Kozma Dezső
Hatalom és szabadság lehetőségei Madách műveiben*
Talán szükségtelen bővebben magyarázni, hogy a címben jelzett két fogalom – hatalom és szabadság – eltérő értelmezésekre adott módot Madách korában is. 1 (Akárcsak rendszerváltozásokkal küszködő korunkban.)
A magyar reformkor, illetve a forradalmat követő évek szellemi és közéleti légkörében fogant irodalmi alkotások a hatalomnak és szabadságnak (az egyén, a nemzet és az egyetemes emberi szabadságának) egy összetettebb értelmezését kínálják az irodalomkutató számára is. „A kor lelke – szabadság” – írta Berzsenyi Dániel. A „rendületlenül” bizakodó Arany lírai verseiben, a haladás lehetőségeit kereső epikai alkotásában, a Buda halálában, Kemény Zsigmond történelmünk válságos korszakaiból ihletődő, önvizsgálatra késztető regényeiben ott érezzük Kölcsey és Vörösmarty nemzetféltő töprengését.
Németh László egyik régebbi tanulmányában – Madáchról írva – épp ezt a kötődést tekinti elsődleges ösztönző tényezőnek. Úgy véli, Az ember tragédiája csak az egész magyar irodalommal érthető – miként Bánk bán vagy a Halottak élén.2 A Madách szabadságdrámáit dramaturgiai szempontból is átdolgozó Keresztury Dezső számára pedig olyannyira fontos e művek korhoz kötöttsége, hogy egyenesen lehetetlennek tartja róluk beszélni a történelmi helyzetből kiszakítva.
Sokszor leírták már: Madách lírai verseiben, korai drámáiban lépten-nyomon
tetten érhető Az ember tragédiája, illetve a Mózes eszmevilágának
nem egy gondolata. Csak emlékeztetőként néhány kiragadott
példa Madách műveiből: A „silány” tömeg csak akkor lesz méltó a szabadságra is,
ha „megnemesül”, a nép jó, de csábítói rosszak, „húr a nép, melyet nagyok
pengetnek”, a „bitorlott nagyság mulandó”, a valódi nagyság a sírból „győztesen
kikél”, a „nagyobbnak káromlás jut”, az áldozatoknak éppúgy kijut a keserű
gúny, mint a dicsőség megszállottainak, a „gaz tömeg”-nek
éppúgy, mint a milliókat meghó-
*Részlet egy nagyobb tanulmányból
dítóknak. És fel-felsejlik már ezekben a korai művekben a szabadságért küzdők elbukásának lehetősége. Nem egy lírai versnek már a címe feloldásra váró érzelmi, gondolati feszültségekről árulkodik: A halál költészete, Síri dal, Éjféli gondolatok, Hit és tudás, Dicsőség és gyalázat stb.
Azt sem szükséges bizonygatnunk, hogy Madách első drámáinak fő témája a szabadság, az érette folyó küzdelem. Érdemes azonban jobban szemügyre venni, milyen meglepő az az érettség, amellyel ezekben az első drámákban, a művészileg kezdetleges drámakísérletében, a Commodusban egy alig tizenhét éves joghallgató a hatalom megőrzésének kínálkozó lehetőségeiről, módozatairól gondolkozik, ahogyan az önkény elleni küzdés változatait felismeri, vagy ahogyan az „igába görnyedő”, szabadságra érdemtelen tömeg viselkedéséről meditál: „A népnek foglalatosságot adunk; azon nép, melynek magával dolga van, nem gondol arra, hogy szabad legyen. […] terjesszük hát azért a fényűzést közöttük el […], az erkölcstelen fényűző népből puha szolga lesz”. Az egyik tanácsadó okítja így az alattvalók dühétől rettegő császárt. És számos más módját ismerhetjük már ekkor a „gyáva nép” lecsillapításának. Például: El kell hitetni, hogy az uralkodás isteni kegy, hogy az uralkodó a „közjó rabja”, s mint ilyen: „szükséges”. Nem hatástalan az sem, ha a zsarnok a kegyes alattvalói közül is feláldoz néhányat, ha kell, épp tanácsadóját.
A Commodus szabadsághősének, a rab anyától
született, a szabadságért mindenre kész Maternusnak
sok szellemi rokona lesz majd Madách műveiben. Akárcsak később
a Csák végnapjai elszánt hősének vagy a Tragédia Miltiádészének
– neki is rá kell döbbennie, mily „dőre képzeletet nevelt lelkében a népről”,
s hogy hiú ábránd bízni a jogtipró császár megjavulásában. Erre, a kényszerhelyzetben vállalt „megjavulásra”
ugyanis nem kerül sor. A romantikus drámákra jellemző fordulatok után –
ugyancsak romantikus módon – teljesedik be a római császár sorsa: a patrícius
lány azért lesz szeretője, hogy végezzen vele. A szabadság magányos,
kérlelhetetlen hívének nem marad más hátra, mint átkot szórni azokra, akiknek
boldogulását akarta. („Gyáva nép, megvetlek, átkozott! Elhagyva állok, híveim
sehol.”)
A 40-es évek elején megkezdett, két évtized múlva
átdolgozott történelmi drámájában, a Csák végnapjaiban, a XIV. századi
oligarcha a történelmi juss nevében, a nemzeti szabadság kérlelhetetlen
hőseként száll szembe az idegen uralkodóval. „Mért nincs hazánk, vagy mért rab,
hogyha van” – fordul híveihez. Csák az alkut nem ismerő tettek embere. A darab első, 1886-os kolozsvári bemutatóján olyannyira nemzeti
hősként lép elénk, hogy a színházi beszámolók a magyar szabadság
apoteózisaként ünneplik az előadást. A mű legújabb értelmezője, Bene Kálmán árnyalt elemzésben győz meg minderről. Mégpedig
úgy, hogy a két változat összehasonlításával a mű fordulatot jelző helyét is
kijelöli Madách drámáinak eszmevilágában, a költő szemléletének
alakulásában.3
A Csák végnapjai valóban rokon az átdolgozással csaknem egyidőben született Tragédiával, illetve a Mózessel. Elsősorban épp a történelmi személyiség szerepének, kiemelkedő egyéniség és közösség viszonyának megítélésében.
Madáchnak azonban nincsenek illúziói. A magasztos eszme tántoríthatatlan hívének azt is tapasztalnia kell, hogy a „nagy tömeg mindig a győztesé”, s hogy „néhány dölyfös pártütő megpecsételheti” a népvezér sorsát. Amikor Csák hívei a nép ingatagságáról számolnak be, keserű csalódásában a haza sorsának rémképe tűnik fel képzeletében: „Szaladj hát eddig hű nép, merre látsz, […] Menj, menj tűzhelyedhez, / Talán jólét vár ott s forró kebel, / Itt vén szülőd, az elhagyott haza, / Csak sírral kínál s egy hitvány babérral.”
Épp ezért sejlik fel benne társtalanságának lehetősége, a magányos küzdők aggodalma. „Ez az, ami lelkem szinte megtöri” – vallja meg egyik hívének mindjárt az első felvonásban. A nemzetre leselkedő veszélyek lehetőségére – Aranyhoz, Keményhez hasonlóan – figyelmeztet Madách már a Commodusban: „Egy nemzet sorsa oly sajkában hever, melyet ezernyi szél moraja visz, egy szirtről hajtva a másikra, míg végtére mind összetördösik.”
A Csák végnapjainak lázadó hőse kénytelen belátni: az idő még nem jött
el eszméi számára, magára maradt. Madách szavait kölcsönözve: a
„győzhetetlen meggyőzé önmagát”. Eszmehitét azonban megőrzi. Utolsó óhaja,
porait szórják szét az országban, hogy eszméi
majd életre kelhessenek. Szent ereklyének szánt kardján pedig egyetlen
szó fejezi ki utolsó üzenetét: „Szabadság”.
Nyilván (akár csak korábban Kisfaludy Károly) Madách sem a történelmi hitelességet tekintette elsődlegesnek. A „szent hazáért” mindent vállaló „nyakas magyar” akár jelképesnek is tűnhetett a 60-as évek elején. A nemzet ügyének jobbrafordulásában reménykedő közhangulatba nagyon is beleillett egy ilyen hős. Mint ahogy jelképessé magasztosulhatott a nem sokkal azelőtt befejezett Tragédia Ádámja is.
Ekkor, 1861-ben veti papírra Arany János virrasztó honfigondját megfogalmazó sorait: „Bizvást! mi benne vagyunk a fősodorban: / Veszhet közülünk még talán nem egy: / De szállva, ím, elsők között a sorban, / Vásznunk dagad, hajónk előremegy!” (Magányban). Tompa Mihály pedig így kezdi egyik versét: „Fel, fel Izráelnek sanyargatott népe! / Sorsod régi átka enyhűlni kezd végre, […]” (Régi történet).
Kétségtelen, Madáchra is hatással volt korának a kiemelkedő személyiségek szerepéről vallott történelemszemlélete. Nem egy kortársához hasonlóan, úgy véli ő is, hogy a nagy egyéniség az „eszmék eszköze” lehet. Jegyzetei közt olvashatjuk: „A nép csak tegyen, majd gondolkodom én”, „A gyáva nép közt csak egyes nagyok fonják a történetet”, „Ha uralkodónak lenni kell, legyen inkább az ész, mint az alacsony uralkodása.” De a körülményeknek is szerepet juttat. Drámái tanúsítják: a történelmi személyiség, egyáltalán a nagy ember cselekvő részese, alakítója és függvénye is korának. Mégpedig úgy, hogy az egyes történelmi korok eszméi konfliktusos helyzetekben születnek meg, torzulnak el, foszlanak szét.
Az ókori Egyiptom korlátlan hatalmú fáraója más lehetőséget választ, mint Commodus, a római császár. Közte és a szenvedő rabszolgák közötti szakadék áthidalhatatlan ugyan – a Fáraó dicsősége „percnyi dőre játék”-nak bizonyul. Hatalma „csak önkörében” (Mezei József szavai) érvényes. „Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von” – érvel Lucifer a kényúrral folytatott vitában. Hasonlóan figyelmezteti majd a „tiszta egyszerűség” korát megteremteni óhajtó Tankréd-Ádámot is: „a kor folyam”, amelynek „uszója, nem vezére az egyén”. Nemcsak a milliók az élet megfosztottjai, hanem maga a despota is. Hatalma csúcsán („Erősebb lett az ember, mint az Isten”) fogalmazódik meg benne gyengesége, a hatalom elvesztésének lehetősége: „Csak a tömeg ne sejtse kínomat – / Ha sajnálhatna, nem imádna többé.” Alattvalóinak kiszolgáltatottsága, belső elbizonytalanodása végül arra késztetik, hogy felszabadítsa rabszolgáit, hogy lerombolja saját építményét, a csak önmagával igazolható hatalmat.
Barta János írta annak idején: „Olyasféle világ ez, mint amilyennek a kanti etikát képzeljük: a kell az uralkodó benne.” Ezért az egyén – folytatja a gondolatot – csak akkor szerezhet érvényt vágyainak, ha önmagát ennek az „egyénfeletti törvénynek föltétlen alárendeli”.4 A fáraó „nem tudta élvezni hatalmát” – állapítja meg Szerb Antal magyar irodalomtörténetének Madách-fejezetében. A közös oltárt, hazát védő Miltiádész nem tud élni hatalmával. Azt is mondhatnám: tragédiája helyzetének, a körülmények fel nem ismerésének következménye. Éva aggodalma („Szívem mindig szorul, ha éhező nép / itéletét látom nagyok felett”) valósággá válik. A szolgaság vérengző eszközévé „aljasult” nép bélyegzi árulónak a „szabadságot vérével tápláló” Miltiádészt, mondja ki felette a halálos ítéletet.
Kepler másként magányos, mint a Fáraó, és másként kiszolgáltatott, mint Miltiádész. Kepler-Ádám az „égből nyert” „kínos szent örökség” őrzője, kiszolgáltatottsága a Szellem kiszolgáltatottsága. A közöny, a mindennapok áldozata, akinek egyetlen vigasza a megváltó jövő, egy olyan kor, amely „nem fél a rejtett szót kimondani”. Danton a szabadság, egyenlőség, testvériség elszánt harcosa. „Tekintsetek bár szörnyeteg gyanánt, / Nem gondolok nevemmel, légyen átkos, / Csak a haza legyen nagy és szabad.” A nagy eszmék igézetében fogant mámor azonban pillanatnyi, hisz a csak hívőket és árulókat ismerő új rend nem tűri a megfontoltságot, a „mérlegelést”. A forradalom vezére annak a fanatizmusnak esik áldozatául, amelyet ő maga ébresztett fel a könnyen irányítható tömegben.
(Csak zárójelben jegyzem meg: Lukács György jogos vitát, illetve elutasítást kiváltó Tragédia-értelmezésében nem vonja ugyan kétségbe Madách zsarnokellenességét, de nem bocsátja meg a költőnek, hogy a szabadságot a tömegek ellenében keresi.)
Kétségtelen, a forradalom látomásában, Danton-Ádám sorsában nem nehéz észrevenni azt a (véres erőszaktól idegenkedő) történelemszemléletet, amely Eötvös József közvetlen 48 előtt írott Dózsa-regényében is megfigyelhető. De az is nyilvánvaló, hogy Madách a magyar forradalom és szabadságharc magasztosságából is szőtt álom „nagyszerű képei”-nek varázsától sem tud szabadulni. És attól a hitétől sem, hogy ezek a „szent eszmék letisztulnak”, s a vezetők és vezetettek végleteket elkerülő méltóságával „elhamvad” a pártszenvedély.
Mózes más utat választ, mint Madách eddigi szabadsághősei. Lemond az ígéretes pályáról, amely a Fáraó mellett várna rá, ahogy Madách mondja: „leszáll a népbe”. A megpróbáltatások egész sorát megélve, megszenvedve jut el a prófétaság vállalásáig. Kezdettől kételyek kínozzák: Van-e értelme a felkészülésnek? Eleget tud-e tenni hivatásának? Egyáltalán szüksége van-e rá a népének? Kell-e a népnek a szabadság? („Hisz addig fáj csak a vérző seb is, / Míg élet és halál csatáz felette.”) Remény és félelem érzése tölti el egyszerre: reménykedik, hogy vezéréül választja nemzete, ugyanakkor kísérti a gondolat, hogy talán belőle is kihal a régi lelkesedés. Végül keserves tapasztalatai arról győzik meg, hogy bujdosó népe számára az ígéret földjének elérése csak lehetőség, hogy népe (tér vissza Madách egyik állandó aggodalma) még nem érett meg a szabadságra. Küzdelme értelmét épp ebben látja: méltóvá tenni a szabadságra azokat, akiknek élére állt.5 Azzal a meggyőződéssel, hogy nép nélkül népet nem boldogíthat. De az elnyomó hatalom, majd a népvezéri szerep másra is megtanítják: például arra, hogy nem elég egy fejjel nagyobbnak lenni a tömegnél, kell ismerni a módját az uralkodásnak, hogy nemcsak az önkénnyel, hanem a szabadságra vágyó nemzetével is meg kell küzdenie, és hogy a szolgaság földjéről a szabadság honáig vezető út olykor tragédiákkal terhes. Emlékezzünk, a Csák végnapjainak Erzsébet királynője ilyenképpen próbálta bélességre inteni a „szent ügy” elszánt híveit: „Erővel adni üdvöt / Oly zsarnok elv, mint láncot.” Tankréd már nemcsak azt ismeri fel, hogy a „szent zászló” eszköz lehet az önkény kezében, hanem azt is, hogy a „ronda démont” rá kell kényszeríteni a „nagyra és nemesre”. Mózes ezt fogja tenni: „tűz és vér keresztelésén át” vezeti ki népét a „békés rabszolgaságból” – ha kell, népével is dacolva. Egyik alkalommal a kiválasztottak önérzetével utasítja el a tanácskozást: „De hogyha én érzem mindnyájok között / Én értem legjobban, hogy mit tegyek. […] Aki népeket / Vezet, felbőszült szellemek felett / Uralkodik.”
Kosztolányi épp ezt a „győzhetetlen szellemet” emeli magasra, azt a történelmi személyiséget, aki „megtöri ellenfelét” – a népet.
Madách hőse számára az is nyilvánvalóvá válik, hogy egy nemzet jogait nem lehet egyszerre kivívni, a nép ugyanis „megromlott” a hosszú szolgaságban: „Ha forr az érc, a rossz salak kihull, / De a nemesb rész tisztán megmarad” – hangzott el a párizsi színben Danton szájából. Mózes megérti eszmehívének, Józsuénak türelmetlenségét, de nem tartja célravezetőnek: „Tüzed nemes, de nem jó tanács.”
Némi leegyszerűsítéssel a kor magyar viszonyaira is vonatkoztathatnánk intő szavait: egyszerre kell élni Széchenyi és Kossuth igazával. Olyan „kiegyenlítődés ez”, amely a „kétes küzdés fájdalmas korában” a bízva bízás értelmét erősítette a korabeli olvasóban.
Érdemes lenne megszívlelni a Madách drámáit újra megjelentető Nemeskürty István észrevételét: a Mózes sok tekintetben Az ember tragédiájának folytatása, továbbgondolása.
Az utóbbi évtizedek nem egy Madách-értelmezésében kapnak nyomatékot a Madách szemléletében fellelhető, a fentiekben jelzett „kétpólusosság” végig megőrzött elemei. „…Eszmei-gondolati alapgondolata majdnem egy életen át ugyanaz” – állapítja meg Baranyi Imre a fiatal Madách eszmevilágát vizsgáló, 1963-as tanulmányában.6 Madách „nem hisz abban, hogy a történelem folyamán az emberi természet rossz oldalai és hiányosságai valamikor teljesen megszűnnének” – olvassuk Barta János egyik későbbi Tragédia-értelmezésében.7
Ezeket a vélekedéseket legfeljebb egy friss Madách-tanulmány szerzőjének, Poszler Györgynek észrevételével egészíteném ki. Ádám valóban sorsformáló cselekedetei révén jut el a gondviselés állapotától oda, hogy maga döntsön. Nem teljes szabadsággal ugyan, de a választás lehetőségével. Ahogy Poszler fogalmaz: a „szabadság” „visszafogottabb” értelmezésével.8
A Madách-művek szabadsághőseire kiterjesztve a megállapítást, elmondható, hogy a választás, illetve a megvalósulás lehetősége az, ami rokonítja – és meg is különbözteti – őket.