Gyémánt Csilla

 

Varga Mátyás évtizedei és a Tragédia

a Szegedi Szabadtéri Játékokon

 

 

Varga Mátyás a magyar szcenográfia kiemelkedő művésze 2000. de­cem­ber elsején tölti be 90. életévét – Madách sajátos szóhasználatával – e földi „porondon”. Szokás őt a „magyar díszlettervezés doyen­jé­nek” is nevezni, méltán, hiszen életkoránál fogva is „korelnöke” eme tisz­telt tes­tületnek. De még inkább megilleti Varga Mátyás személyét eme ti­tu­lus, ha a francia kifejezést elsődleges jelentésében értelmezzük: „rangidős tag, aki egy testületet a maga személyében képvisel”. Varga Mátyás 10 év híján majdnem egyidős a századdal, 70 év alkotó munka áll mögötte, hiszen 1930-ban Kürthy György igazgató felkérésére a Szegedi Városi Színházban kezdte pályafutását. A budapesti szü­letésű mű­vész­nek, a fővárosban és Kolozsvárott eltöltött évei mel­lett Szeged ad majd több periódusban életteret művészi álmai megvalósításához.

                1930–32-ben a szegedi kőszínházban díszletfestő és tervező. Az alig húszéves fiatalembert bedobták a mélyvízbe és két szezonon át ott is felejtették. A havi 160 pengőért az elegánsan hangzó tervezői mun­kán túl, a festőteremben is dolgoznia kellett hajnaltól késő estig, ha az ak­kori igen szoros színházi tempó, az évi 30-50 bemutató úgy dik­tál­ta. Sőt, szerződésében az elvárható „karkötelezettség” is benne fog­lal­ta­tott!

                Jóllehet 1935-től már a Nemzeti Színház tervezője és szcenikai fel­ügye­lője lett Budapesten, 1936-tól már újra dolgozik Szegeden is, a Sza­badtéri Játékok egyik legfoglalkoztatottabb tervezőjeként. Két periódusban fonódik össze Varga Mátyás neve a Dóm téri Tragédia előadásokkal: 1936–39 között, amikor is sorrendben Janovich Jenő (1936), Hont Ferenc (1937) és Kiss Ferenc (1938, 1939) Madách ren­de­zé­se­i­nek látványkeretét teremtette meg, majd másodszorra a Játékok újraindulásától, 1959-től kezdődően. Major Tamás és Szinetár Mik­lós ren­de­zői elképzeléseihez alkotott emlékezetes díszleteket. Ma­dách drámai köl­teménye, Az ember tragédiája végigkíséri Varga Má­tyás tervezői
pá­lyáját az 1936-os első, a Játékokra készített tervektől a het­venes évek közepéig. Amennyiben Varga Mátyás teljes Madách-oeuvre-jét vizsgáljuk, amelyhez a Civilizátor és a Mózes díszlettervei is hoz­zá­so­ro­lan­dók, 1936-tól 1986-ig kerek 50 évig jelent meg együtt neve a pla­ká­to­kon a nagy drámaköltőével. E terveket a budapesti Nemzeti Színház­ban, a Nemzeti Kamarában, a Városi Színházban (ma Er­kel Színház) a Kolozsvári Nemzeti Színházban és a Margitszigeti Sza­badtéri Szín­pa­don és a Szegedi Szabadtéri Játékokon láthatta megvalósított formájukban a közönség.

                A kor legnagyobb rendezőegyéniségeihez – Németh Antalhoz, Hont Fe­renchez, Major Tamáshoz, Marton Endréhez, Szinetár Miklóshoz – kapcsolódott alkotótársként, s e névsor Varga Madách-sorozatának korántsem a teljes listája.

                A harmincas években, a Szabadtéri Játékok indításakor a Dóm és a cso­­dálatos zárt, arányos tér, amely a remek játszóhelyet és a „csil­lag­ku­po­lás” nézőteret biztosította, a korabeli technikai fejlettség miatt sa­já­tos, szabadtéri művészi módszer kialakulását is eredményezte.

                Hont Ferenc, a Játékok egyik megálmodója és rendezője szerint elsősorban a tér nagy méretei miatt – mivel hangerősítő berendezést ak­ko­riban még nem használhattak – „a hangzó szöveg hordozta gondolatokat át kellett alakítani olyan látható színpadi alakzatokká, ame­lyek­nek mindig mélyebb jelentést kell hordozniok, hogy sohasem vál­ja­nak ön­célú látványossággá.”¹

                A díszlet és látványtervező feladatának jelentősége ez esetben szük­ség­szerűen felértékelődik, a rendező egyenrangú alkotótársává válik a játékkeret díszletének megtervezésén kívül az előadás lát­vány­szim­bo­li­ká­jának, részletfinomságainak kidolgozásában, különböző effektusok kitalálásában, létrehozásában, az egész szcenírozásban meg­ha­tározó sze­repet vállalhat. Varga Mátyás azért válhatott a „Dóm-tér festőjé”-vé, – a szegediek nevezték így őt már a harmincas években –, mert a temp­lom és a tér monumentalitása, a hatalmas színpad, a díszletek nagy méretei szárnyakat adtak képzeletének.²

                1935-ben, amikor a város elhatározta, hogy maga veszi át a Játékok irányítását, körvonalazódott egy olyan elképzelés, hogy a budapesti Operaházra, illetve a Nemzeti Színházra bízná Szeged az elő­a­dá­sok ki­-
vi­telezését. Németh Antal dr. egy olyan nagyszabású Tragédia-koncepciót dolgozott ki, amelynek szcenikai megvalósításában, ki­vi­te­le­zé­sé­ben jelentős feladat hárult volna a díszlettervezőre. Varga Mátyás ekkor már Pesten a Nemzetiben Németh Antal mellett tevékenykedett, a feladat őrá várt. Miben rejlett e nagyszabású szcenikai terv újdonsága? Né­meth Antal, felhasználva külföldi tanulmányútja során szer­zett ta­pasz­talatait, színháztörténeti tanulmányait, a luzerni pas­si­ó­já­tékok min­tájára az egész Dóm teret be kívánta vonni a teátrális lát­vá­nyos­ság­ba, egymás mellé építve fel a szükséges színtereket.³

                A Dóm előtt felépített hármas tagolású misztériumszínpadon kívül, amely az induló befejező színtereket adná, 350 méter hosszúságban, „mint­­egy mágikus gyűrűbe fogva a nézőket” sorakoznának a kü­lön­bö­ző színterek, Ádám és Éva álomútja a jövő felé. Varga Mátyás óriás for­­gónézőteret tervezett, e köré álmodta középkori mintára a plasztikus szi­multán színpad építményeit, a Tragédia Egyiptomát, Athénját stb. Az elképzelés szerint e nézőtér hatalmas tribünjét körívpályán elektromozdony forgatta volna. Németh Antal grandiózus tervét, amely­nek költ­ségeiből csak a forgó nézőtér 120 ezer pengőt emésztett vol­na fel, a vá­ros pénz hiányában nem fogadhatta el. Jóllehet e „plasz­ti­kus szín­pad” állandó építményeivel nem csupán a Dóm teret tette volna a Tragédia színterévé; de Szegedet is a drámai költemény állandó játszóhelyévé, „Madách városává” avatta volna; növelhette volna idegenforgalmi esélyeit. A Varga Mátyás által tervezett plasztikus modell, bár nem szolgálhatott élő előadás keretéül, nem valósulhatott meg, mégis nagy el­ismerést hozott alkotójának, sikert aratva Európa szá­mos nagy vá­ro­sá­nak színpadművészeti kiállításán; 1936 Bécsben, majd Münchenben, Ham­burgban, Frankfurt am Mainban.

                A város végül Janovics Jenőt bízta meg az 1936-os játékok Tra­gé­dia-előadásának megrendezésével, aki bár nem gondolkodott bo­nyo­lult, drága, egyedi szcenírozási megoldásban, de Varga Mátyás sze­mé­lyé­hez ragaszkodott. Rendezése az előző évek sikeres megoldásait veszi át némi módosítással, azaz „folytatja a kialakult hagyományt, amely az elmúlt 3 év alatt, 1933 óta rögződött, melynek lényege: a dóm előtti teraszon tagolt emelvény és lépcsőrendszer, jelzett plasztikus díszletelemekkel, a háttérben kifeszített hatalmas vászon, amelyre évről évre
más és más – elvontabb vagy realisztikusabb színpadképeket vetítenek. Né­meth Antal megítélése szerint ezzel a módszerrel a Dóm tér „pá­rat­lan térszínházi lehetőségeit” nem aknázza ki a rendező, mert az állandó alap­színpad változó vetített háttereivel, „kisebb nagyobb statisztériával kö­rített szélesvásznú”, de voltaképpen mégis hagyományos, jóllehet óri­ásira felnagyított színpadon zajló előadás.⁴

                Varga Mátyásnak tehát az 1936-os díszlet-elképzelését Janovics hagyományos, a látványos külsőségeket favorizáló koncepciójához kel­ett hangolnia. Az 1934 óta használatos, hatalmas félkörívű vászonra ve­títi a jelenetek háttereit ő is, az adott alapkoncepció csak rész­let­fi­no­mí­tásokra nyújt lehetőséget.

                Az ember tragédiája 1936-ban augusztus 1-jén 2-án és 4-én, összesen háromszor került színre. Ádám szerepét a Játékokon már kipróbált, is­mert mű­vész, Lehotay Árpád alakította, Lánczy Margit személyében azonban új Éva mutatkozott be. A bemutatón, aug. 1-én és 2-án Kiss Fe­renc ala­kította Lucifert, az utolsó előadáson pedig Táray Ferenc. A ko­rabeli kri­tikák, előadás-leírások érthető módon nem sok újat fedeznek fel az 1936-os előadásban, összevetve az előző évek színészi alakításaival.

         A rendezés is a múlt sikeres megoldásait, elgondolásait vitte tovább, mint már említettük. Többet időznek egyes írások az előadás fény- és hang­effektusainál, amelyek megálmodásában oroszlánrésze volt a fiatal Varga Mátyásnak. Lugosi Döme meglehetősen impresszionálónak találta az előadás kezdetét, amely egyben az 1936-os sza­bad­té­ri előadássorozat megnyitója is volt:

                „Az előadás előtt megszólaltak a harsonák, a reflektorok megvilágították a fogadalmi templom tornyain lévő kereszteket, a színpadra he­lye­zett triposz lángjai felgyúltak, a színpad kivilágosodott, s Pálfy József dr. (polgármester) a közönség elé lépve egy perces emlékbeszéddel hódolt Klebelsberg Kunó gróf, a Dóm-téri játékok megteremtője emlékének”. A „revüszerű, filmre emlékeztető külsőségekkel” színpadra ál­lí­tott Tragédia díszletképei közül legnagyobb hatást a Londoni szín te­metői jelenetével ért el a tervező, „melynek költői hangulata új táv­la­to­kat nyitott meg a Tragédia közönsége előtt. Az itt alkalmazott cso­dá­la­tos világítási hatásokkal a szcenírozás költőibbé tette a jelenetet az ed­-
digi elképzeléseknél és valósággal a közönség szeme előtt tűntek el a sírba omló alakok a temető kék fényű ködében”.⁵

                Meggondolandó, hogy ismétlésnek, vagy kialakuló tradíciónak te­kint­hetjük-e a Tragédia évenkénti színpadra állítását. A város vezetősége azonban 1936 óta saját erejéből teremtvén meg a Szabadtéri Játékok anya­gi alapjait úgy határozott, hogy „immár tradíciónak kell tekinteni Az ember tragédiája Dóm-téri előadását és minden évben elő kell adni újabb és újabb rendezői ötletekkel gazdagítva”. Egyben állást foglaltak az elkövetkező évek műsorpolitikájának kialakításáról, határozottan ki­nyil­vánították, hogy „a Dóm-téri színpadon ezentúl, kizárólag csak ma­gyar szerzők munkáját mutassák be!”⁶ Pálfy József dr. polgármester 1937-es, 7000 ember előtt elmondott szabadtéri évadnyitó beszédében így fogalmazta meg a Játékok művészi törekvéseit:

                „Ünnepi fény ez, – mondotta, – de nem hivalgó, nem léha szórakozások fényes, hanem a nemzeti kultúra józan, tiszta világa, melynél lá­tunk és láttatunk, ahogyan a sorsközösségben, mint egyetlen család a je­len fájdalmában és jobb jövő reményében egybeforradunk.” Hálás ke­gyelettel emlékezett meg Klebelsberg Kunó grófról, aki „nem Szegednek, hanem az egész országnak építette ezt a grandiózus színpadot. Mi csak a végrendelet végrehajtói vagyunk, amikor az ő elgondolása és aka­rata szerint egy évben egyszer találkozóra hívjuk ide az ország min­den részéből magyar testvéreinket, hogy hitet, erőt, önbizalmat me­rít­sünk egymás tekintetéből, kézfogásából, a magunk erejének mér­le­ge­lé­sé­ből”.⁷

                1936-ban a három bemutató – Madách: Az ember tragédiája; Her­czeg Ferenc: Bizánc; Kacsóh Pongrác: János vitéz – jól mutatja azon tö­rekvéseket, hogy sajátosan „magyar Salzburgot” szeretne a város a Dél-Alföldön megteremteni. 1937-ben négy darab színpadra állítását ter­vezik: az előző évad három repertoáron tartott magyar műve mellé, sze­gedi szerző, Berczeli Anzelm Károly: Fekete Mária című misz­té­ri­u­mát tűzik műsorra. Míg 1936 mindhárom szabadtéri bemutatóját Ja­no­vics Jenő jegyezte rendezőként, addig 1937-ben gazdagodik a mű­vé­sze­ti vezetés, Janovics mellett megjelenik Hont Ferenc, Sziklai Jenő, Táray Ferenc neve is. A változásban az állandóságot Varga Mátyás képviseli, ő a díszlettervezője mind a két nyári évad összes bemutatójának.

1937-ben Hont Ferenc másodszorra állította színpadra Madách remekművét. Köztudott, hogy 1933-ban Hont Ferenc volt a Tragédia első sza­badtéri előadásának rendezője, amikor is mostohább körülmények között, fiatalos tapasztalatlansággal, de helyes érzékkel és lelkesen állt az ügy szolgálatában. Hont legfontosabb munkatársa akkor Buday György grafikus, díszlettervező volt. 1937-ben kiforrott művészi gondolatokkal és elképzelésekkel vitte diadalra Madách drámai köl­te­mé­nyét. A rendező alkotótársa, a madáchi gondolatok megjelenítésének, a játék keretének megálmodója 1937-ben Varga Mátyás lett. Elfordulva a Paulay-féle hagyományoktól Madách eredeti szerzői utasításához fordult vissza az alkotópáros. A rendezői koncepció és a látványterv egy­aránt azt hangsúlyozta, hogy a Tragédia ún. „történelmi jeleneteinek” távolról sincs reális történelmi jellege, vagyis „Madách Imre a misztikus-szimbolikus keretbe nem akart valóságos, történelmi eseményeket ábrázoló jeleneteket beállítani, minden kép történelmi kritika, az ember reménytelen küzdelmének egy-egy oldalról való megmutatása; az irányító szempont nem a történelem, hanem a poézis, a filozófia.”⁸

                Hont elgondolása szerint Lucifer nem annyira az emberiség rontó szel­lemét, örök ellenségét játssza majd színpadán, sokkal inkább afféle „ren­dezője” lesz a „nagy játéknak”: vezet, megmutatja, hogyan küzd az ember minden történelmi koron át, és hova vezet ez a küzdelem. Hont Ádám álomlátását hangsúlyozza, a mozgalmas, kavargó lidérc­nyo­másos álom monumentális, szabadtéri színházi keretét Varga Má­tyás teremti meg. Minden időben Az ember tragédiája első három szí­né­nek, jelenetének színpadra állítása állítja a legnehezebb próba elé a szín­házi alkotókat, s a megvalósítás mikéntje mond el legtöbbet kon­cep­ciójukról. Vér György, a Pesti Napló kritikusának az 1937-es elő­a­dás­ról írt beszámolójából idézünk:

                „A legmegkapóbb és a képzelet legjobb játékát mégis a mennyország színpadi képe hozza.” A rendező itt eltekintett az eddigi bevált megoldásoktól, ahol a színpadi lépcsőrendszeren helyezkedett el az égi kar, a mennyei hierarchia szerinti csoportosításban. Varga Mátyás ehe­lyett hármas tagozású Jákob lajtorjáját épített „(…) egy roppant lép­cső-háromszöget, amely tömegével betölti a színpad középső terét és
amely a templom keresztjei fölött csillogó felhők felé vezet. – Az égi laj­tor­ja legmagasabb platóján Lucifer áll, azonban Lucifernek csak ak­kor kell leszállnia a második hely magasából, amikor a kiűzetés meg­tör­ténik és az égi ítélet elhangzott. Nagyszerű kép, ahogy a Tagadás szelleme dinamikus erejével örök bukásra rendeltetik, lejjebb és lejjebb száll az égi lépcsőn, a felhők közül a föld felé, ugyanakkor az angyalok feljebb és feljebb emelkednek az Úr dicsősége felé.”⁹

Varga Mátyás háromszögű hatalmas építménye nem csak szel­le­mé­ben új, de látványban is nagyszabású képet tárt a néző elé. Nem új­ke­le­tű a Tragédia előadásának történetében az útkeresés, hogyan lehetne össze­kötni, átvezetni az egyik színt a másikba, hogyan lehetne a rész­le­tek kidolgozása mellett az egységes folyamatok, a műegészt ér­zé­kel­tet­ni a színpadon.

                Különböző vizuális és akusztikus megoldások születtek meg az idők folyamán, neves zeneszerzők komponáltak kísérőzenét, híres kar­mes­terek vezényelték ezeket, vagy maguk is kísérőzenéket állítottak össze a Tragédiához mint Fricsay Ferenc, Vaszy Viktor. Dr. Németh An­tal az 1935-ös rádióváltozathoz¹⁰ Szabó Lőrinc költőt kérte fel olyan rövid költemények megírására, amelyek a kísérő zene hangulati át­költései mellett, mintegy „áthidaló versekként” megkönnyítik a hall­ga­tó eligazodását az egyes jelenetek között.¹¹

                Hont koncepciója a drámai költeményben is oly fontos szerepet ját­szó tömeg jelenlétével, mozgatásával jelzi a váltásokat. Varga Mátyás dísz­letei monumentális helyszíneket teremtenek, tág mozgásteret nyit­nak a táncosoknak, s a le-felvonuló tömegnek. Nem célunk elidőzni sem a színészvezetésnél, sem annál a témánál, hogy a három főszereplő ala­kítása – Kiss Ferenc (Ádám), Tőkés Anna (Éva), Törzs Jenő (Lu­ci­fer) –, milyen sajtóvisszhangot váltott ki, hiszen itt térnek el legjobban a beszámolók, főként Törzs Jenő Luciferje osztotta meg erősen a véleményeket. Sokkal izgalmasabb számunkra Hont koncepciójában a tö­me­gek játéka, a felfokozott, felnagyított méretek és az a „szociális ve­tü­let” (Vér György), amely mindig kísérő árnyként húzódik meg az egyes képek alatt. Varga Mátyás olyan színpadi tereket, járásokat biz­to­sított, hogy a zenekíséretre (Fricsay Ferenc összeállítása) ki és be­tó­du­ló tömeg, a színpad külső alsó szegletéből, a vetítőépületek mellől illúziókeltően jelenhessen meg, tűnhessen el. Ugyanis „(…) az egyes képek közeiben dolgozó, munkás csoportok jelennek meg, a földművelés, a kézművesség és a gyáripar jegyében, s hol mint rabszolgák, hol mint jobb­ágyok, máskor mint gyári munkások szimbolizálják a következő ké­pe­ket, – különböző korok elnyomott néptömegeit”.¹²

                A tömegmozgatás jelentést hordozó vizuális mozzanatai mellett a má­sodik, 1937-es Hont rendezés még egy látványtervi újítást hozott: Var­ga Mátyás vetített hátterei most már nemcsak a kor és a történelmi hely hangulatának változásait érzékeltetik, oldják meg gyors, ügyes tech­nikával, hanem filmszerű hatáselemeket is felhasználnak. Minden kép előtt megjelenik a forgó földtömeg és a földgömbön zászlócskával megjelölve a város, az ország, ahol a következő jelenet játszódik. Ren­de­zői óhajra Varga térképet, feliratot is vetít a színpad fölé, ha kell… A ko­rabeli kritika ez esetben már didaktikusnak ítéli Hont vizuális ma­gya­rázatát: „(…) még jobban magyaráz” az élményt váró nézőknek, „ho­lott nem a felírás, de a képek hangulata magyaráz meg mindent eb­ben a nagyszabású világkölteményben. A film felirata kapott itt helyet, fel­vonásokat jelezve a színpad költészete fölött.”¹³ Mindazonáltal Var­ga Mátyás díszlet- és festőművészről 1937-ben is nagy elismeréssel em­lékeztek meg a napilapok, kiemelvén, hogy színpadképeiben össze tud­ta egyeztetni a madáchi sugallatot a rendező elgondolásaival, művészetével úgy nyújtott illúziót a nézőknek, hogy figyelembe vette, kiaknázta a szabadtér adottságait is.

                A Szegedi Szabadtéri Játékok első fejezetét, vagyis a két vi­lág­há­bo­rú közé eső, 1931-től 1939-ig tartó szakasz történetét tovább ta­nul­má­nyoz­va kitűnik, hogy a hátralévő két évadban folytatódik az előb­bi­ek­ben felvázolt következetes műsorpolitika, s ennek jegyében az immár tradícióvá válik Madách drámai költeményének repertoáron tartása. Mind 1938-ban, mind pedig 1939-ben Varga Mátyás díszleteiben, Kiss Ferenc rendezésében és főszereplésével (Lucifer) – Ádám – Lehotay Ár­pád, Éva – Tőkés Anna – került színre a drámai költemény. Az 1939-es előadás szereposztása az epizodisták kivételével semmiben sem kü­lön­bözött az előző nyáriétól.

                Varga Mátyás, „a Dóm tér festője” ezúttal, a templom homlokzata előtt felépített ívre a bevált vászon helyett, tüllre vetíti a hátteret, melynek finom sejtelmessége alkalmas arra is, hogy a vetítés mögött ál­lan­dó­an éreztesse a Dóm bejáratát, a rendezői koncepció e fontos dra­ma­tur­giai pontját.

Ezt követően a történelem írja a műsorrendet, s az emberek tra­gé­di­ái a hadszíntereken, harckocsik szaggatta földeken, lebombázott vá­ro­sok­ban játszódnak. De nemcsak a háború közelségében hallgatnak a mú­zsák, de még jóval utána is. Húsz évig szünetelnek az ünnepi já­té­kok, de az újrakezdés 1959-es, elsõ nyári évadának plakátjain már fel­tû­nik Varga Mátyás neve, aki 1959-tõl ismét állandó tervezõ-mûvésze lesz a Dóm-téri produkciók jelentõs hányadának.

                A felújított Játékok első évtizedében két rendező, Major Tamás és Vá­mos László rendezéseiben, csaknem folyamatosan műsorra kerül a Tra­gédia, a hetvenes évektől kezdődően megritkulnak a felújítások.

                Major Tamás rendezésében 1960-ban létrejött produkció, amely­nek díszlettervezője Varga Mátyás volt három évig maradt (1960, 1961, 1962) a Szabadtéri műsorán.

                A budapesti Nemzeti Színház művészeinek részvételével létrejött elő­adás másik érdekessége, hogy a rövid időre korlátozódó nyári sze­zon után 1960 októberében a Nemzeti Színházban is színre került a sze­gedi előadás kőszínházra szűkített változata. Mint repertoárdarab a nem­zet első színházában élte még éveken át igazi életét, sőt Major eme ren­dezésében érte el a Madách mű 1963. április 7-én ezredik előadását a Paulay-ősbemutatótól számítva.

                Major szabadtérre tervezett, de kőszínházban is adekvát ren­de­zé­sé­nek feltűnő sikerét a kor ideológiájához simuló értelmezés nagyban elő­segítette. Molnár Gál Péter Rendelkezőpróba című könyvének Ma­jor Tamás cirkusza című fejezetében így summázza Major koncepcióját: „Ez nem lapos színpadra állítás volt, hanem Major véleménye a műről. Major megtette hozzászólását a majd évszázados vitához, s ez a hoz­zászólás marxista értelmezésű volt.” Természetesen Major nagy­vo­nalú profi munkát végzett, komplex módon beépítette koncepciójához mindazt, amit az elődök elképzeléseiből használható ötletnek vélt: így a Hevesi–Oláh rendezéséből a misztériumszerű felfogást, Hont 1937-es Tragédiájából Lucifer játékmesteri szerepeltetését…

Nem véletlen, hogy Major a nagy szakmai tudással és gazdag sza­bad­téri tapasztalattal rendelkező Varga Mátyást kérte fel az előadás lát­vány­keretének megteremtésére, szcenírozására.

                Varga Mátyás az előadás alapdíszletében a görög színház és a misz­té­riumszínpad olyan kombinációját hozta létre: ahol a Menny, Paradicsom, Paradicsomon kívül vertikális, hármas tagozódását is tökéletesen meg­valósította. A középső ovális játékteret amfiteátrumszerűen övezte a lépcsősorokból kiépített 340 cm magas felső szint, amely fölé oldaldíszlet magasodott, balról az Úr trónusa. Az ovális játékteret elő­szín­pad fogta körbe, amelyre szintén lépcsősor vezetett fel.

                A játékterek és a közöttük, illetve eléjük épített lépcsősorok meg­rö­vi­dítették a távolságot, ily módon dinamikus váltásokra alkalmas moz­gás­teret hoztak létre. Az egész színpad totális bejátszása pedig rend­kí­vül impozáns méretű tablók, tömegjelenetek kialakítását ered­mé­nyez­te. A Dóm előtt, mintegy az egész színpadi konstrukció hátterét al­kot­va, 18×18 méteres felületen vetített kép egészítette ki az egyes színekre jel­lemző díszletelemeket. Major csak 500 sort húzott a 4100 soros eredeti szövegből: a csillogó eredményt, a három óra tíz perces tartamú, szé­dületes tempójú előadást csakis ilyen sallangmentes, dísztelen, de szce­nikailag mégis lenyűgözően sok lehetőséget biztosító monumentális díszletkeretben valósíthatta meg. A rendező-tervező alkotópáros Ádám álmainak füzérét kontrapunktikusan egymás mellé vágott filmsnitt-szerű képekkel jelenítette meg. A szokásos színpadi átdíszítések, a kény­szerűen közbeiktatott szünetek következtében apró képekre, tör­té­nel­mi tablókra, drámaiatlan, világtörténelmi revüre szertehullott színpadi ábrázolás helyett, a szegedi 1960-as előadás valódi drámai hatást kel­tett. A Lucifer (Ungvári László) által felvarázsolt képek gyors, egy­más­ra ütő sorához, mely által „kristálytisztán bomlott ki a mű kemény öt­vözetű dialektikája”, szervesen kapcsolódott Ádám jelenetről jelenetre paradicsomi kosztümben történő továbbvándorlása.

                Major megerősítette Éva szerepét (Lukács Margit) az Ádám–Éva– Lu­cifer triász „dialektikus egysége” értelmezés, a „derűs, optimista végkicsengés” felfogás is ezt az eljárást követelte meg: „(…) Élni szép, él­ni érdemes, és érdemes új küzdésbe indulni” – vallja Éva már puszta létével is. „(…) az Ádámmal eggyé forrott Nő hordja magában az optimizmust, a biztatást, ő egyesíti magában az idealizmust és a materializmust”.¹⁴

                Major koncepciójának talán legjellemzőbb részlete az Úr (s nem az Úr hangjának) szöveghű madáchi megjelenítése. Varga Mátyás a színpad centrumától balra, a fenti szélső emelvényre helyezi a trónust, amelyen az Úr (Bessenyei Ferenc) Michelangelo Mózes szobrához hasonló maszk­ban és öltözékben jelenik meg. Az aszimmetrikusan szerkesztett színpadi kép nyilvánvalóan a rendezői koncepciót hangsúlyozta, mely sze­rint (…) az „Úr (…) nem zsarnok Égi Fejedelem”, de a mozgó anyag jelképe „(…) a Világ megtestesülése Madách mitikus antrőpomorfizmusában”.¹⁵ A rendezés, amely megfosztani igyekezett az előadást a mű hangsúlyozottan meglévő keresztény jelképeitől, nem csupán a teret pregnánsan uraló Dóm látványától véli elterelni a figyelmet a Menny aszimmetrikus beállításával, de új hangsúlyokat keres az egyes szí­nek karakteresebb realizálásában. A római szín végén a Megváltó fel­magasuló keresztje helyett több kereszt is vetül a háttérre, a rabszolga vértanúk mártíromságát jelképezvén.

                Varga Mátyás 1960-as Tragédia díszletterve jellemző módon ma­ni­fesz­tálja a művész ars poeticáját: „A színpadképnek mindig alázatosan kell szolgálnia a művet és a rendezői elképzelést; harmonikus moz­gás­te­ret kell teremtenie; vizuális élményt kell sugallnia és gondolatilag se­gí­teni kell e művet.”¹⁶

                Így történt ez az újraindulás utáni hetedik, a Szinetár Miklós – Félix László társrendezésében színpadra állított Tragédia előadás esetében is, amely egyben Varga Mátyás utolsó Madách-tervezése volt a Játékokon.

                A Tragédia 1976 júliusában bemutatott változata a fiatalok drá­má­ja. Szinetár Miklós a fiatal nemzedék külső-belső küzdelmét, életcélkeresését, életmód- és eszmeválasztását kívánta a Tragédia színpadán ki­hang­súlyozni. Ádám (Hegedűs D. Géza), Éva (Bánsági Ildikó) és Lu­ci­fer (Lukács Sándor) a színpadon kószáló farmeres, hátizsákos fiatalok tömegéből válik ki a darab elején, hogy a történelmi utazás végén, tapasztalataik birtokában visszaolvadjon közéjük.

                A spontaneitás látszatát sugalló játékkeret, a megfiatalított főszereplőknek a rendezői korból, 1976-ból induló töprengő útkeresése,
Var­ga Mátyást is arra inspirálta, hogy ennek az előadásnak a díszlete, mintegy a valóság folytatásaként szervesen simuljon a természetes kör­nye­zetbe. Épp ezért az 1976-os Tragédia alapdíszlete szinte a Dóm te­ret övező klinkertéglás épületek meghosszabbításaként van jelen a színpadon, melynek háttércentrumában maga a templom a záróelem. Var­ga Mátyás, akinek leggazdagabbak a tapasztalatai a szabadtéri szce­ní­rozás lehetőségeiben, aki remek stílusérzékkel rendelkezik nagyon is érzi az új hangsúlyokat. Nem megjeleníti, ábrázolja a helyszíneket és ko­rokat, beéri jelzésszerű földíszítésükkel. Nem illúziót akar kelteni! A fes­tett paradicsomi fák édenkertikénti elfogadása végül is ezen a szín­pa­don, ebben a játékfelfogásban közmegegyezésen s nem illúzión alap­szik.¹⁷

                Összesen tizenkétszer díszletezte Varga Mátyás Madách Imre: Az ember tragédiája c. művét, ebből öt különböző rendezésben a Szegedi Sza­badtéri Játékon teremtette meg a halhatatlan remekmű méltó ke­re­tét, melynek segítségével nyolc nyári évad nézőit sikerült átemelnie a hétköznapokból a színpadi költészet világába.

                Varga Mátyás szívéhez mindig is közelállónak érezte a Dóm téri csillagkupolás színházat. Sokszor, sok helyen nyilatkozott róla. 1973 nya­rán, épp Madách-mű, a Mózes szcenírozásának idején így össze­gez­te tapasztalatait: „Sokan féltették a színház varázsát a Dóm tér hatalmas mé­reteitől. De a nagyméretű színpad és nézőtér: csodát varázsolt Rerich Béla épületei közé. A látvány lenyűgözi a közönséget (…) Az ember tragédiájának képei ezen a színpadon kitárulnak. Kapcsolatot tud­nak teremteni a végtelen világgal. A történelmi képek teret kapnak.” (Varga Mátyás)

                A díszlet, a színház a múló idő művészete. Az előadás csak néhány né­ző emlékezetében él tovább, a díszletet elbontják. Az előadásokról készült elemzés, kritika, a díszletekről készült rajz, fénykép őrzi a szü­net nélkül múló, változó időben nyomaikat, s szembesíti velük a későbbi korok gyermekeit.

                Nem láthatjuk a maguk érzéki valóságában ezeket a hajdani előadásokat. A megőrzött díszletrajzok is funkciójukat vesztik, inkább képzőművészeti alkotásként szemléljük őket, egy színházi ember tökéletes álmaiként nagy írók, költők műveiről. Varga Mátyás díszletképei ma is meggyőz­nek bennünket, mindenkoron az élő színházat varázsolják elénk.