt azért, mert – úgymond – figyelmen kívül hagyja az álomképek egymást meghatározó voltát, s az ebből fakadó jelentésüket a mű egészében. („A bíráló elfeledte, hogy Ma­dáchnak szüksége volt a bizánci szín ilyen beállítására, mert tragédiáját dialektikus eszmeellentétek rendjén vitte előbbre. A római színt be­fejező hitbuzgalom után tehát természetszerűen a hitből való ki­áb­rán­dulásnak kellett következnie. De ez korántsem jelenti azt, hogy Madách ellensége lett volna a hitnek vagy akárcsak az Egyháznak is.”) Ra­vasz László felfogását (némiképp leegyszerűsítve) azért nem fogadja el, mert az isteni oltalmat nem tartja kielégítőnek. Ehelyett az űrjelenetben – a Föld Szellemének Ádámot visszaparancsoló szavaiban – kísérli meg felfedezni a művészi szándék értelmét. Mellőzve a bibliai teremtéstörténet világképet alakító szerepét Madách művében, a cikk írója Ravasz László teológiai magyarázatát pusztán a keresztyén vallásfilozófia szemszögéből fogadja el.

                Madách teológiai értelmezéseinek ezek a momentumai természetesen nem szakíthatók ki a korszak – esetünkben a Madách-kutatásban fel­lendülést hozó 20-as, 30-as évek – szellemi közegéből, és nem választhatók el a vallásbölcseleti gondolkodástól sem. Árnyaltabban csak ilyen összefüggésben értékelhetjük a Tragédia eddigi – vagy ezutáni – te­ológiai értelmezéseit.

                Úgy hiszem mindenképp érdekes és hasznos lehet egy ilyen Madách-értelmezés már csak azért is, mert új lehetőséget kínálhat a kutató szá­mára. Olyan lehetőséget, amellyel eddig nem (vagy nemigen) élt a Madách-kutatás, az irodalomtörténet, s amely teljesebbé teheti a magyar irodalom egyik remekművéről kialakult ismereteinket. A mű továbbgondolásra ösztönözhet.

Végül hadd utaljak egy olyan, nem teológiai (és jóval későbbi) Madách-esszére, amely szintén az „isteni szférában” keresi Madách gon­do­latvilágának fő forrását. Páskándi Géza 1973-ban, a bukaresti A Hét­ben megjelent írásáról van szó, amely szerint: minden az Édenben történik. Ahogy a szerző jelképesen befejezi: „A történelem két fa, az Örök­lét és a Tudás fája között zajlik…”¹² Ilyenképpen bizonyosodik be – mondja Páskándi –, hogy ha a hit elűzi a rációt – „úgy az emberiség pueril marad, csak gyermekként viselkedhet, ha viszont a ráció űzi ki az emberi hitet: egész létezését meg kell kérdőjeleznie s elindul a gyors önfelszámolás útján.”

                A hit és tudás egymásra találásának lehetőségeit, egymást megtermékenyítő összefonódását kísérli meg értelmezni egy nemrég, Kolozsvárt megjelent tanulmány szerzője, Nagy László is. Az Erdélyi Re­for­má­tus Egyházkerület kiadásában 1994-ben közreadott kis könyvecske mél­tatása azonban egy új dolgozat tárgya lehet.¹³