Huba Márk

A Tragédia értelmezéséhez –

egy posztmodern megközelítés

Madách Imre: Az ember (dekonstruktív) tragédiája

Mottó: „A tlöni metafizikusok nem az igazságot keresik, még csak nem is a valószínűséget: meghökkentésre törekednek. Azt gondolják, hogy a metafizika a fantasztikus irodalom egyik ágazata. Tudják, hogy minden rendszer csak abban áll, hogy a mindenség minden jellemzőjét alárendeljük egyetlenegynek, közülük bármelyiknek. Még az is helytelen, hogy »minden jellemzőjét«, mert a lehetetlent föltételezi, a jelen pillanat és a múltnak egyesítését. Az a többes szám is megengedhetetlen, hogy »a múltak«, mert az is valami lehetetlen műveletet föltételez…”

(J. L. Borges)

A Tragédiáról való beszédben már-már közhelyszerű, hogy végleges, egyetemes, egyértelműen rögzített értelmezést nem lehet találni a szöveghez, a szöveg folyamatosan újraértelmezhető. Mégis az értelmezésekben gyakorta keresünk egy olyan fix pontot, amelynek rögzítése, meg/fellelése leegyszerűsíti vagy értelmezhetővé teszi a művet. A mű lényegi eleme a konkrétság, a könyv szerinti materiális létezés. Vele szemben a szöveg kategóriája módszertani mezőt feltételez, cselekvésben jön létre. A mű egyértelmű, egy jelöltre szorítkozik, filológiailag, hermeneutikailag lokalizálható kategória, míg a szöveg paradox, jelöltjei vég nélkül fluktuálódnak. A mű allegorikus, történelmileg, kulturálisan meghatározott, tiszteletet követel. A szöveg radikálisan szimbolikus, plurális textust (hálózatot) képez, deheroizált, deszakralizált. A mű a „klasszikus” fogyasztás terméke, a szövegben viszont az írás-olvasás határai elmosódottak, játék valósul meg. A Tragédia művisége nem engedi a paradox megállapításokat, nem ad teret az ellentmondásos beszédhelyzeteknek, mert ez a terminus lezártságot feltételez. (Barthes 1996.) A szöveg dinamikussá teszi a vele való foglalkozási
módozatot, játékot teremt, nyelvi játékot tesz szükségessé. Játszunk a szöveggel, játszik a szöveg maga is. Beszélünk a Szövegről, de nem horgonyzunk le mellette, elvetjük az omnipotens szemléletmódot mind a Szöveg struktúrájából, mind a befogadó viszonylatából. Tekintsük most Az ember tragédiáját szövegnek!

Temporális nyitottság

A Szöveg semmiféle szempontból sem lehet zárt. Zártsága legfeljebb a kiadók számára kötelező, azaz grafikai objektumai a megváltoztathatatlanok, azokat nem szabad bántani, sérthetetlenségük szakrális magasságokba emelt.¹ De miben másban lenne még zárt a Szöveg? Keletkezési környezetétől, legelső recepciójától időben is borzasztó távolra került, kulturálisan nagy változás történt a mű egésze körül, a társadalmi berendezkedés, a világ berendezkedése, az emberek gondolatvilága megváltozott. Nyilván mindez hordozza a hagyományokat – ezt nem tagadjuk –, de mégis idejétmúlttá, a Szöveg szempontjából használhatatlanná és így irrelevánssá vált a szociokulturális kontextus.

Az ember tragédiája mint szöveg viszont távolról sem vált kiüresedetté, hanem irodalmi értékét igazolja az, hogy mind a mai napig foglalkozunk vele – és talán nem csak történetfilológiai szempontok alapján. Ez az odafordulás a szöveghez – ha megfosztjuk műviségétől, azaz a rárakódott hagyományoktól – csak a befogadói oldalról, pontosabban a Szöveg–Befogadó viszonylatában artikulálódhat igazán. Kettejük „dialógusa”, vagy diskurzusa vezethet a szöveg – hangsúlyozottan – pillanatnyi megértéséhez (vagy posztmodern) félreértéséhez. A két fél között (Szöveg–Befogadó) a közös kódot a nyelv grammatikai eszköztára jelenti. Így a nyelv és annak szemantikai jelzőrendszere az, amelynek már meggyöngült az autoritása: a nyelvről való új gondolkodásmód elvetette azt a teóriát, hogy a nyelv referenciális tartalommal rendelkezne, és az új nyelvfilozófiai irányzat – a dekonstruktivizmus – az újabb jelekre (szövegekre) való utalásokat, az intertextualitást helyezte előtérbe. Mindezzel együtt a nyelv (langue) elveszítette természetfeletti jellegét is, a jelek csak és kizárólag írott jelek maradtak. A referenciális kapcsolati lehetőségek helyett pedig szupplementárissá vált a nyelv és a szöveg, folyamatos pótlásra, kiegészítésre szorul, csak az interpretációs aktivitás keltheti életre. Jelentés nincs, az nem egy állandó entitás, hanem az olvasó és a szöveg interakciójában időben folyamatosan újrakeletkezik.

A továbbiakban célunk lenne, hogy kimozdítsuk Az ember tragédiájáról szóló diskurzusokat a középponthoz való (röghöz) kötöttségből, amely a Tragédia műviségét eredményezi; az archaikus és modern után – szó szerint – poszt-modern diskurzusba helyezzük a Szöveget és értelmezését.

Középpont

A Szöveg „kimozdításában” első kérdéseink egyike, hogy vajon lehet-e találni fix, statikus pontot a szövegben, amit majd meg kell haladni? A posztmodern elméletkör ennek lehetőségét tagadja, így nem lehet centruma a szövegnek.

Mégis, mi lehet a Tragédia középponti emblémája? Az ember tragédiájáról van szó. Milyen ember tragédiájáról? Ki az az ember? Mi az az ember? Konkrét referenciális választ nem kapunk a feltett kérdésekre. A szöveg – vagy ebben az esetben inkább: mű – eredetileg talán allegorizációt kívánt végrehajtani, amelynek semmiféle nyelven túli tartalma nem maradt mára, vagy ha maradt is, meglehetősen kiüresedett, számunkra hozzáférhetetlenné vált. Ennek a felfejtése ma nem történhet meg: a mai befogadó már képtelen hozzájutni a szöveg metaforáinak „eredeti” jelentéséhez. Ami maradt – az ember – kellőképpen általános, kellőképpen disszeminálódott. A Tragédia minden szereplője ember, még Lucifer is, az Úr is, hiszen az emberrel kapcsolatban támasztott alapvető elvárásoknak megfelelnek, legfeljebb természetfelettinek mondott princípiumokkal vannak felruházva. Az ember képe elcsúszik, legfeljebb antropomorf halmazképző elem lehet, de semmi esetre sem szűkíthető az egyes egyénre, egyetlen szereplőre sem. Az ember pusztán egy olyan kijelölt jel(entés)tartomány, amelybe minden belefér, de mégsem tudunk beletenni semmit. Képletes ottléte, jelen-léte kezelhetetlen: jelölt(ek) nélküli jelsor. Jeleivel nem egy embert, hanem minden embert elénk állíthat, ahogy a tragédia szó is kapcsolatba hozza ezt az előbbi még feltöltetlen üres helyet – ember – minden tragédiával. Ezen jelsorok önmagukban akkora intertextuális erőt jelentenek, hogy életre kel és jelen lesz minden ember, és „ideíródik” az összes tragédia.

Valóság

A posztmodern gondolatkörben meggyengült a valóság korábbi idealista eszméje, vagy éppen csak rátalált(ak) önmagára: (tév)eszmévé vált. Azaz a valóság valósága, az a valami, amit a valóság jelent és amit mi a jelsor mögé gondolunk, az voltaképpen nem is létezik. Illetve miért létezne, ki tudja, hogy mi az? Érdemes-e valóságról, annak denotátumáról beszélni? Ha a szövegolvasatot tekintjük, minduntalan nehézségekbe ütközünk, hiszen jogos a kérdés: melyik valóság a meghatározó, a szerzői vagy az olvasói „valóság”? Többet képzelünk a valóság jelsora mögé, mint amennyi valóban mögötte van, pontosabban: nincs. Mert miért lenne mögötte valami? Inkább csak a semmi van mögötte, azaz a valóság denotátuma elfolyósodott, disszeminálódott. Pusztán nyelvi szimuláció történik a valóság kimondásával. Hogyan kereshetnénk így konkrét referenciákat e jelsorok, illetve a jelsorok (bármely jelsor) mögött?

A tragédia struktúrája

Ha a Tragédia szerkezetébe valamilyen rendszert kívánunk belevinni, akkor már rögzítjük és középpontosítjuk a szöveg folyamatosan dialektikában lévő (anti)struktúráját. Egy struktúra feltételezése azzal jár, hogy egyes elemeit hierarchikus rendszerbe helyezzük, ezzel rögzítjük a pozícióikat. A szakrális színezetbe öltöztetett Úr képe éppen ezt valósítaná meg – „Ki egy szavával híva létre mindent” –, ha kétségek nélkül fogadjuk el az ő beszédtettét: „Be van fejezve a nagy mű, igen./ A gép forog, az alkotó pihen.” Már a szöveg kezdetén a hatalmi pozíció betöltésére tör az egyik szereplő, az Úr, logocentrikusan a saját szubjektumát tolja a meghatározó autoriter helyzetbe. A nyelv birtoklásával, kisajátításával mintegy a többi szereplő fölé helyezi magát, azok teremtőjének, nemzőjének aposztrofálja saját magát: belebújik az Apa pozíciójába. Ez a pozícionáló magatartás a hierarchikus struktúra megteremtését eredményezheti, ha az olvasó/befogadó enged a szöveg hatalmi törekvéseinek. A kialakulni akaró hierarchia pedig középpontosítja a szöveget – pontosabban az Úr képébe bújt valaki szeretné létrehozni a struktúrát azzal, hogy olyan konvencionális Név mögé rejtőzik, amelynek destruálása, kérdőre vonása apokrif cselekedet.² Ennek a kanonizált jelentésmezőnek, a rögzült kulturális kódnak a feltörése a posztmodern beszédmódnak a lényege, követelménye. Az Úr neve, isteni attribútumai, tettei csak a nyelvi horizontban megnyilvánuló kijelentések, és nem többek annál, nincsen referenciájuk, csak grammatikai státuszuk van. Így minden további, más szereplőtől származó beszéd, közlés az Úr szavával egyenrangú, tehát az Úr diskurzusából nem teremtődhet hierarchia, mert az ő beszéde nem „több”, mint másé. Az Úr igyekszik legitimálni a kialakuló, általa létrehozott rendet, de mindezt belülről, saját maga teszi: „Dicsér eléggé e hitvány sereg, / És illik is, hogy ők dicsérjenek. / Te szülted őket, mint árnyát a fény” – az Úr nyelviségének, szavának teremtményei dicsérik „apjukat”, ahogy azt Lucifer mondja.

Az első beszélő, az Úr mindenhatóságát a szöveg is megkérdőjelezi Lucifer alakjában – vele lép be egy másik, egyenrangúan autoriter figura. Úr: „Nem szült-e az anyag, / Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?” Lucifer válasza: „Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem.” Az Úr teremtésének elfogadása episztemológiailag feltárhatatlan: nem ismerhetünk meg semmiféle szabályrendszert, amit az Úr nevű szereplő megteremtett volna. Ontológiailag is kétséges, hogy a létezéshez az Úr szavának bármiféle köze lenne. A parancs szava az, ami tovább él grammatikailag, ám objektíven nem realizálódik a teremtő aktus semmiféle rendszerben. A virtuális hierarchiát szóbelileg teremtette meg az Úr, de ez csak a nyelv képzetes szabályrendszere. Ádám, amikor a tiltottnak mondott fa gyümölcséről szakítana, és az Úr figyelmezteti, így szól
Évához: „Kövessük a szót, jöjj utánam Éva.”³ (Azaz: ne együnk a fáról, mert az első beszélő így mondta.) Ádám itt még behódol egy nem is létező, fikcionált szabályrendszernek, a szó virtuális hatalmának.

Ádám valósága? – Az Úr valósága?

Az Úr autokrata struktúrateremtése után befogadói oldalról mi is feltételezhetjük az Úr kész nyelvi konstruktumát, de annak működési szabályai hozzáférhetetlenek, hiszen nyelvileg nem ad semmiféle rendszert az Úr, csak szavával utal a befejezettségre. A későbbi színek rendszerébe az Úrnak már nincsen beleszólása, azok a világok nem az ő nyelvi szimulációi, hanem Ádám, Lucifer és (egy kicsit) Éva és mások diskurzusaiból állnak elő. Ebből a nézőpontból tekintve a korábban önkényesen feltételezett és az Úrnak mint Istennek tulajdonított világ már nem lehet az övé, Isten nincs jelen, nyelvileg is eltávolodik. A kimondás hatalmat ígérő pozíciója már nem az Úré, hanem más figurák kezébe/szájába kerül. Ezek a szereplők pedig igyekeznek nyelvileg realizálni saját világukat, megteremtik világuk saját nyelvi kontextusát.

A továbbiakban már a szereplők teremtő beszédeiből áll elő a világ szimbolikus rendje, folyamatos diskurzust mutató nyelvi szabályrendszer alapján működő logikai konstelláció fogalmazódik meg a „történelminek” mondott színekben. A színek elején szereplő külső (színpadi) utalások csak lecsupaszított fogalmi kontextust teremtenek, amelynek felöltöztetése – de véletlenül sem referenciális tartalommal való felruházása – történik a szereplők beszélgetéseiben. A kijelölt jelhalmazok denotatív feltöltése a szereplők diskurzusaiból jöhet létre, de az minden alkalommal meghaladja önmagát, képtelen fixálódni és egy tartós világteremtéssel röghöz kötötté válni: egyik szín sem lesz a Tragédia középpontja. Ádám és Lucifer illetve mások dialógusai felbomlasztják a vélt egyensúlyt, de nem is teremtenek semmiféle egyensúlyt, csak ideiglenesen hoznak létre különböző nyelvileg észlelhető „világokat”. Diskurzusuk önmaguk és a saját világuk/valóságuk megteremtésére irányul, saját szubjektumuk emelkedik transzcendens magasságokba. Ugyanakkor beszédük nyelvisége folyamatosan változik, megállíthatatlan. Nem tudnak lecövekelni egyetlen színnél sem, hanem folytonos változásban, mozgásban marad nyelvük, végpont és centrumnélküliek.

A beszélő szubjektum önmagának a beazonosítására, helymeghatározására, önidentifikációjára törekszik. Ennek egyetlen (posztmodern) módja, hogy nyelviségében kutatja önazonosságát. A szubjektumot ontológiai létéhez a hatalom birtoklása juttathatja el. A hatalom birtoklásának egyetlen módja pedig a nyelv birtoklása, az a pozíció, amellyel teremtő helyzetbe kerülhet a már önmagát értelmezni tudó szubjektum. Szimbolikusan az Apa pozícióját kell uralnia, és ezáltal az Anya birtoklását is magának tudhatja majd a beszélő. Ekkor a teremtés, az önigazolás minden szegmense a szubjektum „kezében van”. Hogyan alakul ez Ádámnál?

Ádám számára – és sok esetben a hagyományos olvasó, a szöveget műviségében olvasni akaró befogadó számára is – a központi helyzetben, a meghaladni (kasztrálni) kívánt Apa-pozícióban az első színben teremtőnek mutatkozó Úr személye áll, akinek szavát Ádám autentikus kinyilatkoztatásnak feltételezte. Ám álmai (történelmi korokat idéző diskurzussorozata) erre rácáfoltak, és az utolsó színben az alábbi végkövetkeztetésre jut: „Dacolhatok még, Isten, véled is. […] Nem egymagam vagyok még e világon?” Szubjektív önazonosságának alapja, ha megszünteti önmagát, ezzel az egész imaginárius világ összeomlik, hiszen annak diskurzivitása tűnik el a szubjektum megszűnésével. Ebből az illuzórikus álomból téríti magához és juttatja Ádámot a tragikus összeomlás végstádiumába Éva bejelentése: gyermeket vár. Ádám tragikuma, hogy egy másik beszélő által legyőzötté vált, nem birtokolja a Szöveget. Miért? Mert Évának – és nem Ádámnak – születik majd gyermeke. A jogból ismert tézis, miszerint mater semper certa, azaz csak az anya kiléte a bizonyos, eltávolítja Ádámot a birtoklás mindennemű képességétől, megfosztja (szöveg)potenciáljától, hiszen a bejelentés, közlés nem Ádám nyelviségéből fakad. Nem vagyunk máshol, mint a szöveg elején, az egyiptomi szín előtt. Ádám az ördögi (sic!) körből nem tudott kikerülni.

Lucifer

Lucifer helye, szerepe a Tragédiában egy külön dolgozatot érdemelne, de nekünk nem ennek bemutatása volt a célunk, hanem csak Az ember tragédiájával kapcsolatos posztmodern létbizonytalanság nyelvi elemeit kívántuk felvázolni. Ezért csak a gondolatébresztés szintjén álljon itt egy-két kijelentés Lucifer szubjektumával kapcsolatban.

Lucifer szerepe abban áll, hogy fenntartja a diskurzus dialóg jellegét. Ha ő nem lenne, akkor az Úrnak kellene folyamatosan jelen lennie, hogy párbeszédeikben grammatikailag ellentételezze Ádám hatalmi törekvését. Ha Ádám egyedül lenne, akkor tökéletessé tehetné saját egyéni diskurzusa az egész világot, nem kellene küzdenie a hatalomért, legfeljebb az elhallgatástól kellene rettegnie, amely a saját nyelvi világának a megszűntét eredményezné.

Felhasznált irodalom

Barthes, Roland: A jel képzete. In: Barthes, Roland: Válogatott írások. Európa Könyvkiadó, é. n.

Barthes, Roland: A műtől a szöveg felé. In: Barthes, Roland: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Bp., 1998.

Barthes, Roland: A Szerző halála. In: Barthes, Roland: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Bp., 1998.

Barthes, Roland: S/Z. Osiris Kiadó, Bp., 1997.

Bókay Antal: A posztmodern. In: Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Osiris Kiadó, Bp., 1997.

Borges, Jorge Luis: Tlön, Uqbar, Orbis Tertius. In: Borges, Jorge Luis: A halál és az iránytű. Elbeszélések. Európa Könyvkiadó, Bp., 1999.

Derrida, Jasques: A disszemináció. Dianoia – Jelenkor Kiadó, Pécs, 1998.

Farkas Zsolt: A lacani szubjektumról. Pompeji 1994/1–2.

Foucault, Michel: A szubjektum és a hatalom. Pompeji 1994/1–2.

Füzesséry Éva: Lacan és az „Apa neve”. Thalassa 1993/3.

Jauss, Hans Robert: Az irodalmi posztmodernség. In: Jauss, Hans Robert: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris Kiadó, Bp., 1999.

Jauss, Hans Robert: Egy posztmodern esztétika védelmében. In: Jauss, Hans Robert: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris Kiadó, Bp., 1999.

Kiss Attila: Miből lesz a szubjektum? Posztszemiotikai bevezető. In: Pompeji 1994/1–2.

Kristeva, Julia: A beszélő szubjektum. Pompeji 1994/1–2.

Lacan, Jacques: A tükör-stádium. Thalassa 1993/3.

Lacan, Jacques: Hamlet. Thalassa 1993/3.

Madách Imre: Az ember tragédiája. Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1977.

Pethő Bertalan (szerk.): A posztmodern. Gondolat, Bp., 1992.

Vissza