Bene Kálmán

 

Mikszáth Madáchról

 

 

Andor Csaba: Ismeretlen epizódok Madách életéből c. kötetében egy tel­jes fejezet körültekintő alapossággal foglalkozik egy Mikszáthnak tu­lajdonított legendával, mely szerint talán nem is Madách Imre, ha­nem Madáchék tiszttartójának fia, Bory László írta volna Az ember tra­gédiáját. 1 Jelen írásunkban ezért messze elkerüljük ezt a hálás té­mát, s csak a megjelent Mikszáth-művek anyagát vizsgáljuk: hol és ho­gyan nyilatkozott a nagy palóc földijéről, Madách Imréről. Ma­dách­csal kapcsolatos megnyilatkozásai szétszórva jelennek meg le­ve­le­i­ben, karcolataiban, színi tudósításaiban és szépirodalmi műveiben, össze­gyűjtésükben nagy segítséget nyújtott az Arcanum Kiadó Mik­száth összes CD-je. 2

                Gyűjtésünk alapján 22 írásában, 24 részletben hivatkozik Ma­dách­ra, idézi, vagy felidézi műveit, tudósít színházi előadásról Mikszáth Kál­mán. 3

                Közülük három, talán a három legjelentősebb írás Veres Pálnéhoz kap­csolódik. 4 A vanyarci kastély c. Scarron-cikk (Scarron Mikszáth írói álneve) a Pesti Naplóban 1884-ben jelent meg, s a híres kép­rejt­vény-levélről tudósít, s a képrejtvény, illetve megfejtése ügyében me­gint bizalommal fordulhatunk a Madách Könyvtárhoz, ill. Andor Csa­bá­hoz.5 Az Asszonymozgalmak c. 1884-es cikk Veres Pálné nő­ne­ve­lé­si tevékenységét méltatja, egy félmondatban utalva arra, hogy Be­nicz­ky Hermin nagy tette Madách utolsó értekezésére reagált, mintegy cá­fo­landó a nagy költőnek a nőkről alkotott konzervatív felfogását. A har­ma­dik Veres Pálné-cikk az 1896. évi megemlékezés-nekrológ, amely egy évvel halála után jelent meg. A mellékletben kiemelt rész­le­tek plasz­tikusan ábrázolják azt a szellemi közeget, amelyben Veres Pál­né te­remtett Vanyarcon, s ahol Madách, Szontágh s a környék ki­vá­ló em­be­rei sűrűn megfordulnak.

                Veres Pálné nekrológja mellett néhány másik, hasonló jellegű írás­ban is felbukkan Madách. Így az Asbóth János címűben (Szontagh Pál­lal összefüggésben), Veres Pál és Andrássy Manó (Egy magyar ná­bob címmel!) nekrológjában, valamint Csalomjai 1873. évi por­tré­já­ban.6 Ez utóbbi egy ma már ismeretlen nógrádi költő, valódi nevén Pa­jor István „méltatása”, s ez a méltatás jellegzetes példája annak, hogy a felszínen derék kismesternek beállított, valójában tehetségtelen köl­tőt hogyan lehet a komoly kritikánál is hatásosabban meg­sem­mi­sí­te­ni a szatíra fegyverével.

                Mikszáth Kálmán rendszeresen és sokat tudósított színházi elő­a­dá­sok­ról, Az ember tragédiája előadásairól csak három helyen szólal meg összesen.7 Ezek közül is csak egy a rendes színházi tudósítás (Hús­vét a színházban), amelyben a nemzeti színház hagyományos ün­ne­pi műsorain élcelődik: a húsvéti műsor vagy Az ember tragédiája, vagy Csepreghy Ferenc népszínműve, A piros bugyelláris! Egy 1883-ban született tudósítás a T. Házból két honatya (Pulszky Ferenc és gróf Hunyady László) anekdotikus jellemzését színezi a Tragédia szín­házi élményéhez kötődő reflexióikkal, a Jókai Mór élete és kora c. élet­rajzi mű 7. fejezetében pedig egy olyan tömör anekdotát villant fel Mik­száth, amely a nagy mű 1882-beli bemutatójához, illetve az azt kö­vető banketthez kapcsolódik. (Bár ez az anekdota inkább Jókai és Gyu­lai Pál jellemzését szolgája – s Madách Imréhez nem sok köze van.)

                Egyéb Madách-hivatkozásai8 közül említhetjük még Mikszáthnak azt a levelét, amelyet özvegy Rudnayné Veres Szilárdának (Veres Pál­né lányának!) írt, s amelyben kedvesen elhárítja a Mikszáth- és Ma­dách­falva elnevezésekre vonatkozó javaslatát, bár szerinte Madáchnak ez­zel tartozik is a vármegye. (Milyen érdekes: Szklabonyát Mik­száth­fal­vára keresztelték át egy időben, de a Madáchra vonatkozó javaslat nem valósult meg!) A Többség c. parlamenti tudósításában (1890) meg­ismétli a „sok az eszkimó, kevés a fóka” parlamenti szállóigévé té­telét, 1883-ban ezt az ötletet még Hunyady Lászlónak, itt már Han­ni­bál Józsefnek tulajdonítva. A palócokról c. 1880-ban megjelent könyv­ismertetésében felrója Nógrád megye jeleseinek, köztük Ma­dách­nak, hogy nem foglalkoztak megfelelő alapossággal szülőföldjük né­pének, a palócságnak kultúrájával. Jókai-biográfiájának 5. fe­je­ze­té­ben megemlíti az író esszészerű rövid jellemrajzait (köztük Madách Im­réét), melyeket az az Üstökös-ben jelentetett meg. 9
                Mikszáth leggyakoribb Madách-hivatkozása azonban nem az „em­ber küzdj és bízva bízzál”, vagy valami hasonlóan híres szentencia Az em­ber tragédiájá-ból. Pontosan 10 írásában idézi egy Madách-vers ref­rénjét – tartalmilag, s pontatlanul. 10 Sőt, nemcsak pontatlanul, de rá­adásul még az idézet forrásának az egyik írásban (Asbóth János) Az em­ber tragédiáját jelöli meg. Nem tudta, honnan idéz, vagy szán­dé­ko­san misztifikált? Egyik megoldást sem zárnám ki.

                A sokat idézett Madách-refrén az Elveink c. költeményből a kö­vet­ke­zőképp hangzik: 11

 

„Ah lám az ember ilyen gyenge, gyenge!”

 

Ah, lám – ilyen sorkezdettel nehéz szállóigét alkotni, Mikszáth Kál­mán­ban mégis ez a sor vert legmélyebben gyökeret. Talán azért, mert ez a párrímes, 12 soros strófákból álló, lassan hömpölygő há­rom­sza­ka­szos költemény kepleri hangulata megfoghatta, megragadhatta. A gyar­ló ember lírai (ön)portréja állandó (játékos, humoros, szatirikus, gú­nyos, ironikus vagy éppen maliciózus) Madách-hivat­kozásává válik Mik­száth Kálmánnak, s azt hisszük: a nagy írót nem véletlenül ejtette ra­bul épp ez a Madách-idézet.

                Befejezésül olvassuk el ezt a Madách-verset, amely talán rímeinek, ké­peinek szépségével, eredeti eszmékkel nem is dicsekedhet, de egy­sé­ges hangulattal, egyfajta magyar, hűbelebalázsos szplínnel annál in­kább.

 

Madách Imre: Elveink

 

                                                               Hűs őszi est, a szél sivítva jára,

                                                               S kocogni jött szobámnak ablakára;

                                                               Szobámban halvány lángu lámpa ége,

                                                               Én gondolkodva néztem bús szemébe,

                                                               És éjsötét volt lelkem gondolatja,

                                                               Előttem állt az inség rémalakja.

                                                               Hányan éheznek, fáznak most az éjben,

                                                               Mig én világom kényelemmel élem.

                                                               Igy elmélkedtem s kissé fázni kezdtem.

                                                               Egy jó palack bort hát elémbe vettem,

                                                               És ivogattam mindent elfeledve.

                                                               Ah lám az ember ilyen gyenge, gyenge!

 

                                                               Kifogyván végre a bor a pohárból,

                                                               Gondolkodám a bor áldott honáról.

                                                               Hazámnak halvány képe állt előttem,

                                                               Én vele sírtam, a jövőn törődtem.

                                                               Óh, aki érze honfibút a férfi,

                                                               Azt már nagyobb bú e földön nem éri,

                                                               Mert minden kín csak édes szenvedés lesz,

                                                               Mely e keservtől egy percünket elvesz.

                                                               Igy elmélkedtem s egy kicsínyke pára

                                                               Fájó szurással a szemembe szálla.

                                                               Én feljajdultam, mindent elfeledve.

                                                               Ah lám az ember ilyen gyenge, gyenge!

 

                                                               A halvány lámpa lassúdan kihamvadt

                                                               S engem még ébren tarta lelki bánat.

                                                               Gondoltam szívem bús történetére,

                                                               A zord halálra s a lány szép szemére,

                                                               Óh, akit a sors ily vadul lesujta,

                                                               Hogyan lehetne annak földi nyugta.

                                                               Szivembe nem fog az többé belépni,

                                                               Vagy a hitványat én fognám kitépni.

                                                               Igy elmélkedtem mindég halványabban,

                                                               Mig elcsitult a gondolat agyamban,

                                                               És elaludtam, mindent elfeledve.

                                                               Ah lám az ember ilyen gyenge, gyenge!

 

 

 

 

Vissza