Cserjés Katalin

 

Megjegyzések a Tragédia Űr-jelenetéhez

(Kiindulás a szorosan vett szövegből)

 

 

E problémagazdag és lezáratlan, a kérdéseket feltevő, de azokat nem mindig meg­válaszoló mű „eretnek” gondolatokra indítja az elemzőt. Ezt tapasztaltam egye­temi óráimon is, amikor Madách művével foglalkoztunk. A Tragédiának igen sokféle olvasata létezik, talán jogosult ezekhez még egyet, egy szigorúan a szövegelemzésből kiindulót hozzátenni.

                S hogy miért éppen az Űr-színt választottam? Elfogult vagyok! Nem egy­for­mán kedvelem a Tragédia egészét. Sőt, néhol nem is kedvelem; néhol hi­bá­kat vélek találni, néhol megmosolyognivalókat… Az Űr jelenete számomra a leg­koncentráltabb, a legösszetettebb, legmetafizikusabb és a legfájdalmasabb a Tragédia színei közül. S a „küzdés” híres programja is itt vetődik fel a mű­ben leghatározottabban.

                (Tanóráimon is azt tapasztaltam, hogy érdekes feladat így, egy szeleten át vizs­gálni a műegészet. Néhány éve felvételi feladatként is kaptak ilyent a je­löl­tek: kiragadva a szövegből egy kisebb egység, s azon át kell bemutatni a mű alapproblémáit. Az Űr-jelenet erre a fajta figyelmi munkára is igen al­kal­mas.)

                Nézzük először is az Űr-jelenet kapcsolatát az előző színhez! A Tragédia szer­kezetének egyik meghatározó eleme az, hogy Ádám az adott szín végén ki­ábrándult kritikát mond, s megválik egy torzan megvalósult világtól – és meg­fogalmazza a következő szín eszméjét. A Falanszter-szín végén Évát a pri­bé­kek el akarják hurcolni, mire Ádám kard után kap.

                Ilyent eddig nem tett, legalábbis azóta, hogy megszűnt cselekvő hősnek len­ni – szemlélője csupán az eseményeknek – azaz: London óta. Vagyis: te­vő­le­gesen kíván beavatkozni az eseményekbe – bár csak kívülről jött jövevény! S nem is akármi módon, hanem karddal a kezében, hősiesen, mint annak előt­te Miltiadész, Tankréd.

                S mindezt miért? Éváért!

                De Lucifer sem csinált olyant, amilyent most tesz!

                „Álomkép, ne mozdulj!” – mondja, s ez a mondat már eleve többértelmű.

Meglehet, Lucifer Ádámot nevezi „álomképnek”, aki tehát tulajdonképpen szel­lemi, testetlen létezőként járja (álmodja?) végig – e kettő egyáltalán nem ugyan­az! – a valós történelmet. Vagyis: a történelem, még az utópia fa­lansz­te­re is – valóság. Ádám viszont: álomkép csupán.
                De lehet, hogy a létrejött szituációt nevezi Lucifer álomképnek, illetve az egész utazás álom-voltát nevezi itt meg, amelyet ezek szerint (akár egy filmet) meg lehet állítani (ha baj van, mint itt!). Bosszantóan izgató, bár tu­do­mány­ta­lan gondolat, hogy nem is volna rossz a sorsot így megélni, ahogy Ádám: vál­ság­helyzetben már menekülni is a következő álomba.

                De miért baj, ha Ádám kardot ránt, s egyetlen szín óta hordozott új sze­re­pét leveti, visszatérve a régi, cselekvő pozícióba – ha immár nem eszmékért is, „csak” a szerelméért?

                A választ csak találgathatjuk.

                Pedig Lucifer nem véletlenül avatkozik be oly hirtelen! – „Ádám vállára te­szi kezét, ez megdermed.” Egy másik pillanata jut eszünkbe a Tragédiának: mi­kor a következő Űr-színben Ádám lázadó módon dacosan továbbrepül, s el­jutva a ki-tudja-milyen birodalom határához „egy sikoltással megmerevül”.

Ar­ra aligha gondolhatnánk, hogy Lucifer óvni akarná Ádámot! Ugyan mitől? Vagy mégis? Egyáltalán: meghalhat Ádám, aki csupán álmodik? (Gondolunk er­re az Űr-színben is!) Miltiadeszként, Dantonként meg kellene halnia, de ez nem történik meg. Azért-e, mert ez fölborítaná, és nevetségessé tenné az egész dra­maturgiát? Vagy, mert Lucifer mindig épp időben valóban megmenti Ádá­mot? De hát Dantont a valóságban senki nem mentette meg! Lucifer talán nem is gyűlöli Ádámot? Ne adj isten: vonzódik hozzá? Esetleg: idő teltével egy­re job­ban vonzódik? Vannak erre jelek. Mint ahogy arra is vannak, hogy Ádám és Lucifer között a különbség, a távolság egyre csökken a történelmi- és az el­ső utópikus szín során. Nem azért, mert Ádám át kíván állni Lucifer ol­dalára. In­kább, mert kettejük lényegi rokonsága egyre nyilvánvalóbb. Igen, ta­lán va­la­ha Lucifer is Ádám volt! Csakhogy ő Luciferré vált, Ádám pedig Ádám út­ját járja. De vajon tudja-e ezt, emlékezik-e Lucifer?

                Mindezekre a kérdésekre aligha kaphatunk választ. Mégis kínzóan fog­lal­koz­tatják az olvasót. Újabb és újabb kitérőkre inspirál a Tragédia roppant prob­lémagazdagsága.

                De nézzük a Falanszter-szín legvégét! Jól tudjuk, hogy igen fontos, mivel ér véget egy-egy szín: Ádám ilyenkor fogalmazza meg végletes ki­áb­rán­du­lá­sát az előzőekben látottakból – s az új eszmét, melyet majd a következő szín­ben eltorzulni látunk.

                Mert azt is észre kell vennünk, hogy az eszméket pozitív kifejletükben Ma­dách sohasem mutatja meg. Azt látjuk, hogy Ádámban fölmerül egy új idea, látjuk őt érte lelkesedni, előnyeit felsorolni – de az új színben nem egy­sze­rűen a megvalósult, hanem az elkorcsosult eszmét látjuk, s az egyre jobban ki­ábránduló Ádámot.

                Mivel zárja Ádám a 12. színt? Mi újért lelkesül most?

 

                                                               Szellembeszéd az, mely nemesb körökbül

                                                               Felénk rebeg, mint édes zengemény,

                                                               Tanúja, hogy lelkünk vele rokon,

                                                               S megvetjük e földnek hitvány porát,

                                                               Keresve útat a magasb körökbe. –

 

                Az új eszme: a „porból” „fel a magasba”, afelé a szellemi világ felé, mely­ből jobbik énünk származik. Fel tehát! Ehhez képest milyen bántó konk­re­ti­zá­lás, hogy a 13. szín valóban „fent”, az Űrben játszódik! Éva viszont elmarad a repülésből, ő marad világában, a földön – pedig Ádám – és ez is érdekes – bár a Falanszterből kiábrándult, de legalább Évát megtalálta, s nélküle nem is szán­dékszik továbbmenni (mindvégig többes szám 1. személyben beszél). A ma­gasba vágyás bántó konkrétsággal valósul meg, a vágyott szerelem pedig oda­lent marad. Hát így valósulnak meg Ádám ideái!

                A 13. szín romantikus és magával ragadó kezdése után azonban rossz ér­zé­se támad az olvasónak. (A szerzői utasítások Vörösmarty látomásait, Vajda Alf­réd regényének világvége-képeit idézik.) Ádám nem tudja, hová és miért re­pül, Lucifer pedig durván profanizálja – most már szóban is Ádám előző szín végi vágyait. A fantáziátlan és cinikus Lucifer érthette csak így, és va­ló­sít­hatta meg betűről betűre Ádám óhaját.

                Mi titokban így gondolkodunk: szerencse, hogy így történt! A Tragédia ta­lán legdöbbenetesebb, legtartalmasabb színe jött így létre. (Rosszindulatúan ugyan azt is mondhatnánk, hogy mi egyéb jöhetett volna a Falanszter után. Még egy utópia? Akkor elbillen az egész szerkezet! Vagy mindjárt az Esz­ki­mó-szín? Az pedig indokolatlan és kevéssé drámai lenne. Mégis, bár maga a 13. szín nagyszerű, s a következő színnek kiváló előkészítése, itt-léte, a Fa­lansz­ter után következése, érzésem szerint, az előző színek sorrendi lo­gi­ká­já­nál kevésbé „motivált”.)

                Ez a Tragédia legteljesebben metaforikus színe, itt lépünk ki a földi térből és itt az időből is. Ennél minden eddigi konkrétabb volt; a Menny is a maga jól áttekinthető hierarchiájával, a Paradicsom is, a Paradicsomon kívüli ál­la­pot is. Ádám kulcsfontosságú mondatai és felismerései miatt is e szín jóval kö­zelebb áll a keret-színekhez a többi történelmi, ill. utópikus színnél.

                Ádá­mot a szín elején korántsem látjuk heroikusnak. Megint olyan, mint annyi másszor: gyermekes, sértődött, panaszos. Beismeri, hogy ő akart ide­jön­ni (pedig nem is igaz, előző színbeli szavai alapján senki sem hitte volna, hogy Ádám épp röpülni akar!) Tehát: beismeri, hogy mindezt ő akarta, de már mond­ja is, mint a csalódott gyermek, hogy ő nem ilyennek képzelte… Hát igen! Ádám semmit sem olyannak képzelt, mint amit végül megkapott. De va­jon nem ilyenek vagyunk-e valamennyien? Újabb kérdés, hogy miért nem okul Ádám korábbi csalódásaiból. Egyáltalán: emlékezik- e Ádám a tör­té­nel­mi színek során? Előző álmaira emlékszik? Mert hogy felébredése után em­lék­szik mindenre: az más kérdés.

                Nemcsak az gondolkodtat el, hogy emlékezik-, okul- e Ádám. Néha az a be­nyomásunk, voltaképpen azt sem tudjuk, mit, mennyit is élt át pontosan. Hogy nemcsak azt és annyit, amennyit mi láthattunk az útból, arra súlyos uta­lá­sok vannak. A Falanszterben Mohamed valaha volt lovát említi Ádám; szó esik róla, hogy egykor Szemiramiszt szerette, Aszpáziát ölelte. Cassius, Mi­chel­angelo, Luther jó ismerősei. Lucifer joggal példálózhat előtte Brutusszal, Le­onidásszal, sőt! Hunyadival (a Tragédia egyetlen konkrét magyar utalása), mert Ádám mindőjüket ismeri, tud róluk. Akkor tehát végigélt mindent az em­beri történelemből (hogy ez hogyan valósult meg, meg sem kíséreljük el­kép­zelni!), mi viszont csak „szemelvények” tanúi voltunk?

                Mit fájlal hát Ádám a 13. szín elején? Panasza feloldhatatlan emberi el­lent­mon­dást foglal magában: érzi a „por”, az anyag, a Föld okozta korlátokat – még­is fáj az elszakadás. Ki oldhatja fel e kínzó dilemmát, melyet Ádám óta mi is jól ismerünk? Talán a Teremtő oldhatta volna fel még annak idején, de kér­dés, hogy célja volt-e az embert nemcsak a „teremtés koronájának”, ha­nem bol­dognak és megnyugodni képesnek is teremteni. Gondoljunk a „buta” Éva na­gyon is ravasz, eszes gondolatmenetére a 2. színből!

 

                                                               Miért büntetne? – Hisz, ha az utat

                                                               Kitűzte, mellyen hogy menjünk, kivánja,

                                                               Egyúttal ollyanná is alkotott,

                                                               Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.

                                                               Vagy mért állított mély örvény fölé,

                                                               Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. –

                                                               Ha meg a bűn szintén tervében áll,

                                                               Mint a vihar verőfényes napok közt,

                                                               Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong,

                                                               Mint ezt, mivel éltetve melegít?

 

    Ki a bűnös? Mi, akik szakítottunk a Tudás fájáról, vagy az Úr, aki vagy di­lettáns – vagy gonosz?

     Következő megszólalásában Ádám többet is mond fájdalma okáról:

 

                                                   S nem látok célt, nem érzek akadályt.

                  Ez lenne tehát a földi lét értelme: cél és akadály. Birkózni vágyás és bir­kó­zás, azaz küzdelem!

                Itt vagyunk a Tragédia legfontosabb gondolatánál. Jól tudjuk, túlságosan is, milyen végkicsengést adnak a műnek a Teremtő zárszavai („Ember küzdj, és bízva bízzál”). – Az előzményeket tekintetbe véve, elég cinikus szavak ezek a Teremtő részéről. Ugyan, miben bízzon Ádám, mikor eddigi összes hi­tét új s újabb kegyetlen cáfolat érte, s még öngyilkos sem lehetett? A Teremtő nyil­ván úgy gondolja, hogy őbenne bízzon. Micsoda önhittség!

                A Teremtő nem tud érvelni saját igaza mellett – már Luciferrel szemben is alul­maradt a vitában, az 1. színben. Lucifer vádjaira egyszerűen nem tudott mit felelni sztereotípiákon kívül. Köteles-e az Úr bármit megindokolni? Alig­ha. Szerencsére azonban a Tragédia – és Ádám – „küzdésprogramja” először nem ennek a legalábbis kétes megbízhatóságú Teremtőnek a szájából hangzik fel a mű legvégén, hanem éppen az általunk vizsgált színben: az Űrben. Prog­ram­szerű felismerésként itt jelenik meg a híres gondolat, ám korántsem előz­mény nélkül. A küzdésvágy át- meg átszövi a mű egész szövetét.

                A küzdelem kényszere a Paradicsomból való kiűzetés nyilvánvaló kö­vet­kez­ménye, ahogy a Halotti Beszédben is olvashatjuk:

 

                                                               Haraguvék isten és vetevé üüt ez munkás

                                                               világbelé és léün halálnek és pukulnek

                                                               fészé és mend üü nemenek.

Az ember ezentúl nem megkapja, hanem szenvedve-küszködve megszerzi a dol­gokat. Mi másért utasítaná el Ádám a 3. színben a tudás (ismeretszerzés) Lu­ci­fer által felkínált első formáját – a világegyetem s a Föld anyagi erőinek tű­zi­játékszerű felvonultatása – hát épp azért, mert színjátéknak érzi, mes­ter­sé­ge­sen előidézett „játék csillogásának”, melynek csak szemlélője lehet.

 

                                                               Mit ér, mit ér e játék csillogása,

                                                               Előttem mely foly, nem hatok belé. –

                                                               S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. –

 

                Ádám nem kíván szemlélő lenni; cselekvő résztvevője akar lenni a dol­gok­nak. (Egyébként nem is tud másképpen tanulni sem. Lucifer hiába „pré­di­kál” neki, csak a gyakorlatból, a maga kárán, tapasztalatból képes okulni -, ha egyál­talán képes.)

                A Londoni-színig Ádámot mindvégig küzdeni látjuk. Illetve, helyesebb ezt mondani: Ádám a Londoni-színig történelmi nevet és szerepet viselő küz­dő hős, cselekvő ember. Pontosítsunk: küzdeni és cselekedni tulajdonképpen nem is látjuk Ádámot. Töprengeni, választani, dönteni látjuk. Maga a tett: Mil­tiadész hadvezérkedése, Tankréd harcai stb. kívül maradnak, előz­mény­ként a színfalak mögött. A küzdelem, aminek szemtanúi vagyunk: a tettet meg­előző vagy követő gondolati küzdelem. Gondolkodni: kétkedni-hinni-meg­hasonlani látjuk Ádámot színről színre. S ilyen értelemben nem lehet ce­zú­ra a Londoni-szín sem. A gondolat küzdelme mindvégig megmarad.

 

                                                               Szerelem és küzdés nélkül mit ér

                                                               A lét. Hideg borzongat, Lucifer!

 

                Ádám mihamarabb vissza akar térni a magasból a földre, vissza akar me­ne­külni, csalódott és ijedt gyermekként. S hogy miért nem tér vissza mégse? Csak­is Lucifer sértő és gúnyos szavai miatt. Ez nagyon is emberi, talán le­ér­té­ke­li Ádámot, de fájdalmas gyarlóságában önmagunkra ismerünk.

 

                                                                                                     előre hát, előre:

                                                               Csak addig fáj, míg végképp elszakad,

                                                               Mely a földhöz csatol, minden kötél. –

 

                Miért repül hát tovább Ádám? Lázadásból? Kíváncsiságból? A meg­is­me­rés utáni hallatlan vágyból? (A hagyomány szerint ez mozgatta hajdan Odüssze­uszt is, mikor Dante által lejegyzett utolsó útjára indult! Áthágni az em­beri meg­ismerés határait, bejutni az Isten által elzárt titkok birodalmába. De a Te­rem­tő ott és akkor is könyörtelenül lesújtott – ezt ne felejtsük el!)

                Ha eme dolgok miatt repülne tovább Ádám, vagy esetleg már itt fel­is­mer­né, hogy öngyilkossága által dacolhat Istennel – milyen tragikusan hősies, fel­e­me­lő lenne! De nem, egyelőre csak Lucifer gúnyos szavai sértik hiúságát. Meg az is, hogy végletesen el van keseredve, a minden-úgyis-mindegy ál­la­po­tá­ba ke­rült. Visszarettenteni pedig a halál fagyasztó fizikai megtapasztalása ret­tenti. A Föld­szellem figyelmezteti Ádámot, nem riad vissza a fenyegetéstől sem. És Ádám a halál torkában, az őt megmenteni kívánó egyetlen létező előtt érv­ként sa­ját független, szabad szellemét hozza fel. A „dacolok” szót hasz­nál­ja, most elő­ször. (E szót szegezi majd Isten mellének a 15. színben is.) „Dacol” – azaz: lá­zad. Szabad szelleme nevében, mely nem rabja a hitvány por­hü­vely­nek, mellyel a Földszellem érvelt épp az előbb. Hajlunk rá, hogy elfogadjuk, hogy e szel­lemi rész az emberbe Istenből került. És ez az „istencsonk” (Vajda Já­nos) hajt­ja mégis az Isten és a teremtés („mely olyan, amilyen” – Camus) el­leni lá­za­dás­ra Ádámot. S a megvetett, lenézett „por”: az anyag, a test menti meg a ha­lál­ra szánt lelket az életnek. Ádám itt kész meghalni.

 

 

                Azt állítja, hogy a Szellem ősibb attribútum, mint az Anyag. Csakhogy a lét és a tudat elsőbbségének vitáját Madách, úgy tűnik, az Úr jeleneteit le­szá­mít­va, a lét javára dönti el. Ádám saját szellemének nevében meg akar halni, de a Földszellem megakadályozza ebben:

 

                                                                                              Mert minden felfogás

                                                               És minden érzés, mely benned feszül, csak

                                                               Kisúgárzása e csoport anyagnak…

 

                A Földszellem meggyőző okoskodására (túl hosszú?) Ádám ka­te­go­ri­ku­san és hősies elszántsággal felel:

 

                                                               Nem tántorítsz el, lelkem felfelé tör. –

 

                Vajon Ádám azért olyan elszánt, mert valóban úgy hiszi, nem halhat meg, hisz lelke-szelleme erősebb az anyagnál? Vagy tudja, hogy meghal, s ezt a ro­man­tikus, esztelen lázadást választja? Vagy olyan mérhetetlenül elkeseredett, hogy egyszerűen nem gondol előre, s nem bán semmit?

                El lehet ezeket a kérdéseket dönteni? Igaz-e ezek közül bármelyik állítás is? Milyen fájdalmas ízt nyer itt az előző szín végén felmerült magasba vá­gyás! „Lelkem felfelé tör” – a megsemmisülés felé.

                És Lucifer miért nem szól? Ő vajon mit szeretne? Tényleg: Lucifer Ádám ha­lálát akarja? Pár sorral később ugyanis örvend Ádám látszólagos pusz­tu­lá­sán. Pedig azt gondoltuk volna, hogy az ő célja nem ez. Mit kezdhet az ördög egy halott Ádámmal? Jó, talán ez is győzelem az Úr fölött, de mennyivel na­gyobb győzelem lenne, ha Ádám átállna az ő oldalára! S úgy élne tovább! A 13. színben valami effélét meg is fogalmaz Lucifer:

 

                                                               De a végzetnek örökös betűit

                                                               Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik

                                                               Miattuk az erős, azt nézve csak,

                                                               Hogy állhatand meg még alattuk is.

 

                Úgy tűnik, egy Ivan Karamazov módjára istentagadó lázadó „nagy-em­ber” létrehozása volna Lucifer célja, hogy aztán Ádám nyomán az egész em­be­riség ilyen legyen, a Sátán örömére. Most azonban Ádám mindjárt meghal – és Lucifer tétlenül nézi. A Falanszter-színben erőnek erejével meggátolta, hogy Ádám kardot rántson – mintha meg akarta volna menteni. Most meg? Be­avatkozás nélkül hagyná meghalni, sőt, örül is rajta! Érthetetlen! Mit gon­dol­hat magában, míg Ádám és a Földszellem párbaját figyeli – örök titok ma­rad – de hogy figyel, annyi bizonyos.

                Ha most figyelmünket visszafordítjuk a Földszellemre, újabb el­lent­mon­dás­ba ütközünk. Miért könyörög a Földszellem? Talán sajnálja Ádámot, vagy a Teremtő azzal bízta meg, hogy mindenáron vigyázzon az emberre? A Föld­szel­lem érveiből kitűnik, hogy jól ismeri Ádámot. Így érvel: „A földön naggyá le­hetsz”, ez hatékony érv, láttuk, Ádám épp az imént a földi „ki­csiny­ség­től” szen­vedett.

 

                                                               Ádám, Ádám, a végső perc közelg:

                                                               Térj vissza, a földön naggyá lehetsz,

                                                               Míg, hogyha a mindenség gyűrüjéből

                                                               Léted kitéped, el nem tűri Isten,

                                                               Hogy megközelítsd őt – s elront kicsínyül. –

 

                Ha tehát Ádám továbbrepülne – Istenhez jutna mindegyre közelebb, s Is­ten azért „rontaná el kicsinyűl”, hogy óvja magát a megközelítéstől. Azaz: az Úr ugyanúgy védi saját birodalma határait és saját előjogait, mint a 2. színben, mi­kor fegyveres erőszakkal akadályozta meg az emberpárt a második fáról va­­ló szakításban.

                Mit válaszol a fenti érvelésre Ádám?

 

                                                               Ugyis nem ront-e majd el a halál? –

 

                Ádám dacos szavai indulatosan csattannak. Ez az ember már elszánt lá­za­dó. Lucifer talán örülhetne is! De ha belegondolunk, Ádám sosem lehet iga­zán Lucifer oldalán. Legsötétebb istentagadása is más, mint Luciferé; talán, mert őbenne benne van az „égi szikra”. És Luciferben nincs? Ő nem „egy­lé­nye­gű” Istennel, ő, a teremtés részese? Őt ki teremtette? Ő eleve volt, akár Is­ten? Már szellemi természete miatt is egylényegű kell legyen Lucifer a Te­rem­tővel. Másrészt: mi jó vagy felemelő van abban, hogy Ádám egy ilyen Te­rem­tővel egylényegű? Egy rosszindulatú dilettánssal?

                Mit is válaszolt az előbb Ádám a Földszellemnek? Arra, hogy Isten „el­ront­hatja kicsinyűl” – Ádám rávágja, hogy amúgy is meghal majd. Halált je­lent egyik is, másik is: a továbbrepülés, de a megtorpanás is. Csupán az idő­ről, a meghalás idejéről van szó. Most – vagy később: oly mindegy! (Sőt! A most-meghalás még, Ádám 15. színbeli felismerése szerint értékesebb is, hi­szen ez nem egy alázattal elfogadott sors, hanem választás eredménye. Tra­gi­kus akció a szabadság elnyerésére.)

                Be kell vallanom, hogy a következő sorokat nem értem. Kétszer hangzik el a „vén hazugság” kifejezés, egyszer a Földszellem, egyszer Lucifer szá­já­ból. A Földszellem felháborodva-intőn, Lucifer gúnyosan-utánozva mondja. Hogy mit jelent, rejtély, vagy legalábbis sok megoldás kínálkozik. Korántsem va­gyok meggyőződve, hogy Madách az általam lehetségesnek tartott ma­gya­rá­zatok bármelyikével egyetértene!

                A halál emlegetése tehát hazugság, vagyis: halál nincs. „Itt a szel­lem­vi­lág­ban” az „egész természet átborzadna tőle” – igaz: a szellem nem halandó, és a ter­mészet sem az. Folyamatában az élet örökké tart. (Az Eszkimó-szín is csak a Föld halálát jövendöli, nem a végtelen anyagi világegyetemét.) Lucifer már más­kor is „vigasztalta” Ádámot azzal, hogy egyszeri teste meghalhat bár, de az anyag evilági körforgásában mindörökké részt vesz majd. Kérdés, mi­fé­le vi­gasz ez az egyszeri, véges, vérző szubjektum számára?

                Vagy talán azért nem volna szabad Ádámnak így beszélnie a halálról, mert az élet-halál titka Istené:

 

                                                               Szentelt pecsét az, feltartá az Úr

                                                               Magának.

 

Ezt már tudjuk. Láttuk, hogy „tartotta fel magának” az Úr a „pecsétet” a 2. szín­ben. Hát így könnyű! Beleprogramozni az emberbe a vágyat és a két­ke­dést, ( vagy: kétes alkut kötni a Gonosszal, ami az ember bőrére megy ki). S ha már így van, ha ez a sors íratott az embernek, hogy haláltudatban legyen kény­telen élni, s végül valóban ott várjon rá a halál – hát legalább dönthessen az ideje felől, s ezt senki, főként ne a Teremtő ne nevezze „vén hazugságnak”! – ( mert a Földszellem itt az Úr képviselője.)

                Ádám tehát most ismét arra készül, amire a 2. színben: a második fáról van szó. Mégis más itt a helyzet. Ádám egy hosszú, keserves út végén van, sok­kalta tudatosabb, mint mikor először megpillantottuk. Az édenbeli Ádám­nál tudatosságról beszélni nevetséges is lett volna – nem véletlenül eszik a fa gyü­mölcséből először az érzelmi-ösztönös Éva. Ádám ott még nem tud „vá­lasz­tani” – most azonban már igen: a lázadást választja és a még ismeretlen meg­ismerését halála árán is. Ádám már nem a halhatatlanságra vágyik. Tisz­tá­ban van halandó voltával, és a halált akarja megismerni.

                És el is jut a halál partjaira. Milyen szomorú, hogy ebben az állapotban már nem lehet hősies és büszke, még ha a döntés az övé is. Rémület és fáj­da­lom győz rajtunk a halállal szembesülve.

                Lucifer kacag Ádám halálát látva. Viselkedését ellentmondásosnak érez­zük, szavai mégis döbbenetesek, Madách természettudományos ismeretei
vagy előrelátása okán. Ádám mint bolygó, melyen a Gonosz sugallta élet fej­lő­dik! De minek oda az az „újra”, s ha már ez ott van – minek a „tán”?

                A Földszellem megint e színben tapasztalt szerepéhez híven lép fel. Csu­pán fi­gyel­meztette és megmentette Ádámot. A halál nagy kalandjából így nem lett sem­mi. A Földszellem atyai szavai akár a Teremtőéi is lehetnének. Tu­laj­don­­kép­pen, bölcs pedagógusként, saját kárán kívánta Ádámot a jó útra vissza­té­rí­te­ni. Hozott neki egy didaktikus példát, amit sohasem fog elfelejteni. Hogy re­agál minderre Ádám:

 

                                                               Élek megint. – Érzem, mert szenvedek,

 

Tudom, hogy a mondat, illetve gondolat nem eddig tart, s így nem is illendő cson­kán idézni és szemlélni. Csakhogy ez a fél-mondat fájdalmasan igaz, és na­gyon is modern „életérzést” fogalmaz meg. Ádám eszmél, érti és tudja, hogy most megmentették, visszakapta elvesztegetni akart életét – de nem lel­ke­sül. Első dísztelen, tömör mondata rezignált tényközlés: „Élek megint”. A má­sodik mondat fent idézett felét pedig akár Beckett is írhatta volna, gon­dol­junk azokra a pillanatokra, amikor Clov felfedez egy embert a kihaltnak vélt föl­dön A játszma végében. Meg akar győződni felőle, hogy él-e, és elindul a csák­lyával, hogy megölje. Az ember mozdulatlan, a köldökét nézi. Talán sír. Sír – tehát él.

                A lét – szenvedés. Főként a tudat létezése miatt az. Tudat hiányában félni le­hetne, de szorongani nem. Az öntudat, e „kínos, szent örökség” talán csak tu­mor, a szerves élet előre meg nem tervezett túlfejlődése, mely hallatlan dol­gok­ra képes, de mert képes az önszemléletre és előrelátásra, minden emberi szen­vedés forrása. Mennyivel könnyebb lehet a halál, mint egy egész életen át hor­dozott halálfélelem gyötrelme!

                Ádám most ugyan mást mond: sőt, épp a fentiek ellenkezőjét:

 

                                                               Élek megint. – Érzem, mert szenvedek,

                                                               De szenvedésem is édes nekem,

                                                               Oly iszonyatos az, megsemmisülni. – – –

 

Nincs itt ellentmondás! Mi mást mondhatnánk mindannyian, fizikailag meg­ta­pasz­talva a halált? Kérdés azonban, hogy a továbbiakban is ugyanilyen érték ma­rad-e Ádám számára a puszta élet.

                Egyelőre még roppantul meg van ijedve. Megrendült, retteg és fo­gad­ko­zik, akár egy kisgyermek. Csak vissza, vissza a Földre! Lám, a Teremtőnek iga­za volt, mikor ezt a kis pedagógiai jelenetet választotta a tanításául. Ádám
pil­lanatnyilag bármit megfogadna, bármit megtagadna. Elfelejtette a megtett út ku­darcait, eszméinek új- és újbóli elvesztését. Tartalom helyett – mert azt be­is­me­ri, hogy küzdelmeinek örökké változó tartalma elüresedett – a puszta for­má­ban kíván élni. A küzdés megszűnik határozott tartalommal bíró cél len­ni, lét­fenntartási forma lesz. Az élet egyetlen megmaradt lehetősége. Maga az élet, mert a lét: küzdelem. Talán nem is valamiért, hanem valami miatt? A „tu­mor” miatt? Ezután hangzanak fel a Tragédia kulcsmondatai: a sokat idé­zett „küzdés-program”, amelyet, íme: nem az Úr biggyeszt feladatként a por­ban térdelő Ádám mellére. Nem, Ádám maga jön rá és mondja ki e felemelő sza­vakat. De nézzük meg jobban e sorokat!

 

                                                               A célt, tudom, még százszor el nem érem.

                                                               Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?

                                                               A cél, megszűnte a dicső csatának,

                                                               A cél halál, az élet küzdelem,

                                                               S az ember célja e küzdés maga.

 

Ádám pontosan emlékszik eddigi kudarcaira, sőt azzal is tisztában van, hogy ez­u­tán sem vár rá más. Az előbb már azt is kijelentette, hogy ennek ellenére ha­ladéktalanul vissza akar menni a földre. Sőt, azt is állította, hogy a maga ál­tal is reménytelennek tartott küszködés boldoggá fogja tenni. Nyilván annyira meg­rettent a fizikai megsemmisüléstől, hogy az mondatta vele ezt megalázó kép­telenséget. Hiszen, ne felejtsük el, Ádám itt már nem hisz! Tudja, hogy nincs tökéletesség, hogy ideái sorra lelepleződnek majd. Ezért szánalmas szű­kö­lés részéről, amit eddig mondott. Lucifer most méltán megvetheti.

                Egy lélegzetvétellel később azonban Ádám összefoglalja jövendő prog­ram­ját, megfogalmazva a maga ideológiáját – mentségét? Ez a híres küzdés-gon­dolat. A cél megfogalmazása legalábbis kétértelmű:

 

                                                               A cél halál, az élet küzdelem,

                                                               S az ember célja e küzdés maga.

 

Az elébb kissé kiábrándultunk Ádámból. Most se higgyük, hogy eg­zisz­ten­ci­a­lis­ta hős ő, aki szándékosan nevezi meg célként a (választott) halált! „A cél ha­lál” – e szavak „lefordítva” nem jelentenek mást, mint hogy a vég, az élet vé­ge: a halál, „megszűnte a dicső (?) csatának”. Az élet maga pedig küz­de­lem. Tartalom nélküli, illetve örökké változó tartalmú küzdelem, melynek ér­tel­mes voltában már nem lehet hinni. De küzdeni kell mégis, mert míg ez tart, tart az élet is. Nem jó ez a megfogalmazás, túl aktívnak és szabadnak tünteti
fel az embert. Helyesebb így: nem „kell” a küzdelem; a küzdelem: van. Csak az van, akár kell, akár nem. Míg élsz, keserves harc áll előtted, immár hitek nél­kül, üres marokkal, nyakad Isten meztelen talpa alatt. Élek, tehát élem a küz­delmet; küzdelem és élet azonos, s az élet végén ott a halál: „a cél-halál”!

                Vajon lenyűgöz-e még mindig bennünket ez a program? Vagy inkább a fel­ismerés fájdalma hat át? Lehet-e a fenti igazságoknak ellentmondani, van­nak-e érvek a küzdelem értelmes volta mellett?

                Lucifer látja, hogy Ádám csak egy „minimális programot” fogalmazott most. Sőt, nem program ez, csupán felismerés. Gúnyolja is érte, de Ádám hajt­hatatlan: őt már gúnyolhatják! Az olyan embert, aki maga is készséggel be­is­me­ri törpe voltát – már nem is érdemes gúnyolni. Hallgassuk Ádám to­váb­bi so­rait, és piruljunk!

 

                                                                                     

                                                                           …de mindegy, bármi hitvány

                                                               Volt eszmém, akkor mégis lelkesített,

                                                               Emelt, és így nagy és szent eszme volt.

                                                               Mindegy, kereszt vagy túdomány, szabadság

                                                               Vagy nagyravágy formájában hatott-e…

 

„Mindegy”. Ádám kétszer is kimondja e röpke öt sor alatt ezt az erkölcsileg leg­alábbis kétséges szót, melyet eleddig sosem használt. Eddig elkötelezetten állt valami mellett: minden színben mindig egy dolog mellett. Most értékeli a meg­tett utat, és eszméi közé a „mindegy” jelét teszi. Volt ilyen is, meg olyan is, mindegy, eszmék voltak, lehetett hinni bennük, küzdeni értük – s az élet ad­dig tart, míg folyik a küzdelem. Ezt már ismerjük. Relatívvá válik itt ez a meg­tett út. Keserves volt, de nem született belőle semmi, de nem is születhet, mert a tartalom indifferens, a küzdelem puszta forma csupán.

                Fáj Ádámot ilyennek látni! Miért ismeri be ily sürgősen kudarcait? Miért nem felesel Luciferrel? Igazságtalanul bánik saját volt eszméivel, pedig nem is azok voltak hitványak: a hitvány valóságon csorbultak ki!

                Ádám mind jobban sürgeti Lucifert: „Oh, vissza hát a földre új csatára!” Lu­cifernek ez, úgy tűnik, nem tetszik. Az előbb láthattuk, kifejezetten örült Ádám lehetséges halálának. Érthető, hogy miért nem örül a Sátán a „ha­za­té­rés-prog­ram­nak”: Ádám újra tetterős, élni (álmodni?) akar. Lucifer két dolgot eszé­be jut­tat, hátha Ádám kijózanodik. Előbb a Föld megjósolt jövőjét idézi fel Ádám­nak: a Föld élete véges, meg fog fagyni, s ez totális gátat szab min­den­fé­le küz­delemnek. De érdekli is ez most Ádámot! Ötletesen és gyorsan meg­fe­lel, mond­ván, hogy a tudomány majd dacol a Föld végzetével. Erre Lu­ci­fer Ádá­mot saját iménti élményeire emlékezteti: a Falanszter hideg, gépi vi­lága le­het-
e megoldás? De Ádámra most már nem lehet hatni. Kedélyének összes meg­foghatatlan labilitása és rajongó romantikája egy célra össz­pon­to­sul: vissza­jutni a Földre. Ebben a felcsigázott állapotban kiválóan megfelel Lu­ci­fer­nek:

 

                                                               Csak mentse meg a földet – elmulik

                                                               Az is, mint minden, ami hívatását

                                                               Betölté, s akkor újra felmerűl

                                                               Az eszme, melly éltet lehel reája.

 

Szegény Ádám! Nem tudja még, ami Luciferben már megfogalmazódott – ta­lán épp az előbb, mikor a Föld halálára emlékeztetett, ijesztgetésből --, hogy mit fog látni (álmodni) a következő színben. Ezt a naiv rajongót igazi ar­cul­ü­tés várja. A Párizsi-színen kívül itt lelkesül még a szín végén Ádám. Ott az erő ragadta meg a kepleri kor számító törpesége után. Itt a feltámadó élet­ösz­tön teszi lelkesültté.

 

                                                               Vezess csak vissza, égek látni már,

                                                               A megmentett földön mi új tanért

                                                               Fogok fellelkesülni.

 

Kalandos, gyermekes izgalom, egy súlyos betegségből lábadozó ember első, re­ménykedő lépései.

                De Lucifer készíti már az Eszkimó-színt…

                A szín végére értünk, lassan a tollat is le kell tenni. Nehéz szívvel, a meg­vá­laszolatlan kérdések bizonytalanságával válunk meg a Tragédiától. Csak re­mény­kedhetünk, hogy majd az utolsó szín… Léteznek szerencsére a Tra­gé­di­á­nak ennél optimistább olvasatai is. Van, aki szilárd, lezárt, nemcsak kér­dez­ni, hanem igent is mondani tudó műként tudja olvasni Madách költeményét. De létezik-e egyáltalán nagy mű, a lét alapproblémáit felvető munka – mely le­zárt? Mely az utak megszámlálhatatlan sokaságából képes meggyőzően csu­pán egyet kijelölni? Nem természete-e a dolgoknak, a világnak, s az őt tük­rö­ző műnek a lezáratlanság, a biztos válasz hiánya? Valaki azt mondta Nietzsché­ről, hogy a megismerésben olyanra vállalkozott, amit emberi ér­te­lem már nem bír elhordozni. Ez a sors várna – egy határon túl – minden gon­dol­kodó emberre? És ezt belátva talán mégis érdemesebb megfogadni a Te­rem­tő 15. színbeli tanácsát?
 

                                                                                                Ne kérdd

                                                               Tovább a titkot, mit jótékonyan

                                                               Takart el istenkéz vágyó szemedtől.

                                                               Ha látnád, a földön múlékonyan

                                                               Pihen csak lelked, s túl örök idő vár:

                                                               Erény nem volna itt szenvedni többé.

                                                               Ha látnád, a por lelkedet felissza:

                                                               Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt,

                                                               Hogy a muló perc élvéről lemondj?

                                                               Míg most, jövőd ködön csillogva át,

                                                               Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,

                                                               Emel majd a végetlen érzete.

                                                               S ha ennek elragadna büszkesége,

                                                               Fog korlátozni az arasznyi lét.

 

Valószínűleg igaza van a Teremtőnek. Ez az alulprogramozott dialektika segít el­viselni és tisztességgel végigcsinálni az életet. De „nagyságról és erényről” azért mégse biztosítson az Úr! Épp elég megemészteni a fentieket.

                Ádám ott térdel a Teremtő előtt, s nem ítélhetjük meg, lehet, hogy neki van igaza.