Függelék
Bérczy
Károly
Madách Imre emlékezete*
Tisztelt
gyülekezet!
Ma, ez órában négy éve annak, hogy a társaságnak nyilvános gyülésében felolvastatott titoknoki jelentést riadó éljenzéssel szakitá meg az arról értesült közönség, hogy a Kisfaludy társaság tagjainak névsora Madách Imre nevével gazdagodott.
Mennyi méltányló elismerés, mennyi remény volt akkor kötve e névhez, melynek viselője legelső irodalmi felléptével rögtön egy fövel vált ki pálya- és kortársai közül! Gondolatban itt, e helyen láttuk öt, a’ mint reflexiókkal átszőtt költészetének egy
egy meglepő müvét adja elő a szót ajkairól lesö hallgatóknak – ’s ime fájdalom! a sors úgy akarta, hogy midön rövid négy év múlva e gyülekezetben újra hangzik a koszorús név, örök álmát alvó birtokosának már csak emlékezete jelenheţsen meg közöttünk.
Ezen emlékezet felhivását a Kisfaludy társaság az én feladatomúl tüzte ki, nem mintha mélyebb lélektani vizsgálót, élesebb szemü itészt, ’s ékesebben szóló elöadót nem talált volna tagjai közt, hanem mert rólam, ki dicsöült pályatársunknak kora ifjúságától utólsó perczéig barátja voltam, ’s kire levelei, jegyzetei és hátrahagyott kéziratai kiadás végett bizva vannak – azt tette fel, hogy több alkalmam lesz, mint másnak, e mély lélek fejleményeibe pillantani, ’s kiválasztani közülök azon mozzanatokat, melyek az elhunyt irói jellemképének egyes vonásai.
*Az 1866.
febr. 6-án
elhangzott beszéd
szövege először
a Pesti
Napló 1866.
febr. 7-i
és 8-i
számában jelent
meg, majd
A
Kisfaludy Társaság
Évlapjaiban (Új
folyam III.
Pest, 1869.
197–223.), nagyobb
nyilvánosságot azonban
a Gyulai
Pál szerkesztette: Madách
Imre összes
műveiben kapott.
(I. Pest,
1879. XI–XXXVIII.)
Ezúttal az
eredeti kézirat
alapján, betűhíven
közöljük a
szöveget (Nógrádi
Történeti Múzeum
83.11.332).
E vonásokat egy gyúpontba aként összegyüjteni, hogy t. hallgatóim lelkébe sugározva, ott egy teljesen hü ’s nem eszményitett
fénykép lenyomatát
hagyják:
ezt
kisértem én meg az emlékezet e részletezö lapjain. Átalános örök emléket ö maga emelt magának, én csak a jelmondatot irom alája ugyanazon szavakkal, melyek a londoni Sz. Pál-egyházban olvashatók: Monumentum quaeris? circumspice! Emléket keressz? tekints körűl
– ’s látni fogod mindig és mindenütt az „Ember tragediáját”, melyet érzékitve elénk állitani az elhúnyt költő-philosoph nagyszerü conceptiójának sikerült.
E müvet – irja négy év előtti jelentésében tarsulatunk titoknoka* – e müvet minden fogékony lélek a gyönyör azon megdöbbenésével üdvözölte, melyet csak igazán jeles mű okozhat, de múlhatatlan okoz is; és alig látott világot e költemény midön a fellelkesültek már két világirodalmi remekkel az „Elveszett paradicsommal” Byron [„]mysteriumaival” és „Fausttal” kezdték összeméregetni.” – S valóban tette is ezt később a mü valamennyi birálója a magyár és német sajtóban, ’s egyhangú elismerése mellett annak, hogy az „Ember Tragediája” a magyar irodalomnak korszakot alkotó ’s állandó becsü gyöngye: elhuzták
a
párvonalokat ’s kijelölni igyekeztek az emlitett művek közötti érintkezési pontokat. Leglelkiisméretesebb volt a birálók közt Szász Károly tagtársunk, ki tüzetes vizsgálat alá vette, van e a szóban forgó költemények közt és minő hasonlatoţság, alapeszmében, szerkezetben, kivitelben, részletekben?** s kimutatta, hogy az „Elveszett paradicsommal” tehető hasonlitások csak a költemény keretére vonatkozhatnak ’s az alapeszmében csak annyi a közöţség, a mennyit mindkét költő a bibliából ’s az eset átalános bölcselmi felfogásából meritett. Kimutatta, hogy Byron mysteriumjai, Manfredje és az „Ember Tragediája” közt csak annyi a rokonság, hogy nagyjában ugyanazon eszmevilág tág birodalmában járnak, hol rajtok ’s Fauston, az elveszett paradicsomon*** és a
*A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam
I. kötet 1861–1863. Pest, 1868. 25– 27. Greguss Ágost
titkári jelentése. 1862. február 6-i közgyűlés.
**A
Szépirodalmi Figyelő 1862. febr. 13-tól kezdődően nyolc folytatásban közölte
Szász Károly kritikáját, amely később könyvként is megjelent. (Szász Károly: Az ember tragédiája. Győr, 1889.)
***Sic!
Századok Legendáján kivül
még
egy
egész
sereg
minden
alakú
remekmü elfér. Faustra nézve, habár a két mű eredetét, anyagát merőben ellentétesnek sőt az „Ember Tragediáját” bizonyos tekintetben szabadabb és önállóbb alkotásnak ismeri el ’s csak a részletekben talál némi érintkezési pontokat, mig a szerkezetnél csak külsösegekben látja azon átalános hasonlóságot, mely bármely két drámai költemény közt fennállhat, hol többé kevesbé összefüggetlennek látszó jelenetek vagy képek követik egymást: mindamellett meddö kérdésnek hiszi azt, valjon Madáchban az eszme elsö csiráját, ingerét, lendületét Faust olvasása költötte e fel, ’s valjon Faust nélkül lett volna e az „Ember Tragediája[”]? Ezeket vizsgálnia, úgymond – már csak azért sem lehet, mert magában
a
műben eligazitó feleletet nem talál, azon
kivül pedig a költő intentióit keresnie nem szabad.
Szász Károly ezt ép azon időben irta, midőn közte és Salamon Ferencz közt a „Szépirodalmi Figyelőben” élénk aestheticai vita folyt a felett, valjon a mübirálónak meg van e engedve az iró jellemzése? Salamon azon meggyözödésben „hogy az iró oly hasonló müvéhez, a mint két tárgy csak lehet” azt vitatta, hogy az iró élete magyarázza irói subjectivitását, hogy az iró élete világot vet müveire, söt vannak költők, kiknek nem hogy szellemét, hanem müve fekete sorait is alig értjük meg életrajzi jegyzetek nélkül ’s igy e jegyzetek és adatok felhasználhatók irói jellem vázolására. Szász Károly e felhasználhatási jogot legalább az élő irókra nézve tagadta, ’s úgy látszik ez fejti meg azon tartózkodását, miért nem akarta vizsgálni a költő intentióit, melyek a müvön és a müveszeti szempontokon kivül esve ’s életviszonyaiból eredve, öt az „Ember tragediájának”megírására vezették.
E tartozkodásnak oka fájdalom! megszünt Madách Imrének már csak neve és emléke él közöttünk ’s az ennek szentelt ünnepélyes órában ki kell jelentenem azon erös meggyözödésemet, hogy soha iró oly hasonló nem volt müvéhez, mint az „Ember Tragediájához” szerzöje, hogy az iró élete soha sem magyarázta oly világosan irói subjectivitását az iró élete soha oly világot nem vetett müvére, mint épen a jelen esetben. Előttem, ki elhúnyt pályatársunk jegyzeteit, leveleit, müveit, minden hátrahagyott betüjét figyelemmel olvastam, ki életviszonyait ’s egyéni jellemét ismerém ’s ezeket egymással viszonyitva vizsgáltam: határozott tisztasággal merült fel az „Ember Tragédiája” conceptiójának
genesise ’s a kivitelben lapról lapra meg-megdöbbentett egy egy hely, melyekben birálói csak a külső húrokat és újjakat látták, én azonban – Salamon szép kifejezésével élve – a hangszer resonans kebelét fedeztem fel, magát a lelket, mely benne visszaverődik.
Meggyözödtem, hogy nincs oly subjectiv iró, magát a talán legsubjectivebb Byront sem véve ki, a kinek műve bennsejének oly valódi tűkre volna, mint Madáchnak az „Ember tragediája” ’s bár ö ebben – a tárgy objectiv természeténél fogva is, nem másolta nem egyéniesitette magát, mint ezt Byron Child Haroldban vagy Manfredben, Puskin Anyéginben, Dickens Copperfield Dávidban ’s többé kevesbé minden iró
egy vagy más müvében akarva vagy akaratlanúl tette: de irót és müvét ismerve, tisztán áll az, hogy az „Ember Tragediája”
Madách lelkének ama hitvallomása, melyet benne a contemplativ élet folyamán kifejlett, a csapások alatt megrendűlt ’s már
már peţsimismusra hajló, de a megbocsátó nemes szellem visszanyert nyugalmában kiengesztelödött ’s a költészet sugaraitól átragyogott bölcsészet érlelt meg; – tisztán áll az, hogy az „Ember tragediája”
Madách lelkének oly kényszerű kifolyása, melyet meg kellett irnia, ha Faustot soha nem olvassa, ha Faust soha nem születik is.
Ezt a mint elöttem tisztán áll, úgy a t. gyülekezet elött is kideriteni törekszem én, s Madách írói munkásságát választva központúl, e körül csoportositom az életrajzi adatokat, hogy ezek magyarázzák műveit ’s hogy az ember magyarázza benne az irót.
A sztregovai kastélynak 1823dik év január 21kén örömünnepe volt; az ös családnévnek fiú örököse született* ’s ennek gyöngéd vonásain oly büvös bájjal függött az édes anya boldog mosolya, hogy szeretetét belehelte a kis szivbe, ’s vele nőtt és erösödött ama határtalan tisztelettel párosúlt fiúi ragaszkodás, mely Madách Imre életének válságos perczeiben nem egyszer irányadó, söt döntő tényezőként szerepelt. A nő, mint eszménykép kettös alakban jelent meg néki; az egyik a heves izgalmakat keltö, a bájaival lelánczoló, gyötrő, boldogitó, de mulékony, de szertefoszlott eszménykép; a másik az állandó, az élet minden viszonya-
*Ez valójában a keresztelés
dátuma, amely éppen a jelen beszéd nyomán terjedt el tévesen születési
dátumként; a költő jan. 20-án született.
iban hűséges, a szigorában is mélyen szerető édes anyáé, kinek boldogságtól ragyogó arcza volt az első rajz, mely a kisded szemeiben visszatükrözödött, kinek fájdalomban megtört arcza volt az útolsó kép, melyre a haldokló férfiú szempillái lezárodtak. Ez utóbbi eszménykép, a tiszteletet parancsoló, erényes, puritán jellemü anyák példányképe, békité ki őt az egész nemmel ’s a’ világgal, melyet az előbbi eszménykép foszlányai néki rideggé tettenek volt; ez fojtá el a lelkében támadó skepsist ’s hozott helyébe engesztelést; ez tette, hogy Évában nemcsak Kepler hanem Miltiades nejét is, nem csak a londoni kis Évát, hanem Danton elsö fenkölt szellemü Éváját is egyénité ’s hogy a kétségbeesésig üzött Ádámot a magát anyának érző Éva szeretete rántja vissza az örvény széléről.
Madách gyermekkora ’s elsö ifjúsága Alsó-Sztregován, Nográd
megye éjszaknyugodti lejtöjén fekvö ’s meglehetösen elszigetelt falú magányában folyt le. A kastély, mely költőnk atyja, a megyei közügyektöl elvonúlt cs. k. kamarás életében sem volt sűrűn látogatva, még csendesebbé vált, midőn a gyászoló özvegy ott kizárólag két leánya és három fia – ’s az ezek közt legidősb, akkor 11 éves Imre nevelésének élt. A nem országúton, söt kiţsé félrefekvő sztregovai manoirnak ritkán volt vendége – ’s Imre az életet inkább könyvekből és lapokból, mint gyakorlatból és személyes belevegyülésböl kezdé ismerni ’s én az elvonúlt élet ezen elsö benyomásainak vagyok hajlandó tulajdonitani elöször azon tartózkodó ’s majdnem hidegnek látszó visszavonúltságot, mely Madách jellemenek – kivált ifjúságában – praegnans vonása volt ’s mely ha később az önfegyelem alatt enyhült, vagy meghitt körben néha fel is olvadt, de modorán és viseletén mindig átérezhető volt. Maga irja jegyzetei egyikében: „Engem sokan hidegnek, érzéketlennek tartanak, pedig nagyon is romanticus vagyok ’s bajom csak az, hogy kevesen értenek meg.[”]*
E magányban töltött serdülő, ’s később ifjúkori éveknek tulajdonitom azt is, hogy gondolkodó, összevető és elvonó tehetségét jobban ki-
*„Érzéketlennek tartanak
s nagyon
is romanticus vagyok,
bajom hogy
soha sem
találok, ki
megért.” (Andor
Csaba–Leblancné
Kelemen Mária:
Madách Imre
kéziratai és
levelezése.
Katalógus. Bp.,
1992. 309
mivelte, mint képzelö eröét, mert hogy ez utóbbi reflexioival nem birt lépést haladni, ezt müveinek minden sora tanúsitja. A magány contemplálni ’s önmagunkban elmélyedni tanit, az élet zaja, változó tarka képeivel, nem hagy nyugodni ’s a caleidoscopjába tekintőt a képletek tovább és tovább füzésére ösztönzi. De Madách soha sem vegyült az élet zajába, nem markolt – mint Göthe rendeli a regényirónak – a teljes emberéletbe, nem engedé magát a szenvedélyek hullámaival tova ragadtatni, nem sietett élni, nem tobzódott – ’s ha egy részt szeplötelen tiszta nemes szivet vitt vissza a magányba, de más részt a merészen repülni nem tanitott phantasia ihletsegélye nélkül, tanu[l]mány
és
elvont
elmélet
utján ’s később egy keserves tapasztalás árán kellett elérnie a pontra, honnan a világot ’s az embert objectiv szemlélheţse,
’s ez utóbbit drámailag egyénisitheţse.
Azon élénkebb irodalmi mozgalom, mely e század harmadik tizedében, a m. t. Academia müködése elsö éveiben, a Jelenkor és Társalkodó, a Regélő és Rajzolatok, a Bajza szerkesztett Aurora, Vörösmarty és Fáy András ’s többek munkáinak megjelenésével Pesten nyilatkozott: országszerte mindenfelé buzditólag terjedett el, ’s Sztregovára is elhatolva a serdülő Madách Imrét egy irott heti lap kiadására serkenté, melynek irója ö és testvér öcscse Pál, közönsége a még ifjabb öcs Károly,* növérei édes anyja és nevelöje valának. E „Litteraturai Kevercs” czimü irott lap nehány számát barátom irományai közt találtam,** ’s nem lettem volna meglepve, ha tartalmában verseket, elbeszéléseket ’s rokonnemüeket olvasok: de nem! Berzsenyiböl vett jelmondat alatt: „Ész az Isten, mely minket vezet, ’s melynek hatalmán minden meghajol” – az exact és speculativ tudományok köréböl vett kis értekezések, világ- és hazai történelmi czikkek, archaeologiai magyarazatok, a trias és tetras fejtegetése ’s hasonlók állanak.
– Ez magában csekélységnek látszhatik, de elöttem nyilván bizonyitja, hogy már akkor az alig 15 éves ifjúban levolt téve alapja azon komoly törekvésü iránynak, mely
*Valójában fordítva: Pál volt a
legfiatalabb testvér.
**Palágyi
Menyhért már csak egyetlen lapszámról tudósított; azóta minden számnak nyoma
veszett. (Palágyi Menyhért: Madách Imre élete és költészete. Bp., 1900. 38–39.)
később oly mindent felölelni ohajtó tudományvágyban, oly fáradhatlan szorgalomban nyilványult ’s melyre még később visszatérni alkalmam leend.
Másrészt azonban a leginkább idegen olvasmányból meritett, bár saját észrevételekkel kisért tanulmányok, a tárgy természeténél fogva nem igen valának stylisticai gyakorlatokra alkalmaţak ’s úgy látszik a nevelö sem azon egyén, ki növendékének e részben képzésére befolyhatott volna. De aztán Sztregova és tót ajkú környéke sem az a tisza-vidék, hol a néppel való érintkezés a nyelvérzéknek észrevétlenűl is kedvező lendületet adjon, – ’s igy történt, hogy a nyelv, bár azt mint anyanyelvét oly tisztán és hibátlanúl beszélte mint kevesen, nem mindig állott gyors menetü eszméi kifejezésére oly készen, mint óhajtá.
Érezé ö ezt legelsö lyrai kisérleteinél, melyeknek ideje az 1838 és 1839 évekre esik, midön Pesten az egyetem legkitünőbb tanulóinak volt egyike ’s barátjánál Lonyay Menyhértnél többen kis irodalmi kört alakitottak ’s hol a névtelen versek részrehajlatlan birálat alá estek. Hozzám is elhozott egy párt, sajátjait, ’s tej és vér vegyületű arczán ez útobbi lőn uralkodóvá, midön mély tüzü fekete szemeit reám szegezve kért, mondanék munkáiról lehetö legöszintébb és legszigorúbb véleményt. Tekintély lehettem elötte, mert nehány versem és beszélyem jelent már meg akkor a Rajzolatokban és Regélőben. És ime ez is azon eseteknek volt egyike midőn szigorúabbak ’s ezért igazságosabbak vagyunk mások mint magunk iránt. A versek nyelve és technicája ellen tettem kifogást. „Tüzbe velük!” szólt ő, már akkor ép úgy gondolkozva, mint húsz és nehány év múlva, midőn az „Ember Tragediaja” sorsat Arany itéletétöl függeszté fel, mely ha rosszalló: szerzö saját vallomása szerint, ezt is „tüzbe dobta ’s Ádám utólsó álmát a purgatorium lángjai közt almodta volna végig.”*
1840ben huszonhat lyriai költeményt adott ki egy „Lantvirágok” czimü kis füzetben, mely azonban csupán rokoni és baráti körben kiosztva, soha sem jött tágabb forgalomba. E „Lantvirágok” mint könnyen képzelhető, a szerelemre gyuladt sziv melegén feseltek, az eddig illetet-
*Az idézet Madách Imrének 1862.
nov. 2-án Arany Jánoshoz írt leveléből való, amelybe vélhetően a címzett
engedett betekintést Bérczy Károlynak.
len sziv elsö heves szenvedelmén. Ifjúság és szerelem, tavasz és dal, mi lehet ennél természetesebb? Milliószor ismétlödött ez már, az elsö daltól kezdve, mely az ős
világ
légében
hangzott
el
a
zöldülő
erdő
elsö madár daláig. De ritkábban fordúlt elö az, hogy a forrongó kebel a tilalomszóra lemondani birjon. A fiúi ragaszkodásnak azon mérve kell ehez, mely inkább saját fájdalmában haldokol, mintsem a visszatetszés egy másodperczével okozzon fájdalmat. Imre gyengélkedő és még tanuló volta, koregyenlöség ’s talán valláskülönbség miatt* a frigy nem tünt fel óhajtandónak; ö lemondott ’s fájdalma „Lantvirágait” anyjának ajánlotta a Hugo Victorból vett jelmondattal:
Que le livre lui
soit dédié,
Comme l’auteur lui est dévoué.
A következö években irt költeményeiből fel-feljajdúl még a fájdalomhang, mig a tisztán maradt eszménykép laţsan
laţsan
lelkének
kedves
emlékévé
vált.
A pályavégzett ’s kortársai közül ritka képzettséggel kiváló ifjú 1843ban mint tiszteletbeli aljegyző foglalt helyet Nógrád megye zöld asztalánál. Elsö felléptével rögtön figyelmet keltett; fogalmazaitjanak correctsége, elöadásának tisztasága, súlya, meggyöző ereje, csakhamar kivivta neki a tekintélyt, melyet azon időkben az öreg tapasztalás magának követelve, szinte féltett az ifjú erőktől. Rokonelvű és pártellen, különbség nélkűl csakhamar elismerte azt, hogy Madách és elválaszthatlan bensö barátja Szontágh Pál, a kelö nemzedék e két legkitünöbb capacitása van a közel jövőbe hivatva arra, hogy a megyének a nyilvánoţság terén, a közigazgatásban, az országgyüléseken képviselői zászlóvivői legyenek.
Madách irói munkássága és irói jellemrajza vázlatából nem feledhető ki ama nevezetes befolyás, melyet reá „fidus Achatesének” Szontágh Pálnak csaknem folytonos társasága gyakorolt. Nográd férfi társas köreiben ekkor a frivolságig terjedö élczelő hang volt uralkodó, melyet a merev ellentétben álló szabadelvű és conservativ pártok fegyverűl
is
használtak
egymás
ellen,
’s
melyel ildomosan úszni vagy alámerülni kellett. Szontágh Pálnak élénk, szikrázó és minden helyzetben kész
*Lónyay
Etelka 1824. márciusában született és református volt.
szelleme rögtön fellelte azon középutat, melyen a banális platitude-ök és a nyers frivolság közt, találó pezsgő élcczel, vagy causticus élű gúnnyal, ha kell – biztositsa magának a többséget. E szellem a csaknem mindennapi együttlétben észrevétlen átolvadt Madách viseleti modorába is; az eddig bátortalan, a tömegből örömest visszavonuló ifjú, gyakori betegeskedése daczára, a helyzet comicumát rögtön kiaknázni tudó, élénk, merész ’s barátjával együtt nemcsak a szónoklat terén, hanem magánkörökben is, legörömestebb hallgatott társalgóvá lett. A „Nográdi kép csarnok” irott füzet, mely Nógrád politicai egyéneit találó, gyakran csipő epigrammokban jellemzi, ’s mely akkoron közkézen forogva nem csekély érdekeltséget kelte, – Madách és Szontágh tollából származott.*
E befolyás azonban nem maradt nála csupán a külsősegekre korlátozva, kiterjedt az átalános világnézletére is, ’s ő, ki eddig örömét az öröm, fájdalmát a fájdalom, indignatióját a keserüség hangján fejezte ki, lelke irott nyilatkozataiban a mosolyt könnyel, a lelkesedés[t] gúnynyal kezdé vegyiteni fogékony lelkében, meggyökerezett az élet misére-jein felül emelkedő objectivitás alapja, melyhez aztán a későbbi évek sulyos tapasztalásai kellettek, hogy ez az „Ember Tragediáján” előmlő ’s többnyire keserű húmorral nyilatkozzék.
A gyakorlati élet nem egy megkezdett irodalmi munkásságnak lett zárköve, ’s nem egy kezdö irónak némúlt el örökre muzsája az ügyvédi periratok, a mezei munkák, vagy a hivatalszoba actái közt. Madách ellenkezőleg – eddig csak játékúl vagy a túltelt kebel ömlengéséűl vette költészete szárnyemelkedéseit, ’s valódi tanulmányait és irói munkáţságát csak most kezdte meg ’s 1848 évéig szakadatlanúl és ki nem fáradó szorgalommal folytatta.
Mindamellett, hogy ezen idő alatt gyakrabban betegeskedett ’s gyógyulása időt, helyváltozást, nyugalmat követelt; mindamellett, hogy ezen idő alatt a jegyzői tollat ’s később a föbiztosi
hivatalt
viselte,
’s
a
megye
közügyeinek
intézésében,
a
közgyüléseken,
a tiszt és követvá-
*Valójában volt
egy harmadik
szerzője is
a versgyűjteménynek: Pulszky Ferenc, aki
viszont visszaemlékezésében Madách Imrét
nem, csupán
Szontagh Pált
említette szerzőtársként.
lasztásokon jelentékeny álláspontot foglalt – el; mindamellett, hogy ezen időbe (1845. julius 20kára) esik nösülése, midön egy levele szavai szerint, oly boldog, hogy az egész világot szeretné keblére ölelni:* mindamellett az 1843 – és 1848 közötti öt év alkotja irodalmi tanulmányainak legtevékenyebb korszakát. Sok lyrai költeményen, pár elbeszélésen ’s aestheticai értekezésen kivül hat öt felvonásos és mind jambusokban irt drámát fejezett be, jelesül: „Jó név és erény.” „Csak tréfa”! – „Commodus.”
– „Mária királyné.” – „Csák végnapjai.” – „Férfi és nő.” czimüeket; ez utóbbi kettővel academiai jutalomra pályázott is, a többivel – müveinek most már ö lévén legszigorúbb birálója, – soha és sehol sem lépett fel. – „Csák végnapjait” az academiai jelentés dícsérettel emlité ’s Madách e müvét 1861ben, valamint „Mária királynét” már 1855ben újra átdolgozta. A „Férfi és nő” czimüt, melynek tárgyáúl a mythosból Herakles és Deianajéra meséjét választá, az Academia levéltárából, halála előtt pár évvel iratta le, mint ollyant, melyben – szavai szerint – használható anyagszerek vannak. A nálam levö kéziratban tett is jegyzeteket, de átalakitására már nem maradt ideje. E drámák melyek közül az utóbb nevezett három Madáchnak általam kiadandó összes müvei közt meg fog jelenni, meglepö szépségű helyeket tartalmaznak, szerzöjükben az erős gondolkodót árulják el ’s egy lapjok sincs, melyen az oroszlyánköröm nyomai meg ne látszanának. Más részt azonban minduntalan feltűnő, mint küzd az iró a nyelvvel, menynyire nem elég ez neki, hogy a szavaknak a gondolat teljes súlyát megadhaţsa; mennyire hiányzik nála a szinre dolgozás routine-je, melyre pedig hozzá nem mérhető tehetségek mindennapi gyakorlattal oly könnyen szert tettenek. De legfeltünöbb a haladás korábbi és utóbbi müvei közt, melyeknek összehasonlitása azt a meggyözödést szüli, hogy a ki igy tud jellemezni, egyéniteni, a ki a dráma részleteivel ily kitűnő módon rendelkezik ’s e mellett javúl, tanulmányoz, halad: az végre egy szerencsés perczben felleli az egyensulyt, hogy az eszmei tartalmat a költői alakitáţsal öszhangzatba hozza ’s legjelesebb drámairóink egyikévé váljék.
*A Szontagh
Pálnak 1845. jún. 12-én írt levélben áll: „ölel barátod ki az egész világot szeretné szivéhez
ölelni”.
Irodalmi munkáţságának azonban csekélyebb részét képezik e költemények és drámák: sokkal nagyobb az, melyet anyagszerek gyüjtésében kifejtett. Ez valóban bámulatos. Erös hitem, hogy ö mindig irónnal vagy tollal kezében olvasott. Egyetlen eszmét sem bizott az emlékezet táblájára, honnan az könnyen tova száll, hanem papirszeletekre s’ ezt az illetö csomagba tette. Mint a méh épitette a sejteket, és hordta ezekbe naponkint a mézet. Hány ily csomagot ’s ezekben hány ezer ily papirszeletet találtam irományai között, tele irva az ismeret minden neméböl vett és saját elvonó észrevételeivel kisért jegyzetekkel. E csomag itt philosophia, e másik dramaturgia, ez biblia, az mythos
s ez életirás, az történelem, ez politika, az költészet ez kivonatok a Corpus Jurisból, az zenészet és igy tovább. Nyilvánvaló, hogy folyvást sokfélével foglalatoskodott. Maga irja egy jegyzetében: „mindig szükségem volt az izgatásra, egy tárgy sem foglalt – el.”* S a tárgyhalmaz látszólagos czél nélkűl gyült és gyült; de a naplót potoló reflexiók idönként fel feltünedeznek egy vagy más müvében, leveleiben, megyei és országgyülési beszédeiben ’s elszórtan az „Ember Tragediájában” melynek conceptiója azonban csak később – évek múlva fogamzott meg lelkében.
1843tól 1848 nyaráig Sztregován lakott édes anyjával,** ki gyakran gyöngélkedö fia egészsége fölött a szeretet aggodalmával örködött. Imre egy izben az akkor hires „rudnói papot” látogatta meg. „Elmondván neki torokbajomat – irja Szontágh Pálhoz – mindjárt köszvényes állapotra ismert benne. Rendelt porokat, pulveres privigyenses, ’s mondá, hogy ha javulni akarok, tegyek le szellemem nyughatatlanságáról; de ezt én nem tehetem, sőt anyámnak sem mondom meg, mert csupa szeretetből képes volna eltiltani a gondolkodástól.” – Mily jellemzők e sorok anyára és fiúra nézve!
De Madách egészsége – a pulveres Privigyenses vagy inkább a magát kiküzdö fiatal erö segélyével javúlt, daczára annak, hogy nyughatatlan szelleme nem szünt meg munkálkodni ’s ö a szépirodalmi téren
*Andor Csaba–Leblancné Kelemen
Mária: Madách
Imre kéziratai
és levelezése. Katalógus. Bp., 1992.
309.
**Az évszám a nyomtatott
szövegben 1845-re javítva; valójában már 1844 végén átköltözött Csesztvére.
túl a politicai élet egy föbajnoka, a Pesti hirlap éles tollú levelezöje, a zöld asztal ékes szónoka ’s a szabadelvű párt büszkesége volt.
1845ben megnősült ’s anyjától és Sztregovától el, a megyei központi városhoz közel fekvő csesztvei birtokára költözött, hol a családi élet boldogsága édenné varázsolta körűle az erdőlepte völgyben meghúzódó falusi lakot. Itt élte ö életének veröfényes oldalát. Bálványozásig szeretett kedves nő, fiú és leány
gyermek
csemetéivel
kebelén,
meghitt
baráti
kör,
minden
oldalról
nyilvánuló
közszeretet
és
tisztelet
’s
az
erre
méltóságnak
férfias
tiszta
önérzete,
a
langoló hazaszeretetnek nagy jövőt áhitó vágya, reménye: e képekben mosolygott reá a jelen. 1848 tavaszán ö is sok máţsal az álmodott szebb kor hajnalát látta ’s midőn épen férfi erejének és kivivott tekintélye ’s népszerűségének sulyával akart sorakozni az épitők közé: megujúlt régi makacs betegsége ágyba szögezte. Innen hallá, felváltva örömtől dobogó és fájdalomban elhaló szivvel a világ
eseményeket
’s
mire
felépűlt nem volt többé tavasz és hajnal* hanem csak:
Borongó
ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harcz fián,
Ki az
utolsók közt esett el
Remény nélkűl ———
és
Enyésző
nép, ki méla kedvvel
Múltján
borong ———
Ő is e múlton borongók egyike, oda rejtözött, hol a honfi bú akkoron egyetlen menhelyet talált a sötet elfasúltság ellen – a családi életbe. Ennek boldogsága megmaradt még neki, ha nem is tekinthetett oly könynyü szivvel Aladár fiára, kit még nem rég a szabad haza szabad polgárának látott.
Egy hózivataros este zörgettek a
csarnok ajtaján. Földönfutó politicai üldözött
kért menedéket. Meleg szoba, meleg sziv tárult fel
előtte. Következő
nap
az
épen
üresen
álló
erdészlakba
egy –
a
megelözö estén érkezett cseh vadász költözött. Hetek, hónapok múltak ’s az erdőket já-
*Madách 1848 tavaszán-nyarán
volt (több ízben) beteg, de a szabadságharc időtartamának nagyobb része
alatt egészséges volt.
ró csendes jövevény nem látszott figyelmet kelteni. De a rosz akarat Argus-szemekkel kémel; a cseh vadász idejekorán szelet fogott még ’s az elkésett hatóság helyette a szállásadón keresett kárpotlást.* Egy augusztusi estén 1852ben a gyermekek aludtak már, az anya fölöttük virasztott, az apa és férj lámpafénynél olvasott fel nejének, midön szavait baljóslatú fegyvercsörrenés szakitá meg ’s a’ lámpa fénye csendörsisakon verödött vissza. Az alvó gyermekek anyja felsikoltott – óh e sikoltás! mily szivrepesztő volt ezt hallani a férjnek, ki akkor alig hitte, hogy hallhatását még százszor fogja visszaóhajtani, mert ebből a szeretet, a ragaszkodás, a fájdalom jajveszékelése szólott!
Egy év telt el, a börtön hosszú nehéz éve. A pozsonyi vizi
kaszárnya
’s
később
a
pesti
új epület ablakából méla komoly arcz tekintett a távol ködébe. De miért fessem a polgári és egyéni szabadságot vesztett férj és apának remény és csüggedés, kimerűltség és új erély közötti örökös lelki hányattatásait, kinek vonásai ha perczre fel is derülnek, ez csak a viszontlátás öntudatlan éber álmában történik, hogy ölelésre kitárt karjai aztán a rostély hideg vasával találkozzanak? 1853 év augusztus 20kán végre, rendöri felügyelet alá helyezetten, elbocsátották Madáchot ’s ö haza, Csesztvére, sietett, repült, hogy ott a boldogságnak – már csak romjait találja.**
Sötét napok, a börtön éjénél sötétebb évek következének. Haza, család, hit, remény, szeretet mind oda, oda! Hová meneküljön a hajótörést szenvedett a feje fölött össze
csapó
hullámok
közt?
mindenfelé ür, örvény, sivatag – – de nem, nem! ott van még egy oáz, a mindig hű, a mindig szeretö anya kebele! Csesztvén nem maradhatott többé; vissza oda, hol bölcsöje rengett ’s hol szobája ablakából sirboltját láthatá, vissza Sztregovára!***
*Mai ismereteink több ponton is
(helyszín, időszak) eltérnek a bujtatás körülményeivel és következményeivel
kapcsolatban.
**Bérczy
leírásával az érintett fia, Madách Aladár nem értett egyet.
***Valójában kiszabadulása
után nem
sokkal, szeptember
26-a előtt
visszaköltözött Alsósztregovára, éspedig családjával
(feleségével és
gyermekeivel) együtt. A kastélyból a régi családi sírbolt, amely a falu
túlsó végén helyezkedett el – ahová hasonmását a közelmúltban visszaépítették –
nem látható.
Madách mint már emlitém, természeténél fogva nem volt közlékeny ’s ha boldogsága idején olvadtagabbá vált is, most újra visszatért és nagyobb mérvben, a régi zárkozottság. Ezen kivül rejtett ambitióval birt testileg és lelkileg egészségesnek látszani. Szivbaját, mely mind a két alakban megtámadta, váltig titkolá. Nem tartozott azok közé, kiknek jól esik elmondhatni: ime, milyen mély ez a seb, ’s a milyen mély oly fájdalmas! Nem szólt, nem panaszolt ’s még legbizalmasb barátja, Szontágh Pál előtt sem emlité soha, miért hogy házában csak egy nő látható ’s ez – gyermekeinek nagyanyja. Sőt, ha erre csak legtávolibb vonatkozást is sejthetett, ha bárki mást ért csapásról volt a szó, szinlett részvétlenséggel, hideg – sőt néha a cynismusig terjedő gúnnyal nyilatkozott róla. Hidegnek kivánt feltünni, holott szivében egy Vezuv tüzanyagai forrtak; szigorúnak és engesztelhetlennek, holott nemes lelkében a vett bántalommal mindig egykorú volt a megbocsátás. Elkeseredése azonban már majdnem lerántá öt ama peţsimismusba, melybe önként temetkezni akart.
E hangulatának leghivebb kifejezése azon versekben irt levél, melyet tagadása és nihilismusa akkori sötét napjaiban Szontágh Pál barátjához intézett.* Ime nehány kiszakitott versszaka a hosszasabb levélnek:
Te nagyon
is komolyan veszed barátom
Az életet,
ne vedd, mert jaj neked;
Megátkozod
az embert és világot,
Pedig mind
ennek jobb hasznát vehedd.
Igaz, hogy
jó világunk őrülésig
Bús, mig aztán nevetségeţsé lesz;
Elsö szakán én már keresztül estem,
’S most szivem a kaczajban majd elvesz.
*Az idézett szöveg nem azonos
sem a levélként 1857. febr. 7-én elküldött változattal, sem a későbbi, a
kiadandó versek közé felvett változattal, hanem az előbbinek a fogalmazványa.
Ezt támasztja alá a későbbiekben említett jegyzet is, amely a ma ismert két
szövegváltozat fólióin már nem szerepel.
Tréfának
nézi isten is világát,
Tréfanak azt, mit ember tesz, mivel,
Különben a
nagy mindenségből régen
Mint dög
fekélyt úgy lökte volna el.
Ha szent
ügy zászlóját kitüzve látod
S alatta
hangzik ihletett beszéd,
Mig lelkesült csapat gyülöng
alája
’S áradni
véled a nép szellemét:
Kaczagj, kaczagj! hisz minden egyes tudja
Hogy a
zászló csak vastag ámitás,
Nehány ifjúé csak a lelkesülés,
A többinek
érdeke más és más.
Ha látsz
anyának gyermeket hizelgni
’S
kebledben ébred tiszta kéjsugár
A
természet szavára: – óh kaczagj fel!
Tudd meg,
hogy csint tett vagy játékot vár.
Ha látsz
haldoklót istenéhez térni,
Elfogja
lelked méla áhitat
’S
a vég óra, a küzdelem látása
Tárgyat
sok titkos gondolatra ád.
Kaczagj, kaczagj! a bünös ime
megtért
Hogy a
mennyet is meg csalhaţsa még,
Hivén, hogy önmagát tisztára mosni
Egy percznek vezeklése már elég.
És igy tovább
és tovább, mig végzi:
Te nagyon
komolyan veszed barátom
Az életet,
ne vedd, mert jaj neked!
Kaczagj velem, mig a sok kaczagásban
Szived kigyógyul – avagy megreped!
E nem nyilvánoţságra, hanem csak baráti kezekbe szánt byroni hangú levél volt a világ
fájdalommal
küzdő
lélek
egyetlen
panasza,
melyet
ö
valaha
máţsal közlött. De még önmaga elött is kerülte sebe érintését ’s akkori jegyzeteiben, és többnyire keserű reflexiókat képező epigrammszerű verstöredékeiben sem emliti saját fájdalmát.
Ez csak később, 1860. év körül, midön már vagy a seb kezdett hegedni, vagy pesţsimismusa a bocsánatra ’s kiengesztelödésre hajló sziv melegében felszivódott
– csak akkor nyilatkozott egy tisztán subje[c]tiv
tárgyú
verscyclusban, melynek tárgyát a fölébe irt jelmondat, a Heinei négy sor jelöli:*
Anfangs wollt ich
fast verzagen
Und ich glaubt’ ich
trüg es nie,
Und ich hab’ es doch
getragen –
Aber fragt mich
nur nicht, wie?
1853 és 1857 között a négy év inkább önmagába mélyedéţsel, olvasással ’s az olvasottakból elvont eszméi feljegyzésével, mint teremtö irói munkássággal telt el. Mária királyné czimü drámáját dolgozta át ’s több költeményt irt, melyeket az utóbbi években az „Ember Tragediájának” hireţsé vált szerzöjétől kértek el ’s közlöttek a napi és heti lapok szerkesztői.
Verses levelét, melyböl imént helyeket idéztem, 1857ben irta. Birom az eredetit, de ott találtam versei között is ’s alatta e nyilván később irt sorokat: „Újra elolvastam e Pálnak töltött mérget. Miért nem tartám azt magamnak? Eh, mit! e méreg, igazság, ha tragédia is ’s Ádám a teremtés óta folyvást csak más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló semmi marad, a még gyarlóbb Évával oldalán!”**
*A
versciklust nem ismerjük.
**Az idézett (s eddig mindig
hibásan, Bérczy kéziratától eltérően közölt) szöveg
lelőhelyét nem ismerjük; mivel a végső versszöveg alatt nem szerepel, ezért
vélhetően a levélfogalmazványt találta meg a versek között Bérczy.
Ime, ez odavetett nehány sor reflexiójában fogamzott meg az „Ember Tragediájának” embryója! az eszme vissza és visszatért, kisérte őt ’s keserű hangulatának fekete tükrében fel-felvonúltak előtte a képek és tanulságok, melyeket olvasmányaiból, a bibliából, a világtörténelemből évek előtt ’s akkor még kitüzött czél nélkűl vont el ’s melyekre pessimisticus kedélyezete most rávitelesen süté az igazság bélyegét. ’S elsö terve nem egyéb volt, mint az embert tragicailag nyomorú végzetében, minden törekvését bukva ’s álmodott szabad akaratát, nagyságát, dicsöségét az élet sarában heverve festeni. És a folytonos küzdés, a folytonos remény és lelkesülés ’s az ezt árnyékként kisérő csalódás és lehangoltság képviselői, a dicsöségével túltelt kényúr, a népszabadság elvének vértanúja, a meg csömörlött ’s hitet áhitó kéjencz, a forradalom fanaticusa, a tudomány skeptikusa, az anyagiság vásári embere, a socialismus ábrándhőse, a nyomorúlt eszkimó mind, mind egy egy Pharaóvá és Miltiadeţsé, Sergioluţsá és Dantonná, Tancreddé és Keplerré és igy tovább egyénitve, de mindig és mindenütt Ádám őstypusát viselve szint, életet, alakot kezdtek nyerni, ’s kiléptek egy-egy szin keretébe.
1857 és 1858 szorgalmas és önmagából új lelkesülést meritő munka közt folyt le. És ha valami a világon, úgy a munka az, mely a lélek sebére irt adni, azt hegeszteni, gyógyitani képes. Madách sötét világnézete fokonkint tisztúlt. A bánkodó aggodó édes anya örömmel látta fia üdülését. A nyugodt méltóságú vonásokon elömlő változatlan szeretet láttára a fiú lelkébe fokonként visszatért a nem iránti engesztelödés. Maga mondá nekem egy izben féltréfásan: „Anyámnak köszönheti Éva, hogy kirivóbb szinekben nem állitottam elő!” ’S valjon nem e befolyásnak tulajdonitható
e az ihlet ama szerencsés sugara, mely a peţsimismus nyers kifejezéseül készülö müvet a kiengesztelődés fényével árasztotta el, midőn kőltőnknek azt sugallá, hogy az egészet a Lucifer karján haladó Ádám álomképleteiként tünteţse fel, melyeket a rosz szellem az első ember előtt megrontása, kétségbeejtése ’s benne egész nemének megsemmisitése végett tár fel, – a már már sikert érő gonosz szándék azonban a szeretet szavára, meghiúsúljon, ’s ez az anyai érzet fogalmában Ádámot az örvény széléről visszarántsa. ’S épen e kibékülés által nyert enyhülés és megnyugvás adja meg a conceptió nagyszerüségének a költőiséget is, – ’s ha eddig azt hivők, hogy kárhozatos bűn-
barlangban
tévelygünk,
a
sötétségen
átvillanó
sugár
fényárt
ömleszt
a
képre
’s
mutatja,
hogy
Isten
szép
földén
állunk,
hol
a
folytonos
küzdés
közt
a
jótól
el
nem
szakadhat
az
ember
a
nélkűl, hogy a gonosz martalékáúl ne eţsék.
1860ban midőn munkáját teljesen befejezte, a politicai ég derengeni kezdett. Jobb fordulat reménye új erélyt kölcsönzött ruganyosságát visszanyerö lelkének ’s olly jól esett ennek az osztatlan bizalom, melylyel a b.gyarmathi választó kerület egyhangúlag kérte fel képviselőjeűl az 1861ki országgyülésre. Önök közt bizonnyal sokan fognak még emlékezni e figyelmet keltö alakra, midőn a képviselők padjáról felkelve igénytelenűl kezdett, de csakhamar szónoklattá emelkedett első ragyogó beszédével meglepte,
elragadta lebüvölt hallgatóit. E beszédével rögtőn az elsö rangú publicisták közé sorozták őt, de ki sejté, hogy parlamenti készségen kivűl, egy kéziratot is hozott magával, mely öt az irodalom első rendü bajnokai közé emelendi? Saját szerénysége és önbizalmatlansága legkevesbé sejté ezt. Nem tudta mihez kezdjen a kézirattal. Kiadni egyszerűen? ö, ki eddig egyetlen sorral sem lépett az irodalmi nyilvánosság elé? Ez nála kérdésen kivül esett. Szontagh Pál tanácsára és sürgetésére végre Arany Jánoshoz vitte a kéréţsel, lapozná át ’s mondana róla véleményt. Ha ez nem lesz kedvezö – mondá barátjának – utolsó kiserletem volt e mü.”
A „Szépirodalmi Figyelő” kézirattal elhalmozott szerkesztöjének asztalán egy ideig illetetlen pihent az „Ember Tragediája”. Egy kevésbé elfoglalt délutánján felnyitá végre Arany a kéziratot; elolvasá az első lapot, szinte megdöbbenve forditott a másodikra, a harmadik már elragadta őt ’s a negyediknél felkiáltott: ez nagy talentum!* Mohón olvasta el a többit és sietett Madáchot felkeresni. De az országgyülésnek vége ’s Madách már Sztregován volt.** Költőnk azonban
nem sokára Szontágh Pálhoz a következö
sorokat irta:
*Madách Imrének 1861. nov. 2-án
Nagy Ivánhoz írt levele szerint az első sorok elolvasása után Arany hosszú
időre félretette a művet.
**Aranynak Madáchhoz írt első
(1861. szept. 12-i keltezésű, az alábbiakban közvetve Bérczy
által is idézett) levelében az áll, hogy éppen fordítva volt: azt várta volna,
hogy a szerző felkeresi őt az elutazása előtt.
„Kedves Pálom! Neked köszönhetek ismét egy nagy örömöt. Tegnapelött kaptam Arany Jánostól a következö tartalmú levelet: Tisztelt hazafi! Miután kegyed elutazása előtt engem fel nem keresett, engedje hogy én látogaţsam meg e néhány sorral. Az „Ember Tragediája” úgy conceptióban mint compositióban igen jeles mű ’s irodalmunk legjelesb termékei közt foglalhat helyet. Nem tudom mi szándéka van kegyednek a kiadásra nézve; én óhajtanám azt a Kisfalud˙társaság útján eszközölni. Becses válaszát elvárom. Fogadja leghőbb köszönetemet a gyönyörért, melyet nekem müve által okozott, a fényért, melyet költészetünkre deritni hivatva van.
Pest, Szep. 12.
Madách boldog volt müve sikerén ’s Arany méltányló szavain, ki nem kétlem kedves emlékei közé számitja azt, hogy pihenni tért pályatarsunknak e nagy örömet szerezhette.
Társaságunknak büszkesége az, hogy az „Ember Tragediája” kiadványai közt látott elöszőr napvilágot ’s e büszkeségét összes irodalmunkkal ’s az azt pártoló lelkes közönséggel örömmel osztja. A mű második díszkiadása nem sokára megjelent ’s a harmadik most – a szerző összes művei közt van készülőben. A magyar és német sajtó egyhangú magasztaláţsal szólt felőle. Dux Adolf több helyét sikerűlt forditásban adta az ismertetés közben; Dieze pedig egészen németre forditva adta ki.
A Kisfaludy Társaság elsö tagválasztó üléseben 1862 év január elején, sietett a kitünő nevet tagjai sorába füzni. A márcziusi ülésben Madách Arany által bevezetve megjelent ’s „az aesthetica és társadalom viszonyos befolyása” czimű széptani jeles értekezésével foglalta el székét. Dicsöűlt pályatárs! mennyire meg volt ö hatva azon ép oly őszinte, mint forró örvendezéstől, mellyel véle mindnyáján kezet szoritani siettünk! Ez volt az első és utolsó egyetlen szerény ovatió, melyben öt irói pályája részesité!
Az 1861ki országgyülésre már betegen jött ’s még betegebben tért haza; a makacs köszvénybántalom szivbajjá fejlödőtt ’s ez nem engedte meg, hogy székfoglalóját a m. t. Academiában, mely öt 1863ban levelezötagjává választotta, maga tarthaţsa meg. Nekem küldé meg értekezését: „a nőről, különösen aestheticai szempontból”, ’s ezt megbizásából én olvastam fel az academiai ülésben.
E két, tömérdek ismeretet ’s elemző mély gondolkozást eláruló müvén kivül, idöközben még egy öt felvonásos dramatizált eposzt inkább mint drámát irt, „Mózes” czimüt, mely az 1862ki Karácsonyi-dijra pályázott, ’s mely a birálóknak sok oldalu jelességénél fogva feltünt ugyan, de – mert a jutalom tragediára volt kitűzve – koszorut nem nyerhetett. Irt ezenkivül egy „Civilizator” czimü comoediát Aristophanes modorában – mint ö nevezé, mely a lefolyt Bach-kormány civilizáló rendszerét a gúny, satyra, élcz és találó comicumnak vérig ható mert valóságos nyilaival ostorozta egy – átalános szerkezeténél fogva kéziratúl maradni kénytelen parodiában. Irt több költeményt, epigrammát ’s prozában egy „A Kolosiak”
czimü elbeszélést, melyet a „Koszorú” hasábjairól már halálos ágyán olvasott.
Az irodalmi siker ’s a hit egy jobb politicai jövőbe, melyet 1861 után többé nem vesztett el, továbbá a szemei elött szépen fejlödő Aladár fiának nevelése új életkedvet öntöttek a már
már csüggeteg kebelbe, de fájdalom! a beteg sziv gyors lüktetése már ekkor vágtatva sietett betölteni a végzet által kimért dobbanások számát.
Változó, de legfőlebb csak enyhitni képes orvosok kezei között – szenvedesei daczára egy szélesebb tervű drámai költeménybe kezdett, melynek azonban már csak elsö szinét fejezhette be; a többi kilencznek tervvázlatát irományai közt leltem. E „Tündér álom” czimü költemény, mely az „Ember Tragediájával” ellenkezőleg, az életet vidám könnyü oldaláról ’s az embert, mint a lég tündérei tréfás szeszélyeinek játékát akarta festeni – első nagy művenek méltó mellékdarabja lett volna, söt ezt – társaságunk egy havi ülésében felolvasott* ’s a „Koszorúban” közlött mutatvány nyelvéről és hangjáról itélve
– a versek gördülékenysége, a rimek könnyüsége és játszisága tekintetében felül is múlja.
Tisztelt gyülekezet! Im felsoroltam dicsöült pályatársam irói munkásságának gyümölcseit ’s igyekeztem feltüntetni irodalmunknak általuk nyert kincseit, örülnünk kellene ezeknek, ha nem állna oly közel a fájó kérdés mit és mennyit vesztettünk e fennkölt, mély és kifejlett szellem kora eltüntével; ha nem állna oly közel múltban a gyászos nap, melyre fájdalmas megindulás nélkűl nem gondolhatunk.
*A
felolvasásról más forrásból egyelőre nem tudunk.
1864 év September végén érzé Madách, hogy napjai meg vannak számlálva; elbucsúzott hozzá szellemben és komoly törekvésben hasonló fiától ’s hogy őt a haldokló apa látásának keserves benyomásától megkimélje,* Pestre küldé folytatni hon kezdett tanulmányait. Erős, lemondani tudó lélek, e vonásról is reád ismerek! – Néhány nappal később Ok. 5ken utolsót dobbant a sokat szenvedett sziv, melynek vég perczében is a szeretett két édes anya volt gondoskodása tárgya: a lelkében tisztán maradt ’s a haldokló felett álló női magasztos eszménykép és a közös édes anya – a hon, melyben ép oly dicső mint kedves, hű fiának, nyugodni tért pályatársunknak, köztünk lebegő emlékezete.
Sajtó alá rendezte: Madácsy Piroska és Andor Csaba