Bevezetés

„És az idő repül, mint egy levél a légi postán.” Hölgyeim és Uraim, engedelmükkel egy XX. századi szerzőt, Boris Viant idéztem a század utolsó Madách Szimpóziuma alkalmából.

Az elmúlt év – amelyet az „üzleti év” mintájára nyilván nekünk sem januártól decemberig, hanem októbertől októberig célszerű számítanunk – különleges eseményekben nem bővelkedett. A Frankfurti Könyvvásáron – amelynek előkészületeiről tavaly már beszámoltam Önöknek – munkahelyem, a Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ több kiadvánnyal is megjelent, köztük a 25 fordítást tartalmazó (s az utolsó pillanatban elkészült) Tragédia CR-ROM-mal, amelyet aztán később Pesten az MTV 1 is bemutatott. Igen jól sikerült a PIM és KIK Madách-kiállítása is Frankfurtban; jószerivel ez volt az egyetlen magyar kiállítás, amely nem nélkülözte az ötletességet sem. A kiállításon elhelyezett perforált tömbök egy-egy Madách-idézetet tartalmaztak (németül és angolul is); a látogatók a nekik tetsző idézetek egy-egy példányát letéphették a tömbökből, s mintegy könyvjelzőként használhatták a későbbiekben.

Talán mondanom sem kell, időm nagy részét a német pavilon Goethe-kiállításának szenteltem, ahová napról napra egy-egy órára visszatértem. Úgy gondolom ugyanis: ahhoz, hogy eldöntsük, mit is kellene kezdenünk Madáchcsal, előbb célszerű körülnéznünk a nagyvilágban, s megnéznünk pl. azt, hogy mit kezdenek a németek Goethevel. Nem állítom ugyan, hogy Madách azt a funkciót tölti be nálunk – vagy ami szerintem sokkal fontosabb: a világban –, mint Goethe a német anyanyelvűeknél (vagy a világban), azt azonban hiszem, hogy jelentős mértékben közeledhetünk ehhez az ideális állapothoz.

Számomra a legnagyobb meglepetést ebben a vonatkozásban az jelentette, hogy az igazán figyelemre méltó munkák sokszor nem is Németországban jelennek meg. A Goethe’s Leben von Tag zu Tag kilenc vaskos kötete történetesen Svájcban látott napvilágot. Mint ahogyan a címe is mutatja, ez a mű a Madách életrajzi krónika megfelelője. Azt gondolhatnánk, hogy az egyenként 7–800 oldal körüli terjedelmű

monumentális munkán igen sokan dolgozhattak. Ám a köteteket lapozgatva kiderül: két szerző munkájáról van szó: egyikük elkezdte, másikuk (vélhetően az első szerző halála után) befejezte. Mint oly sok mindent, úgy ezt is másként csinálják tőlünk nyugatra, mint nálunk, ahol legalábbis egy szerkesztőbizottság munkálkodik néhány évtizedig egy hasonló terjedelmű könyvsorozat megjelentetésén. A könyv tudományos igényét jelzi, hogy a kilencedik kötetben már nem Goetheről van szó, hanem az első nyolc kötetről: az utolsó kötet ugyanis a mutatókat tartalmazza.

A másik érdekesség a Goethe CD-ROM volt. Abból is kettő van, miként Madách CD-ROM-ból. Az egyiket német kiadók jelentették meg és a nagyközönségnek szól, mindössze 100 márkáért, s bár az is tartalmazza a szerző minden munkáját, bizonyos célokra – pl. szövegrészek megkeresésére – nem alkalmas. A másik a „profi” változat; talán mondanom sem kell, ez sem német termék. Nemcsak Goethe, de több más német nyelven író szerző esetében is – pl. Brecht, Kafka – egy angol kiadó ragadta magához a kezdeményezést. Sajnos az ő CD-ik megfizethetetlenül drágák: a Goethe CD tizenkétezer (!) márkába kerül. Nem világos, hogy ennek a Németországban is borsos árnak közelebbről mi lehet a magyarázata. Csak annyi derült ki, hogy az azon szereplő szövegek a weimari kiadás szövegei – ami nagyjából megfelel annak, amit nálunk kritikai szövegkiadásnak neveznek –, így tehát vélhetően komoly jogdíjat kellett fizetni minden egyes kötet után, függetlenül attól, hogy az eredmény ugyanúgy egyetlen CD, mint a népszerű 100 márkás kiadás esetében.

Tavaly ősz óta öt újabb kötetet adtunk ki: tavasszal a Tragédia jiddis fordítását, aztán a Majthényi Anna levelezése című kötetet, majd Komjáthy Anzelm Önéletírását és a tavalyi szimpózium kötetét, végül pedig a Tragédia új – sorrendben a kilencedik – angol fordítását, amelyet most Tomschey Ottó tolmácsolásában vehetnek kézbe az olvasók.

A galego fordítás megjelentetése az anyanyelvi lektorálás következtében csúszik, s hasonló okok miatt nem jelentettük még meg az örmény fordítást sem. Szerencsére sokan vannak még, akik fontosnak tartják Madách főművének mind szélesebb körű megismertetését. Így tavasszal végre megjelent a 17 éve készülő török fordítás, és napirenden

van egy új olasz fordítás kiadása is, amely a megjelentetés körül tevékenykedő Fáj Attila szerint novemberben hagyja el a nyomdát. Állítólag a hindi fordítás is idén jelent meg, bár a kötet első – a hindi nyelvet nem ismerők számára is olvasható – lapjain az 1996-os évszámot találjuk. (A török fordítás kötetének címoldalán 1998 áll.)

Az elmúlt év kiemelkedő eseménye volt, hogy június 30-án Csécsén megtartottuk a II. Fráter Erzsébet Szimpóziumot, s néhányan másnap ellátogattunk Nagyváradra is, a Barátok Templomába, ahol Fráter Erzsébet sírjánál elhelyeztük társaságunk koszorúját. Az eseményről részletesebben a remélhetőleg rövidesen megjelenő kötetből értesülhetnek majd azok, akik nem tudtak a rendezvényre eljönni.

Hölgyeim és Uraim! Rövidesen társaságunk új alapszabályának elfogadásáról kell majd szavaznunk. A permanensen változó magyar jogszabályok kikényszerítik a társadalmi szervezetek folyamatos alapszabály-módosítását. Először az ún 1%-os törvény, majd a közhasznú szervezetekről szóló törvény kötötte az alapszabály bizonyos passzusaihoz a társadalmi szervezeteknek nyújtott előnyöket. A két ízben is toldozott-foldozott alapszabályt ideje volt új formába önteni. Itt most csak az alapszabály egyetlen új elemére hívnám fel a figyelmet. Céljaink közé felvettük a Madách Intézet létrehozásában való közreműködést.

Nem állítom, hogy valaha is lesz ilyen intézet. Eddig azt sem tartottam szükségesnek, hogy ábrándos elképzelések szerepeljenek az alapszabályunkban, sőt: erről a régi tervemről még a hozzám legközelebb állók is csak a közelmúltban értesülhettek. Úgy gondolom azonban, hogy időszerű ezt is célkitűzéseink közé felvenni, többek között azért, hogy ilyen célra is gyűjthessünk támogatást.

Hölgyeim és Uraim! Az elmúlt években sokféle kritikát volt alkalmam meghallgatni a Madách Szimpóziumon elhangzott előadásokkal, de még inkább azok nyomtatott szövegével kapcsolatban. Voltak olyan előadások, amelyeket magam sem találtam kielégítő színvonalúaknak, ám eddig csak egyetlen esetben fordult elő, hogy az előadás szövegének az éves kiadványunkban történő megjelentetését – a társaságunk vezetőivel folytatott konzultáció után – elutasítottam. A jövőben minden valószínűség szerint gyakrabban fog előfordulni, hogy a szerkesztők egy-egy előadás szövegének megjelentetését nem vállalják, vagy

esetleg átdolgozásra visszaadják az előadónak. Erre a legfőbb garanciát a „szerkesztőség” összetételében bekövetkezett változás jelentheti. Ezentúl Tarjányi Eszter és Bene Kálmán szerkesztik majd évkönyvünket, s én csupán a műszaki szerkesztésben ill. a sorozatszerkesztésben veszek részt. Hozzájuk kell tehát a kéziratokat eljuttatni, bár ha valaki nekem adja oda, akkor természetesen eljuttatom a szerkesztőkhöz. Az eddigi tapasztalatok alapján azt tanácsolnám előadóinknak, hogy ha nem ismerik kellőképpen egy-egy terület szakirodalmát, akkor – lehetőleg még az előadás megtartása előtt – forduljanak a szerkesztőkhöz. A leggyakoribb kifogás ugyanis az előadásokkal kapcsolatban éppen az volt, hogy a vizsgált kérdéskör fontos előzményeiről nem tudott az előadó.

Úgy gondolom, változatlanul célszerű folytatnunk azt a gyakorlatot, amely az előadások hosszát limitálja, ugyanakkor a megjelentetett szövegváltozatnál már nem korlátozza a terjedelmet. Ezzel persze korántsem szeretném terjengős tanulmányok írására bíztatni az előadókat. Éppen ellenkezőleg, változatlanul az a véleményem, hogy hiányoznak a rövid, egyetlen biográfiai vagy filológiai részlet tisztázására szorítkozó előadások ill. írások. Olyanokra gondolok például, amilyenek még a régi, Pintér Jenő szerkesztette Irodalomtörténetben jelentek meg; olykor egy-egy tanulmány terjedelme a fél oldalt (!) is alig haladta meg. (Gondoljunk Tolnai Vilmosnak a Tragédia forrásait tisztázó egyik-másik írására.)

Társaságunk idén már jogosult volt a személyi jövedelemadó 1%-ára. Ebből az APEH értesítése szerint előreláthatólag 72 ezer forintot kapunk. Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik adójuk 1%-át társaságunknak ajánlották fel. A siker nyomán akciónkat jövőre is folytatjuk.

Végezetül köszönetet mondok a VIII. Madách Szimpózium támogatóinak: fővédnökünknek, a Szalézi Kollégiumnak, továbbá a Balassagyarmati Önkormányzatnak, a General Consulting Rt.-nek, a Madách Imre Városi Könyvtárnak, a Művészeti és Szabadművelődési Alapítványnak a Nemzeti Kulturális Alapprogramnak, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának, az Országgyűlés Társadalmi Szervezetek Bizottságának, Szügy Önkormányzatának és Művelődési Házának és a Palóc Társaságnak.