Szigethy Gábor

Ki ül a páholyban?

Akkor este, 1956. április 9-én Rákosi Mátyás és gömbölyded mongol asszonykája ült a Nemzeti Színház jobb oldali proszcéniumpáholyában. Az előadás fél hétkor kezdődött. Madách Imre művét kevés szöveghúzással, hatalmas díszletekben, három szünettel játszotta a színház, elmúlt éjfél, amikor kiléptünk az épület kapuján.

Délutános voltam az iskolában és az első két órán azon töprengtem, a színlelt rosszullétnek ma mely nemét válasszam gyors és idő előtti távozásom érdekében. Végül odakuncsorogtam Nobel Iván tanár úrhoz, magyar tanár osztályfőnökömhöz és eldadogtam, hogy megint játsszák Az ember tragédiáját ma este a Nemzeti Színházban, sikerült jegyet szereznem, de fél hétkor kezdődik az előadás és… Na, szaladj! – mosolygott rám (neki csak a következő előadásra sikerült jegyet kapnia!), és én rohantam haza, fürdés, fehér ing, nyakkendő, öltöny és tíz perccel hat óra után már ott álltam a színház előcsarnokában. Remek jegyem volt, az erkélypáholy előtti széksorban ültem, úgy feszítettem életem első öltönyében, mint egy szerelmi légyottra készülő ifjú arisztokrata. Legalábbis ilyeneket gondoltam magamról magamban, mert amúgy természetesen a kutya sem vett észre.

Furcsa feszültség vibrált a levegőben. Másfél évvel korábban, 1955. január 7-én mutatta be a színház Madách művét, kamaszkölyökként valamit érzékeltem a politikai viharokból, már januárban láttam az előadást, egy életre beleszerettem Madách művébe, valamikor márciusban újra meg akartam nézni, de nem kaptam jegyet. Aztán hallottam, hogy a Szabad Népben megjelent egy cikk, és betiltották az előadást. Ősszel már nem játszották, tehát amikor majd egy év után újra föltűnt az áprilisi műsorban, azonnal rohantam a pénztárhoz, s bár diákpénztárcámnak roppant drága volt, gondolkodás nélkül vettem meg a jegyet. Örültem, hogy még kaptam.

És 1956. április 9-én negyed hétkor büszkén, peckesen sétálgattam a Nemzeti Színház előcsarnokában s boldogan foglaltam el pompás
zsöllyémet. Fél hétkor már mindenki a helyén ült – és csend volt. Nagyon nagy csend. Mintha senki nem beszélgetett volna. Így emlékszem. Aztán lassan elkezdett sötétedni a nézőtér és közben belépett a proszcéniumpáholyba Rákosi Mátyás és felesége. Azt hiszem egy pillanatra mindenki odanézett, valami furcsa moraj végighullámzott a színházon, Rákosi – majdnem szemben ültem vele, jól láttam, és ez számomra akkor nagyon izgalmas volt, tehát lélegzetet sem véve figyeltem – balra fordult, és végignézett a sötét nézőtéren. Mintha mindenki visszakapta volna a fejét. És már meg is szólalt az angyalok kara és Gábor főangyal a színpadon: Hozsánna néked! Hozsánna! (Biztosan voltak sokan a nézőtéren, akik – velem ellentétben – tudták, hogy ez annyit jelent: Uram, küldj szabadulást, Uram, adj áldást és kegyelmet!)

Abban az előadásban az Úr nem jelent meg a színpadon, csak a hangját hallottuk valahonnan föntről, a magasból. Úgy emlékszem, a proszcéniumpáholy fölötti világosító páholyból. A régi fényképek tanúsítják, hogy az angyalok, élükön Major Tamás, a jobb oldali proszcéniumpáholy felé fordulva, kicsit fölfelé nézve beszélnek az Úrhoz. A főangyalokat alakító főiskolások aligha, de Major Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottságának tagja, veterán kommunista (és amúgy vérbeli komédiás!) lehet, hogy nem Rákosi feje fölé, hanem a szeme közé nézett, amikor vitába bocsátkozott az Úrral.

Nagy csend volt a színházban. Rákosi Mátyással együtt néztük Az ember tragédiáját. A nemzet klasszikus drámáját, amelyet 1955 januárjában tizenötször, februárban tizenötször, márciusban már csak háromszor, áprilisban négyszer, májusban egyszer és júniusban kétszer játszottak, aztán egy évre lekerült a műsorrendről. Állítólag valamelyik februári előadást látta Rákosi, a proszcéniumpáholy előszobájában kiabált Major Tamással, letorkolt mindenkit, előadás közben berendelték Marton Endrét, az egyik rendezőt, s ezt követően született olyan politikai döntés, hogy nem tiltják be az előadást, de csak ritkán, nagyon ritkán lehet játszani. A hatalmas érdeklődés ellenére például májusban csak egy alkalommal. Mindezt én akkor nem tudtam, csak rosszkedvű voltam, mert többször is ácsorogtam órákig a pénztár előtt, de végül nem kaptam jegyet. Aztán 1955 őszén a darab eltűnt a játékrendről.

És 1956. április 9-én, hétfőn este együtt néztem Rákosi Mátyással a felújított előadást, Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményét. (Amely a nagy marxista teoretikus szerint pesszimista, reakciós, haladás és szocializmus ellenes, antidemokratikus mű – olvastam a Szabad Nép 1955. március 27-i és április 2-i számában.) Illetve hát egy darabig együtt néztük. Mert a harmadik szünet után, bár már teljesen elsötétült a nézőtér, népünk bölcs vezére nem tért vissza páholyába. A gömbölyded asszonyka illedelmesen ült karosszékében (vajon tudott magyarul?), és rezzenéstelen arccal figyelte az előadást. Mellette ott árválkodott az egész falanszter-jelenet alatt Rákosi üres karosszéke. Oda-odapillantottam a páholyra és figyeltem: visszajön-e? Mindenki ezt figyelte. Zakatoltak az agyak: mit csinál most Rákosi? Csak tüntetően nem nézi ezt a „szocializmus-ellenes” jelenetet, vagy már intézkedik is, hogy megint tiltsák be az előadást? Mintha mindenki fészkelődött volna a helyén. Mozgás, sutyorgás, leesik a földre egy műsorfüzet, zsebkendő egy gyöngyöző homlokon, valaki sóhajt, ki gyorsan, ki lassan kapkodja a fejét. A színészek meg mondják a szöveget. Lehet, hogy ők is a proszcéniumpáholy felé sandítottak olykor-olykor?

Aztán az űr-jelenet alatt Rákosi visszatért, leült, látványosan körülnézett, kicsit mereven előrehajolva súgott valamit a feleségének, mint aki elnézést kér, hogy túl sokáig időzött a toaletten.

Mondottam, ember: küzdj és bízva és bízzál!…

Amikor összecsapódott a függöny, még sötét volt, Rákosi gyorsan fölállt, kiment. Az asszony lassan kászálódott föl, már fény borította az előfüggönyt, amikor komótosan férje után ballagott. Nem nézett hátra.

Áprilisban még egyszer játszották Madách művét, májusban egyszer, júniusban háromszor, júliusban egyszer. Hosszú sorok kígyóztak a pénztár előtt, de a néhány előadásra gyorsan elfogytak a jegyek.

Aztán vége lett az évadnak.

Mire ősz lett, Rákosi már nem volt népünk bölcs vezére.

Más ült a proszcéniumpáholyban.

Amikor tizenöt év múlva a Katona József Színházban – akkor még voltak a hajdani Belvárosi Színházban páholyok! – a Döglött aknák egyik előadásán megjelent Kádár János (mit tesz Isten, megint Major Tamás volt a színpadon, és mit tesz Isten, megint jól odamondogatott az éppen-akkor-uraknak!), szóval amikor a Döglött aknák előadásán Kádár János ült a páholyban, akkor is minden szem azt figyelte: na, most mi lesz?

A színészek is azt figyelték.

Kádár mosolyog. Ez jó, de nem jelent semmit. Most mosolyog, holnap meg azt mondja a PB ülésen: Hááteevtársak, ez így nem megy, így nem lehet fölépitteni a szoccializmust. Eevtársak!

De most mosolyog, ez jó jel, szórakozik.

Lehet, hogy volt valaki a szünetben, aki megmagyarázta neki, hogy itt nem a jó elvtársakból csinálnak hülyét, Kádár elvtárs, hanem a rossz elvtársakból, Kádár elvtárs, akik a Kádár elvtársat is bedugták a dutyiba…

Másnap majd lehet szorongva várni a telefont, odaszólnak-e a pártközpontból, a minisztériumból, a kerületből, a tanácsból… Egyáltalán: honnan fognak telefonálni és miért? De amíg Kádár elvtárs ül a páholyban és tapsol és mosolyog, addig nincs semmi baj.

Mosolyognak a színészek is. Ilyenek a komédiások: Moliére sem szégyellte a Tartuffe előadás végén izgatottan a páholyt figyelni – tapsol a király?

1956: Az ember tragédiája. Szemben velem a páholyban Rákosi elvtárs ül mozdulatlanul. Kint, bent, néma csend.

1971: Döglött aknák. Karnyújtásnyira a páholyban tapsol Kádár János. Döglött béke.

1996: Macskák. A proszcéniumpáholyban dagadt nyakú férfi ül, mellette zörgő csontú felesége, talpig aranyban. Mögötte hétrét görnyedve mosolyog és udvariaskodik a színház igazgatója. Szorong, reménykedik.

Változnak az idők.

Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!

Vissza