Németh Péter Mykola

Madách Imre,

az „északi géniusz” szülötte

(Felvezető gondolatok egy készülő tanulmányhoz)

Mért ültette Isten édenébe Megszakadt a mindenség gyűrűje,

A tudásnak széles ágú fáját? Melyben Isten, ember együtt éltek,

A fa terjed s lassanként elölte S a nagy űrt tán át sem tudja szállni

Árnya a kertnek minden virágát. Isten gondja és emberremények.

(Madách: Hit és tudás – részlet)

Madách Imre Hit és tudás című versében szinte esszenciálisan, sűrítetten ott bolyong az az örökös kétely, amit „Úrverte ajándékként” mint a tudományokban megsemmisülő, a természetben egyre inkább felerősödő, a spiritualitásban el – elhalványuló világérzést Hamvas Béla a világegész metafizikus diagnózisaként a XX. század asztalára tett, mellyel minden idők kultúrája szembesülni kényszerül.

(..........)

Horváth Károly közléséből tudjuk, Lónyay Menyhérttel folytatott fiatalkori levelezésében Madách Imre a Bibliát hasonlítgatja össze a hinduk és perzsák szent könyveivel. Kiemelt fontosságúvá válik ez a közlés akkor, amikor felvezető gondolatainkban arra teszünk kísérletet, hogy a madáchi életművet bele- és elhelyezzük a hamvasbélai egyetemes filozófiai világegészbe(n).

Abba a teljességgel építkező kultúrfilozófiai világképbe, amelynek mély és összefüggő alapjait Hamvas számára is a Tao, a Veda, a buddhizmus hagyománya, a héber Ótestámentum, a Korán, az iráni Zarathustra és az egyiptomi Hermes Trismegistos tradíciója, az azték, a maya, inka, görög, alexandriai hagyomány jelenti.
Madách és Hamvas a szellem hullámhosszán eltérő életutakon, de mégis, szinte azonos ihletettséggel érezhetett rá arra, hogy a „Szent Tudás” ezekből a könyvekből még kiolvasható.

(..........)

„Az emberi lélek születése előtt megválasztja sorsának helyét és a helyet a géniuszról ismeri fel.” – írja Hamvas Béla Az öt géniusz című kultúrfilozófiai művében. Miért is történt volna ez másképp Madách Imrével? Ő, felmenői ágán a Hamvas Béla szerint a Kárpát – medencére kiterjesztett, a történelmi Magyarország területén érvényesülő géniuszok közül – délnyugat; nyugat; észak; Alföld; Erdély – a harmadikat, az északit választotta.

A helyet, ahol Madách született, 1823. január 21-én, Alsósztregovának hívják.

Ősi családi birtok a csesztvei és a sztregovai föld. Ez utóbbi a korabeli dokumentumok szerint, már a középkortól a Madáchoké.

Ha képzeletünkben, földrajzi elhelyezkedése szerint kívánjuk körbejárni, körülírni Sztregovát, Madách születése helyét, akkor a régi és új térképeket egymásra vetítve, arra a megállapításra juthatunk, hogy a helyszín Felsőmagyarországon, a Felvidéken van, azon a helyen, ahol a Sztregova és Kakatka patak szeszélyes, tavaszi, nyári esőzésektől zavaros vize az Ipoly folyócska felé siet. Ez a két vízfolyás Észak felől, a hegyek erősen kékeszöld, olykor ködbe vesző karéja alól bukkan ki, s a dimbes-dombos vidéken át, kanyargós folyással, mintha nehezen tudna megválni Alsó- és Felsősztregova szeretett völgyétől, üde zöld rétségek vadvirágos szőnyegén átrohanva köti össze az itt élőket: tótokat, magyarokat, cigányokat az Ipoly – táji hazában egymással, az Ipoly menti kultúrkörrel.

Ha közigazgatási szempontból akarjuk meghatározni Sztregova múltját és jelenét, akkor azt kell megállapítanunk, hogy egykor szervesen tartozott a történelmi Nógrád megyéhez. Ma Dolná Strehova, ahogy a jelenlegi neve is mutatja, szlovákiai falu, strandjáról ismert fürdőhely. Közigazgatási szempontból a Vel’ky Krtís városához, a Nagykürtösi Járáshoz és a 2001-ben megalakult Banská Bystricai / Besztercebányai Kerülethez tartozó térség. Ha pedig képzeletünket még tovább szálazzuk, s kultúrtörténeti szempontból közelítjük Madách bölcsője színhelyét, akkor azt kívánatos figyelembe vennünk, hogy a falu a Palócföld felső határára esik.

„Mindig a határterületek a fontosak” – állítja Hamvas. S most nem politikai határvonalakról beszélünk, hanem a hely szelleme szerintiekről. Csak itt van lehetőség, egy ilyen sztregovai művelődéstörténeti holdudvarban, Észak és az Alföld géniuszainak határ mezsgyéjén, kettős kisugárzásában arra, hogy a mindennapi, drámai létben sokszerű ellenállást lehessen legyőzni, és így, ezekből a szorongató élethelyzetekből fakad a megedzett spiritualitás, az az ideális lelki és szellemi erő, amely képes választ adni az élet olykor megmagyarázhatatlan jelenségeire.

Vagyis „a zseniális emberi is ott fejlődik, ahol sok a hatástényező és kereszteződés.”

A Madáchok sztregovai létére ez hatványán igaz, mert valóban az egymást keresztező hatástényezők jellemezték életüket: a természetközelség és bizonyos értelemben vett gyakorlatiatlanság, az abból adódó kiszolgáltatottság, a közvetlen környezethez fűződő laza szociális kapcsolatok, a melankólia, a proviciális életrend. S ezért évszázadokon át, a család életében szellemtörténeti szempontból is meghatározó az a tényező, hogy ők az ősi Palócföld szülöttei az „északi géniusz” határán. Azt persze, hogy a palócok földje, Palócia, „Görbeország” eredendően hol volt, hol nem volt, azt a beleszületetteknek legalább annyira nehéz meghatározniuk, mint ama tudós, néprajzban és nyelvészetben is jártas „szent kívülállóknak”. A pontos meghatározás már csak azért sem könnyű, mert: „Dombországot, a palócok földjét nem jelöli térkép” – olvasom épp a minap Szepesi Attila Erdőmaszkok című esszékötetében. Vagy, ha mégis, akkor az úgy néz ki, mint Manga János néprajz kutatóé, aki több – több bizonytalan szigetet bekarikázva Balassagyarmattól csaknem Miskolcig, Rimaszombattól Egerig jelöli ki a palócság helyét a történelmi Magyarország térképén.

Tóth Imre pedig, Az Ipoly menti palóc tájszótár szerzője a palóc nyelvjárások közepét, az északi magyar nyelvterületen a közép palócnak tartott nyelvjárás elterjedtségét a Vágtól a Hernádig terjedő Szenc–Cegléd–Kassa háromszögben jelöli ki.

Ezek persze még a jobbik esetek, mert bizonyossággal ma is csak annyit állíthatunk, a mi szeretett Palócországunkról, hogy volt és van. A középpontját illetően – a Cserhát és Mátra vidéke – egyetértenek a kutatók, de a széleit tekintve nincs egyetértés, – erről is Szepesi: A nagy palóc árnyéka című írásából szerezhetünk tudomást. Némelyek a hat történelmi megyét (Gömör, Nógrád, Heves, Bars, Hont, Borsod) vették számításba, illetve a mai Észak-Heves, Észak-Borsod, Észak-Pest megyéket. Más, szintén nagylelkű feljegyzések a Rákospataktól és Dunakeszitől a Hernád völgyéig, a Nagyalföld északi peremétől Selmecbányáig minden földet „lepalócoztak”.

Nem is volna ebben semmi szégyenkezni való, hiszen a maga palócságát, jellegzetes tájszólását, népviseletét ország-világ előtt, bárki, aki palóc, büszkén vállalhatja, olyan sokszínű, olyan egyedülállóan archaikus, ahogy arról Balogh Károly, Madách unokaöccse visszaemlékezéseiben a sztregovai népről megállapíthatta: „…a falu lakossága levetette már a magasabb felvidéki tótság jellegét. Nem viselte a csak gyomorig érő rövid inget, a széles rézcsatos bőrövet (tüszőt), s a nagykarimájú kalapot.

Asszonyaik viselete is inkább az Ipoly menti palócság viseletét közelítette meg. Szerették a fiatalok az ünneplőhöz a cifra arany főkötőt, a széles ingvállat (oplecko), az élénkszínű, de a magyarokénál hoszszabb viganót, tarka fejkendőt. A férfiak nyáron a gyolcs, télen a halina (durva posztó) öltözethez, barna bőr ködmenhez (kozuch) általában bocskort, téli időben patkós csizmát is, a nők csizmát (de sosem pirosat) viseltek” .

A „Jó palócok” és a „félig-meddig palócok” is szívesen hivatkoznak szokásaikra, de attól még sajnos nem tudatosult bennük, s nem is tudják, hogy mettől meddig terjed az ő birodalmuk, s hogy ők maguk mitől azok, akik. Mitől olyan alaktalanok és lelkileg mégis mélyek, naivan rajongók, mitől olyan hitesek, vallásosak és mégis babonásak? Azért is, válaszolhatnánk minderre hamvasbélai életfilozófiával, mert ők tipikusan azok akik, menthetetlenül” az „északi géniusz” szülöttei. Akkor tehát, ennek a filozófiának, a Palócság önismerete szolgálatában, azt a kitételét nem árt tudatosítanunk, , hogy „Északnak nincs tartása, nincs iránya, nincs alakja és ezen felül minderről nem is tud. Ehelyett van benne valami ártatlanság és szűziesség, negatív esetekben fejletlenség és korlátoltság. Északon az ember legnagyobb mélysége a naív rajongás.”

De kik valójában a palócok, ezek a szívükben naívan-rajongó, lelkületükben mély és érzékeny emberek? Parasztok, akik jellegzetes tájnyelvet beszélnek? Földművesek, akik szót csak tótul értenek ? Esetleg teljesen elmagyarosodott szlovákok? Vagy félig elszlovákosodott magyarok? Kunok, vagy kabarok?

Az eddig leírtakból is kitűnik, hogy ők ugyan pontosan érzékelik a maguk különösségét, ami a jellegzetes tájnyelvükben, népviseletükben, viselkedésükben, szokásaikban él, de mindazonáltal nem képesek megfogalmazni életminőségük mélyebb, metafizikus összefüggéseit, azt, hogy mitől is olyanok, amilyenek: lelki, testi épségükben.

És ennek minden bizonnyal történelmi okai vannak. Északon nincs hagyomány. Minden egyszerre él, kivételesen és véletlenül, ahogy minderről Hamvas is vélekedik. Társadalmi és történeti tradíció a mese különös változata és az irrealitás. A gazdaság ugyanolyan anarchikus, mint az életrend. Tervszerűség épp úgy nincs, mint történet, vagy hagyomány. Az emberi képzelet és természeti szükség a két termelő erő.

A Felvidék az ott lakók számára regionális hely. Természetes, hogy minden itt élő ember lényén saját régiójának bélyege a legerősebb. A nehézség még az sem nevezhető, hogy a többi négy géniuszról egész egyszerűen nem szerez tudomást, és azt, mint önmagával egyenrangút nem hajlandó felismeri , hanem az, hogy a többi archetípussal görcsösen szemben áll, és pedig ellenségesebben és kizárólagosabban áll vele szemben, mintha az idegen származású lenne.

Mind ebben van valami fátumszerű, s eleve elrendeltetett, miként azt, az ismét idézett Balogh Károly: Gyermekkorom emlékei című viszszaemlékezéseiből megtudhatjuk, abból a fejezetből, amit a korabeli Sztregováról A falu népe címmel írt, hogy ti. ”A Nógrád megye északi részében fekvő falu lutheránus lakosságának nyelve abban az időben általában tót volt, valami kevés reám is ragadt belőle, a szentbeszédet is e nyelven tartották templomukban. A katolikus elemet családunkon kívül a mester emberek, a belső cselédség s a cigányok (a falu zenészei) képviselték. Ezek már felében magyarok voltak, ezért szentbeszédet is felváltva a magyar és tót nyelven tartotta a lelkész.”

Egy ilyen kettős nyelvközösségben joggal gondolhatnánk, hogy Madách Imre természetesen megtanulta a szlovák nyelvet, de nem így történt. Fabriczy Pálné, született Madách Jolántól, a legidősebb, akkor még a testvérek közül utolsóként életben lévő Madách lánytól tudhatta meg a szélesebb közvélemény, a költő születése századik évfordulóján Wallentínyi Dezső tollából, a Prágai Magyar Hírlap hasábjain a tényt, a következők szerint:

– Nem maradt tőle valami szlovák feljegyzés, vagy írás ?

– Nem. Egy sor sem.

– De beszélni beszélt szlovákul?

– Nem. Egy szót nem tudott atyám tótul. Otthon mindig német volt a társalgási nyelv.

S valóban, életrajzi tényként kezelhetjük, Horváth Károly közlése alapján, hogy Madách Imre magyar anyanyelvén kívül latin, francia és német nyelven írt és olvasott. Ezért, csak kitérésként, tanulságképp érdemes megemlíteni, a szlovák irodalomtörténet-írásnak, azt a mind a mai napig létező erőszakos óhaját, miszerint Az ember tragédiája halhatatlan drámaíróját szlovák nemzeti költőként kívánja a világirodalomban feltüntetni, szerepeltetni. Most így, a tények ismeretében, még inkább látható, hogy ez a „kísérlet” már a XX. században is, eleve lehetetlen vállalkozásnak számított.

Mindazon által, az azonban az életben többnyire mégiscsak úgy képzelhető el, ahogy azt Hamvas Béla tapasztalatra építő elmefuttatásaiból tudni lehet, hogy az ember megszületik és környezetének nyelvéhez, szokásaihoz, öltözködéséhez, táplálkozásához és törvényéhez hasonul. Belenő a helybe.

A legtöbb embernek hely neve van, mint, ahogy a Madáchoknak is az van. Példának okáért, ilyen földrajzi nevekkel azonosak az Alföldi, a Csallóközy, a Bőzsöny, az Erdély, a Felföldi, a Gyarmati, a Rimay stb. vezeték nevek. Vagy a helység nevekkel megegyező Abházy, Almássy, Eperjes, Garammikolai, Honti, Ivády, Ipoly, Majthényi, Krasznahorkay, Rimaszombathy, Trencsény családnevek például.

Ez a jel és a jegy rajtuk, megmondja, hogy ki honnan jött. A géniusz, a lángelme a hely szelleme nevét viseli és viszont. Talán kevesek előtt ismert, hogy a sztregovai völgy fölé emelkedő Liszecnek 699 m-es sziklakúpját, Madách tetőnek nevezik. Ugyanakkor, Madách Imre családfakutatásából tudhatjuk, hogy a XIII. századig visszavezetett családi nemességét egy bizonyos Radon de Oszlán nevén jegyezték, akinek az egyik fia a keresztségben a Madách nevet kapta. Az ő keresztnevéből lett a későbbiekben a Madách családi név.

A név pedig valami, – a földrajzi és családi név egyként az – amit nem lehet másképpen mondani. Varázslat, amely olyasmit nyit meg, amit másképpen nem lehet.

Mert a helynek nemcsak fizikai állapota, fizikája van, ahogy Hamvas Béla mondja, hanem metafizikája is. És a hely nemcsak látvány, hanem jóval több annál. A helynek szelleme van: Genius Locija Ezért nem határozható meg csak úgy, sokkal inkább lerajzolható, vagy körülírható. Ez azért is van így, mer a helynek Arca van.

Ám a hely, mint olyan, sohasem definiálható, ezért a helynek nincs tudománya, ellenben van költészete, művészete és mítosza.

Hamvas szerint Észak jellegzetes költője, a Rimaszombatban született, Tompa Mihály.

Ugyanakkor Petőfi költészetét idealitása, lelkesültsége, naív rajongása okán főként tájleíró lírája alapján, meglepetésszerűen, nem alföldinek, hanem úgyszintén felvidékinek, tipikusan északinak minősíti. Miközben, az Észak géniuszában született alsósztregovai Madách Imréről említést sem tesz. Nyilván azért nem, mert jó oka van rá. Madách drámaköltészete nem nevezhető tipikusan északinak, még akkor sem, ha bizonyos elemeiben az. S akkor sem, ha személyiség jegyei épp mutatnak is némi rokonságot Tompáéval (melankólia, érzékenység). Általános érvénnyel, a tipológia építés kedvéért sem mondható el ugyanaz Madáchról, mint ami Tompáról hogy ti. „Néhol Wordworth-i, – Isteni értékű hang – de metafizikai mélység nélkül.” Ha valaki metafizikai mélységekre szállt filozófiai alapokon a műteremtésben, az épp Az ember tragédiája írója volt. Ugyanakkor a kor szellemének megfelelően vallásos költők mindketten, de hogy Madách vallásossága konvencionális lett volna, mint ahogy Hamvas szerint Tompáé az volt, nem valószínű. Hogy miért nem, annak a személyesen túl, minden bizonnyal hitéleti okai is voltak, többek között az a tény például, hogy a Madáchok a Rimayakkal való rokonságban – Rimay Jánosról, a költőről van szó – a XVI–XVII. század fordulóján protestáltak és áttértek az evengélikus hitre. Mintha mindez útkeresésük során azért történt volna meg velük, hogy később sorsukban megtisztulva Madách Sándor, a költő nagyapja , akit Migazzi Kristóf váci püspök gyámsága szerint kitaníttatott, katartikus erővel megtéríthesse, visszavezethesse családját a római katolikus anyaszentegyházba.

Hiszen Északon egyetlen szociális realitás a család. Olyan, amilyen évszázadokon át a Madáchok családja is lehetett. Ezért természetszerűen a Ház az „északi géniuszában” mindig fontosabb, mint máshol, teszem azt Délnyugaton, Nyugaton vagy épp Alföldön. Mert az északi kiszolgáltatottságban nemcsak otthon, nem csak fészek, hanem menedék is, „mencsvár”. Godoljunk csak Kossuth Lajos titkárának, Rákóczy Jánosnak rejtegetésére, ami miatt 1852-ben a császári hatóság Madáchot letartóztatja, s a pozsonyi vízikaszárnyába zárják. De legyünk belátóak, ezekre a „mencsvárakra”, szellemi védvárakra a XX. században is legalább annyira szüksége volt a szellem embereinek Északon, odaát, a felvidéken, Szlovákiában a kisebbségi sorsban, mint ahogy hajdanán szüksége volt a börtönviselt, a rendőri felügyelet szégyene elől menekülő, az elvált, a porig alázott Madách Imrének. Aki 1854-ben gyermekeivel együtt haza is költözik a „szregovai mencsvárba”, a meleg családi fészekbe édesanyjához Kesseleőkeői Majthényi Annához, a kiszolgáltatottságában is biztonságosabb életet remélve.

„A Madáchok ősi kastélyának az idők viharaitól kormosult falai előtt állunk. – Így mutatja be az öreg kastélyt Balogh Károly.

A kapu fölé illesztett kőlap latin felirata az épületnek több százados múltjáról beszél.

1430- ban már a Madáchok lakták, 1552-ben a török rombolta el, jelenlegi alakját Madách Sándor idejében nyerte, 1899-ben. A régi bástyaszerű körfalazat saroktornyaival, lőréseivel harcias időkre vall.

A látogatók léptei alatt tompán dübörgő tölgyfalépcsőzet kőbalusztrádjával, az emelet nyitott, boltíves tornácára vezet. Erre nyílnak a szobák ajtai.” Itt van az „Oroszlánbarlang” Madách Imre dolgozószobája, ahol, élete művében olvasva tudni lehet, óriási szellemi erőfeszítések árán, roppant mélységekből mentette létre emberiség költeményeit.

Aki járt már Alsósztregován a Madách-féle várkastélyban, az a valaki kellő szenzibilitással nem csak megfigyelhette, de meg is érezhette annak erejét, hogy ez az erődítmény szerű épület vastag, fehérre meszelt falaival valóságos szellemi védvár, ahol a tudomány és irodalom ereje és szeretete, kisugárzása legalább olyan régi, mint maga a Család, s maga az épület. A két költőt (Gáspár és János), egy orvostudományi írót, szintén Gáspár nevezetűt, a két kiváló törvényhozót (János és László) és egy nagyszabású jogtudóst számba véve, nem is olyan nehéz ezt belátni.

A Madách család számára a világmindenség közepe, szíve Sztregova. Minden és mindenki innen indult el életútjára, s szinte minden és mindenki ide tért vissza: élni és meghalni. Szakrális kör ez a Madáchok és leszármazottaik életében, mint ahogy, Madách Imréében is az.

Ők talán ösztönösen is érezhették , hogy az, aki az „északi géniusz” szülötte, az teljes értékű közösségben csak a középponthoz képest létezhet.

Bár ugyanakkor Észak géniuszának mégis legfőbb ellentmondásossága, hogy minden irányban nyitott, ez jó. Ám nincs biztos középpontja, úgy mint Nyugatnak Párizs, vagy mint Délnek Róma és Athén. Észak, tehát középponttalan.

Persze nehogy azt gondoljuk, hogy a nyugati, vagy déli költészet, vagy bármilyen művészet, vagy zene tisztán, önmagában és önállóan is létezik, mert fókusza, középpontja van. Mindez jelentőséget csak akkor nyerhet és nyer, figyelmeztet Hamvas, ha kapcsolódik legalább egyetlen másik géniusszal.

A magyart főképpen az teszi azzá ami, hogy felvidéki és alföldi és nyugati egyszerre, mint Kemény Zsigmond, és alföldi és nyugati és erdélyi, mint Arany János.

De mindazonáltal magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni.

És ez az egyensúly az, ami történeti emlékezetünk szerint még senkiben sem valósult meg – mondja ki a megmásíthatatlannak ható ítéletet Hamvas. Ám ha mégis, később engedékenyebben így vall minderről, a szellemi kaszt fokáról elemezve a magyar nép helyzetét, akkor az „öt géniusz” egységét a történet folyamán csak néhány kimagasló személyiség egészen kivételesen és csak rövid időre volt képes megvalósítani.

Talán ilyen teremtő személyiség lehetett Madách Imre, aki egy rövid időre, „a szituáció irgalmas kegyelméből”, a világirodalomban is egy egészen kivételesnek számító műben, drámai költeményben, Az ember tragédiájában az idő szorításában, művészi gyanútlansággal képes volt arra, hogy megteremtse az összhangot: az északi, az alföldi, az erdélyi, a nyugati és délnyugati géniuszok egyensúlyát.

És bennem ezt erősíti meg Pilinszky János a Tragédia bécsi, 1967-es jubileumi bemutatóját elemző megállapítása is: „Egy minden vagy szinte minden költői eszközt nélkülöző lélek »remekel« benne – írja –, ez a nyers igazság. Ezért érezhetjük – bár műnek is remek – elsőrendű erkölcsi tettnek, ezért válhatott egy nehéz sorsú kis nép nem is annyira művészi, mint inkább morális ereklyéjévé.”

(..........)

Forrásként használt irodalom

Hamvas Béla: Az öt géniusz (Életünk könyvek) Szombathely, 1988.

Horváth Károly: Madách Imre (A Mikszáth Kiadó Irodalmi Könyvsorozata 2.), Horpács, 2000.

Szepesi Attila: Erdőmaszkok. Kertek Bp., 2000.

Tóth Imre: Ipoly menti palóc tájszótár. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp., 1987.

Balogh Károly: Gyermekkorom emlékei. Madách Irodalmi Társaság, Bp., 1996.)

Hamvas Béla: Scientia Sacra. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1988.

Vissza