Beiczer Éva

 

Azonosságok és eltérések Madách

és Petőfi kézírásában és karakterében

 

 

Az 1823. év január havában a Magyarországon születettek között két te­hetséggel megáldott és szenvedésekre kijelölt fiúgyermek kezdte meg rövidre szabott földi életét.

                Elsőként egy szerény hajlékban, Kiskőrösön január 1-jén Petőfi Sán­dor jött a világra, a hónap 20. napján az alsósztregovai kastélyban Ma­dách Imre látta meg a napvilágot.

                A Petrovics család, amelyből Petőfi származott, 1667-ben I. Lipót ma­gyar királytól és német-római császártól kapott nemeslevelet és cí­mert. A nemeslevél 1835 táján még a család birtokában volt, később azon­ban „eltűnt”. Nem lehetetlen, hogy a Wesselényi-féle össze­es­kü­vés­ben résztvevő, kivégzett főurakért misét mondató képmutató, ke­gyet­len császár kegyét az ifjú a nemeslevél eltüntetésével utasította vissza.

                A sztregovai és kelecsényi Madách család Nógrád vármegye egyik leg­régibb, a XIII. századból eredő, birtokos nemes urakból álló csa­lád­ja. A Madách család férfi tagjai a magyar királyok szolgálatában, har­cokban, véres ütközetekben és győzelmes csatákban szereztek ér­de­meket és kaptak elismerésül, jutalmul birtokokat.

                Óriási a társadalmi különbség az apák, a mészárszéket bérlő Pet­ro­vics István és a császári királyi kamarás és birtokos idősebb Madách Im­re között.

                De van-e és milyen különbség a fiúk között? Az eltérő származás és neveltetés ellenére mindkét fiú szellemi képességei korán meg­mu­tat­koztak, és gyermekként majd serdülőként mindketten kiemelkedtek tár­saik közül.

                A leglényegesebb azonosságnak az nyilvánítható, hogy Petőfi és Ma­dách kézírása a múló évek alakító hatásán túl mindig magán viselte az aktuális lelkiállapot jegyeit. Ez a tény rendkívüli fogékonyságra, ér­zékenységre vall. Madách írásában azonban olyan nagy változást mu­tató kilengések, torzulások, alakulások nem fedezhetők fel, mint Pe­tőfinél. Nála a gondos neveléssel, taníttatással járó fegyelmezés, a kon­venciók betartását követelő intelmek s az Őt körülvevő légkör ki­ha­tott az önszabályozás magas mértékére. Az elvárások, tilalmak s pa­ran­csok hatása megmutatkozik a 14–17 éves Madách Imre kéz­í­rá­sá­nak feszültségében, görcsösségében, a nehézkesebb előrehaladásban, a betűk változó méreteiben.

                Ezzel szemben Petőfi könnyen folyó, rugalmas, gyors ütemű, rit­mu­sos, hol szép, hol nyugtalanító benyomást keltő írása sorsának ala­ku­lása szerint változó személyiséget ábrázol; nála még az egyes kínos hely­zetek, felháborodások vagy örömteli élmények is nyomot hagy­nak a kézíráson.

                Mindkét fiatal – más-más indíttatásból – dominanciára törekszik. Ma­dách mint az ősi nemzetség leszármazottja öntudatos, te­kin­tély­tar­tó. Már 14 évesen, társadalmi státusát és fölényét érzékeltetve írá­sa­i­ban többször a „t” betű szára fölé helyezi a vízszintes vonalat, ma­ga­sít­ja az „m” betűk első tagját, és az ént megszemélyesítő nagybetűket is tetszetősre formálja. Az aláírás hurkolással való díszítése a saját sze­mélyiség jelentőségének bemutatását szolgálja.

                Petőfi szintén gazdagított, mutatós nagybetűket ír, és saját sze­mé­lyét hangsúlyozva, a szóvégeken önmaga felé visszakanyarodva rajzol fél­köröket vagy a „d” betűknél külön hurkokat. Amikor még Sólyom Sán­dornak nevezi magát, a név alatt bonyolult paráffal ábrázolja ön­ér­té­kelését.

                1839-et írtak, amikor egy esti beszélgetés során így nyilatkozott or­vos barátjának, Sass Istvánnak: „Érzem barátom, hogy nem min­den­na­pi embernek születtem.”

                Sándorban és Imrében közös az irodalom s a költészet iránti von­za­lom, mert ez számukra az önkifejezés eszközét is jelenti. Petőfi az aszó­di gimnáziumban 15 évesen klasszikus versformában, hexa­me­te­rek­ben írja meg a Búcsúzás című költeményét. Madách 16 éves, ami­kor Az anya, gyermeke sírján című versét megírja, és december 26-án már a Honművészben láthatja nyomtatásban.

                Mindkét fiatal intellektuális beállítottságú, ami kézírásukban a kö­vet­kező grafikai összetevőkben nyilvánul meg: a kis- és nagybetűknél
ere­deti betűalakítások és változatos betűformák, magas intelligencia szin­tet bizonyító egyszerűsítések, nem balra záródó, hanem kissé nyi­tott „o” és „ö” betűk, különféle (füzéres, boltíves, szögletes, kettős ka­nya­rú és fonalas) kötővonalak. Az alsó mezőben a balra lendülő s vissza már nem kapcsolódó szárak a kollektív tudattalan fel-felsejlő ké­pe­in kívül a múlt kulturális értékeire való befogadóképességet is jel­zik.

                A betűvariációkat felmutató kézírások művelt szellemiségről ta­nús­kodnak. A középmezőben feltűnő egyes kemény szögletek a szikár fel­sőszárak megjelenésével együtt a kritikus hajlamot ábrázolják. Ma­dách és Petőfi kézírásuk alapján már 19 évesen érett – bár ta­pasz­ta­lat­lan – fiatal felnőttnek számítanak. Madáchra inkább a szellemes iró­nia, Petőfire pedig a nyersebb, játékos, ám nem megtervezett, hanem spon­tán humor a jellemző.

                Madách életének legfőbb irányítója, támasza apja korai halálát kö­ve­tően az édesanyja, Majthényi Anna. Neki szóló, 1840. szeptember 26-i, gyötrött mozdulatokkal, lassú tempóval írt levele rossz fizikai ál­la­potról tanúskodik.

                A test gyöngeségén azonban felülkerekedik az érvényesülésre, el­is­merésre irányuló belső hajtóerő s az akarat. A sorok szüntelen emel­ke­déssel a papír jobb széle felé tartanak.

                Az 1840. év a 17 éves Petőfi számára is keserves meg­pró­bál­ta­tá­sok­kal terhes. Egy Őt ért sérelem miatt nem megy tanulni a soproni lí­ce­umba. A szünidő alatt Salkovics Péter mérnök, aki Petőfi ne­vel­te­té­sé­vel kívánta öccse könnyelműsége miatt a megkárosított Petrovics Ist­vánt kiengesztelni, megváltoztatta elhatározását: „Sándor menjen, aho­vá tetszik, belőle úgy sem lesz egyéb komédiásnál.” A minden tá­mo­gatás nélkül maradt fiatal az egyetlen lehetséges utat választva, be­állt a Gollner ezredbe zöld hajtókás, sárgapitykés közlegénynek. Grác­ból 1840. április 30-án Nagy Imrének írt levelében az egyenetlen írás­moz­gás, a változó dőlésirány, az összegubancolódott szavak s betűk, a csap­kodó mozdulatok, a lefelé irányuló sorok a kétségbeesett, fel­zak­la­tott fiatalembert ábrázolják. Így panaszkodik: „Most érzem, mi mé­lyen süllyedtem, leszállva a’ tudományok pályájáról neveletlen ér­zé­ket­len emberek körébe, s egy durva zsarnok körmei közé.”

                Az előbbi írással szemben, már egy másik helyzetben, nyugodt ki­e­gyensúlyozottság jelenik meg az 1841. augusztus 31-én, Pesten ki­ál­lí­tott nyugtatványon, melyben Petőfi 6 pengő forint felvételét igazolja. A katonaságtól fizikai állapota miatt elbocsátva, lelkiállapotát a pil­la­nat­nyilag kedvezőbb életkörülmények s hatások jótékonyan be­fo­lyá­sol­ják.

                Első, nyomtatásban megjelent verse, a Borozó 1842. májusában a szép­irodalmi tekintélynek számító Athenaeumban olvasható. Petőfi e vers megjelenésétől számítja költői pályáját, amely által további meg­él­hetését is biztosítani szeretné. Madách pályája a közszolgálati te­vé­keny­séggel előre kijelölt, szűkebb hazájában vállal tisztséget, ki­ne­ve­zik tiszteletbeli aljegyzőnek.

                Madáchnál is gyakori a kézírás, s ezáltal az egész íráskép vál­to­zá­sa. A korábbi gátlásosságot, önérzeti zavarokat mutató levelek helyett 1842. április 25-én egyenletesebb, oldott, magabiztos, nagyméretű be­tűk­kel kéri édesanyját, hogy: „Az ide mellékelt lajstromba foglalt ne­mes társakat holnap délre kérlek czitáltasd öszve, adjál nékik gulyás húst és bort, és a hegyeken két jobbágy kocsin indítsd kérlek ide út­nak.”

                Alig két hónap múlva, június 23-án a „Kedves Menyhértem” kez­de­tű levél teljesen eltérő kézírással hívja fel magára a figyelmet. A le­vél hangvétele különösen érzelmes, szinte rimánkodó: „Írjál kedves Meny­hértem te is, írjunk egymásnak, közöljük gondolatinkat, cse­rél­jük ki eszméinket mindenféle tárgyak felett, ne féljük a surlódást, mely tisztítja a képzeteket. Oly édes messze vidéken tudni egy lelket, mely­nek repte magasb’ a por mindennapiságon – ó pedig messze kell ván­dorolni ily lélekért.” Milyen hiányérzet, veszteség, lelki fájdalom kész­tethet ilyen sorokra? Miért kapaszkodik most Madách Lónyay Meny­hértbe?

                A választ a kézírás vizsgálata adja meg. Ez a levél az előbbihez ké­pest egy korábbi fejlődési fázisra való visszasüllyedést mutat. Az össz­benyomás diszharmónikus, az írás görcsös, gyenge ritmusú, a kö­zép­mezős betűk mérete változó, erőltetett nyomással írt vastagodó be­tű­részek figyelhetők meg, a bal margó hol keskenyedik, hol szé­le­se­dik. De legfeltűnőbb az erősen lefelé hanyatló sorok látványa. Az író ész­reveszi a süllyedő sorokat, megpróbál korrigálni, de a ki­e­gye­ne­sí­tés ideiglenes, a sorok ismét lefelé lejtenek. Ez a grafikai jelenség ked­vet­lenségről, mély lehangoltságról, bánatról, depresszív tünetekről ta­nús­kodik. Feltételezhető, hogy az írásban megmutatkozó jelenségek Ma­dách ifjúkori szerelmének, Lujzának betegségével, haldoklásával, il­letve elvesztésével lehetnek kapcsolatban. Ebben a lelkiállapotban az ön­megerősítés jeleként kell értelmezni az Imre vagy Imréd aláírás he­lyett a reprezentatívan kialakított teljes, Madách Imre aláírást.

                Változik a szín és vele a kedélyállapot. Madách 20. életévében, az 1843. március 2-án és augusztus 6-án Sztregováról írt leveleiben ismét föl­felé haladnak a sorok. A címzett iglói Szontagh Pál, a Madáchnál 3 év­vel idősebb főszolgabíró, a megszólítás pedig: „kedves Palimnak ezer csókokat!” Az áradozó levél jól érzékelteti Madách igényét egy mű­velt, okos társra, amit barátjának értésére is ad: „…ha éreznéd ve­lem mi szüksége van kebelemnek olykor egy perczenetre: melyben ér­ze­ményit bizton ki öntheti; melyben képzetének vad gyermekeit egy ro­kon kebelre bizhatja, egy rokon kebelre mely a félre ismérteket meg­érteni bírja.”

                Szontaghra nagy szüksége volt Madáchnak, mert a nívós írással ren­delkező főszolgabíró, közvetlen, nyitott, kiegyensúlyozott ter­mé­sze­tével jó hatást gyakorolt barátjára. Hozzá segítette bi­zony­ta­lan­sá­gai, problémái feldolgozásához, gátlásai feloldásához.

                Míg Madách lóháton járja be birtokát, és hintón teszi meg a hosszabb utakat, addig Petőfi gyalogosan halad az ország útjain. 1842. jú­lius 7-én írt levelében számol be Szeberényi Lajos barátjának az el­múlt esztendőben tett útjairól. Pozsonyból szüleihez Dunavecsére ment, majd onnan Pestre indult. A következő város a felvidéki Selmec volt, ahonnan gimnáziumi bizonyítványát kívánta elhozni. Visszatért szü­leihez, majd újból Pesten próbálkozott, de kedvező lehetőség híján Fü­red felé vette útját. Átkelve a Balatonon, Veszprémen keresztül Tol­nába érkezett. Három hónapig tartó színészkedés után Mohácsról Pécs, Szigetvár, Kaposvár, Keszthely érintésével Szombathelyen ke­resz­tül „kipróbált két csikóján” Sopronba érkezett. Tanulni szeretett vol­na, de mert ingyen nem tanították, tovább ment Pozsonyba. Mivel ott sem fogadták be az iskolába, visszatért a pápai gimnáziumba. Ez idő­ben sorra születtek népdalai, versei változatos témákkal és han­gu­la­tokkal. A szünidei barangolás egyik élményét jeleníti meg a Hor­to­bá­gyi kocsmárosné című népdal.

                Az 1843. év ismét a nélkülözések esztendeje volt Petőfi életében. El­nyűtt ruhákban jár, éhezik, beteg. – A színészi pálya változatlanul a leg­nagyobb vonzerővel bír számára, holott megjelenése, hangja, moz­gá­sa miatt erre kevéssé alkalmas. Szavalókészsége folytán és a Lear ki­rályban a bolond szerepében tett alakításáért Kecskeméten némi si­ker­rel dicsekedhetett. A pozsonyi országgyűlés hírére elhagyja tár­su­la­tát, hogy egy másik társulathoz szegődjék. Távozásakor ruhái egy ré­szét adósság fejében a lakásadónál kellett hagynia. Az 1843. április 7-én kiállított kötelezvényen látható írás lefelé tart, zavart, ren­de­zet­len. Petőfi írásaiban gyakoriak a lefelé hajló sorok, költeményeiben pe­dig a halálvágyat kifejező érzelmek.

                Próbálkozásai eredményeképpen az 1844. évben, 21 évesen Petőfi a Pesti Divatlap folyóirat segédszerkesztője lesz. Ez a lap az Athe­nae­um­mal és az Életképekkel együtt már többször megjelentette verseit. A nehéz élet s nyomora azonban nem enyhül, ami arra készteti, hogy a Fran­ken­burg kiadó által Pákh Albert barátjának küldött 4 pengő fo­rin­tot meg­tartsa magának. Cselekedetét tréfás bőbeszédűséggel fo­gal­ma­zott ha­tározatban adja tudtára Pákhnak 1844. április 15-én kelt le­ve­lében. A megalázó helyzetben átélt kínos érzéseit visszatükrözik az el­­nyo­mo­rodott középbetűk, a hiányzó ékezetek, torzulások és az írás­kép egé­szének zavartsága. E levélben közli nagy elhatározását. „A mi pe­­dig engem illet barrrátom!! a mi engem illet, lelépek a színészi pá­lyá­ról…” (Petőfiről köztudott volt, hogy tartozásait nyilvántartotta, és amint módjában állt, rendezte adósságát.)

                1845-ben a Nemzeti Kör elnökének, Vörösmarty Mihálynak pat­ro­ná­lásával és Tóth Gáspár szabómester anyagi hozzájárulásával sikerül ed­dig írt költeményeit megjelentetnie.

                Petőfit verseinek kiadása és a váratlan siker végtelenül boldoggá tet­te. Végre olyan eredményt mutathatott fel, amellyel szüleit ki­bé­kít­he­ti. Ír a Honderűbe, a Pesti Divatlapnak, az Életképekbe németből és fran­ciából fordít, 1845–46-ban pedig megtanul angolul, mert Sha­kes­pe­are műveit is szeretné lefordítani.
                Azonosság a két fiatal férfiben, hogy a belső késztetések mind­ket­tő­jükben igen erőteljesen működnek. Petőfinél gyors tempójú, gyak­ran hajszolt kézírással találkozunk (kivéve a fogalmazást követően le­tisz­tázott verseket). Madáchnál az átgondolás, fontolgatás miatt las­súbb a tempó, de 25 éves korától kezdődően már nála is feltűnik a si­et­tetett, gyorsabb kézírás. Emellett a betűszárak – a személyen kívüli és a valóság világát hangsúlyozva – függőleges irányban hosszan ki­ter­jedők, a kézírások erőt mutatók és szabályzottak, tehát a magas fo­ko­zatú hajtóerő minden elemével rendelkeznek. A gyenge testalkatú fér­fiak kézírásában az ambíció, az akarat, a kitartás, olykor a pa­ran­cso­ló feszültség megnyilvánulásai mind fellelhetők. Madách ezen kí­vül még erőszakos is – Ő nagyon akar. A sorokat lapszélig vezeti, szű­kös helyre is oda erőlteti a szót vagy szótagot. Nála gyakran, Petőfinél rit­kábban tűnik fel az aktivitás egyik ismertetőjele, a betűk jobb ol­da­lá­ra helyezett, előrefutó ékezet.

                Az érzelmi élet vizsgálata során a két költő s írónál az érzelmek szé­les skálája állapítható meg, amit a külső körülmények, be­nyo­má­sok s hangulatok is színeznek. Például 1845. augusztus 20. és szep­tem­ber 8. között Petőfinek apjáról írt verse, A jó öreg kocsmáros – a kéz­írás tekintetében – a kiegyensúlyozott, derűs, szülőihez ragaszkodó fi­atal férfit mutatja be. Az apai tekintély elismerését jelzi, hogy a vers­nek betűiről lekoptak a díszítmények, a saját személyre mutogató, visz­sza­felé hajló félkörök vagy feltűnő ívek, eltúlzott mozdulatok. A be­tűk – valószínűen az érzelmi telítettség miatt – szokatlanul nagy mé­retűek. A sorok – mint annyi más költeménynél is – kissé lefelé tar­tanak.

                A következő „szerelmi” évben, 1846. október 28-án a Koltóról Vá­rady Antalnak írt lelkes sorok szintén a szokottnál nagyobb, szét­hú­zott, sebesen írt szavakkal írottak. „Kedves Tónim! Elhagytam Szat­márt, és hogy hagytam el!..... szerettetve barátom szerettetve a leg­di­csőbb lénytől, mely valaha az isten kezéből kikerült.” A „legdicsőbb” lény Szendrey Júlia.

                Petőfit elragadják az érzelmei, a levelek megfogalmazásából lát­juk, hogy Madáchot is! Kézírásukban az erős jobbra dőlés szen­ve­dé­lyes­ségre, lobbanékonyságra utal. A lágy, szeretetteljes érzelmek, az együtt­érzés, segítőkészség mellett azonban időnként mindkettőjükben he­ves indulatok is forronganak. Petőfi egy-egy ostorozó, haragos köl­te­ménnyel könnyít feszültségein. Madách az alsó írásmezőben vas­ta­go­dó vonalakban kifejeződő indulattorlódásait nehezebben vezeti le. A felindulásból eredő ideges türelmetlensége szemrehányást, kí­mé­let­len gesztusokat válthat ki.

                Amíg Petőfi a sűrű iskolaváltások, megszakított tanulmányok és a szín­művészeti szünetek miatt továbbtanulási próbálkozásai alkalmával csak az általa kedvelt tárgyakra összpontosít, addig Madách ta­nul­má­nya­iban céltudatosan halad előre. Kora szokásai szerint zongorázni, fes­teni, sőt esztergályozni is megtanul. Az 1842. évben megszerzi az ügy­védi oklevelet is, a következő év elején pedig beiktatják a Nógrád me­gyei ügyvédek sorába. A kötelességként vállalt feladat elvégzése és az irodalom iránti vonzalom, a művészi hajlam egyaránt jelen van Ma­dách életében. Ugyanebben az esztendőben két drámát küld be a Ma­gyar Tudományos Akadémia pályázatára. A Férfi és nő, valamint a Csák végnapjai című műveket a bírálók nem részesítik díjazásban. 1844-ben befejezi a nógrádi közéletet bemutató Csak tréfa című da­rab­ját, amelynek azonban sem megjelentetésére, sem bemutatására nem kerül sor. A sikerre még várnia kell.

                Az ünnepelt, a sikeres ember, a költő Petőfi Sándor. Látszólag. Sok­kal több az elítélő, becsmérlő, mint az elismerő kritika. Néhány vé­lemény a Honderű, a Pesti Divatlap, Szépirodalmi Szemle nevű ko­ra­beli lapokból: „Egy Petőfi nevű kis borzas legényke”, akinek „…mú­sája mint legtöbbnyire, nagyon alant repked.” „Az őrült ér­zel­gés­ben, dithirambicus rángatózás, síró kéj és mosolygó fájdalomban hi­ányzik a magasb ihlet. Költeményei csak a nyers erő és az érzékiség apo­theosisai.” „…aljasságaiban, ha lehet még csapongóbb.” „…be­te­ges hiúság, türelmetlenség, impertinencia…” „A nyakrafőre ün­ne­pelt­té tett költőnek nincs nevelése.”

                Való igaz, hogy nincs nevelése, nem ismeri az illemszabályokat, nin­csenek szavai a könnyed társasági csevegéshez. Mivel ifjúságától ön­álló, döntő- és cselekvőképes, öntörvényű emberré vált. Többet en­ged meg magának, mint egy polgári családból származó fiatal. Érzi a tár­sadalmi megkülönböztetést, sértik a fölényes kijelentések, a le­ke­ze­lő bánásmód. Ennek tulajdonítható, hogy sokszor hiányoznak írásából a másik fél irányába a közeledő mozdulatokat jelző grafikai elemek, és hogy helyenként a szavak végén apró tüskék szimbolizálják a szú­rós megjegyzésekre való hajlamot. Az emberi kapcsolatokban fi­gyel­met­lenségre, tapintatlanságra, a beleélés hiányára utalnak az egy­más­ba hatoló betűszárak. Ezen utóbbi jelenség Madách kézírásában is gya­kori.

                Visszatérünk az időben az 1844. év februárjához, amikor is Ma­dách Imre barátjának, Szontagh Pálnak írt hosszú levelében beszámol a Fráter Erzsébettel való találkozásról. Nem idealizál, bámulatos em­ber­ismerettel fogalmazza meg véleményét a leányról. „Hol kezdjek ír­ni ezen minden von­zó és minden álnok, minden jó és minden könyel­mű, minden lel­kü­let és minden cynismus mikrokosmosáról?” A leány sze­mélye nagyon felbolygathatta a fiatalembert, mert a rosszul irá­nyí­tott toll miatt a levélben számtalan tintafolttal sötétített betű ke­let­ke­zett. A férfi–nő viszony területén mutatkozik a legnagyobb különbség a két fiatal férfi között. Petőfi a naiv, idealista, rajongó minden értékes tu­lajdonságot a szeretett leányra vetít ki. Madách a megfigyelő, fel­is­me­rő társasági ember józanabb, kritikusabb, de a szerelmi vágy ösz­tön­zéseinek nem képes ellenállni.

                Madách halad előre közszolgálati pályáján, kinevezik évnegyedes tör­vényszéki táblabíróvá. Az édesanyjával, Majthényi Annával foly­ta­tott harcai után végre megtarthatja esküvőjét az éppen esküvője nap­ján 18. évét betöltő Fráter Erzsébettel.

                1846. november 18-án a „Különösen Tisztelt Fő-Tisztelendő Ti­tok­nok Úr!” címzéssel ír Szecsődy János ügyében ajánló levelet. Ta­lán a magas beosztású egyházi személy és életkora iránti tisztelet vál­tot­ta ki, hogy e kérelem a más leveleknél rendezettebb, ün­ne­pé­lye­sebb. Szélesebb a bal margó és a szavak sem ütődnek a papír jobb szé­lé­hez. A tér tágasan beosztott, a széles sorközök kiküszöbölik a be­tű­szá­rak összeütközését. Hogy a huszonhárom éves Madách saját te­kin­té­lyét is érzékeltesse, az alsó mező hurkait felduzzasztotta, és a szavak vé­gén erőteljes, félkörívű nekilendüléseket produkált. A kézírás végig föl­felé irányuló sorokat mutat.

                Ezzel szemben a következő év, az 1847. augusztus 18-ai Szontagh Pál­nak írt hosszú levélversében a sorok részben lefelé tartanak, rész­ben enyhén domború alakzatot vesznek fel. A kezdeti lendületet az el­e­rőtlenedés követi. Habár az írás eléggé mozgalmas, a fémtoll hasz­ná­la­ta miatt a levél tiszta, foltmentes. Feltételezhető, hogy az erő csök­ke­nését a fáradtság, a katonai főbiztosi teendőkkel járó gondok, ter­he­lé­sek okozzák. Valószínűen ezért keres kikapcsolódást, szellemi fel­fris­sülést a barátjához írt sorokkal:

 

                                                               „Mikor leszünk ismét együtt Pál barátom?

                                                               Mert az nekem méltán mindig vasárnapom.”

 

1848. február 2-án egy háromoldalas, siettetett, fellazult írással ké­szült beszélgető és baráti beszámoló levelet ír Madách barátjának. A le­vél külalakjából sok munkával járó elfoglaltságra lehet kö­vet­kez­tet­ni.

                Ugyanezen év Petőfi számára sok keserű csalódással telített. Már­ci­us 15-e sorsot fordító, lelkesült napjai után népszerűsége ugyan te­tő­pont­jára emelkedett, de helyette mégis érdemtelenek kaptak meg­él­he­té­si lehetőséget.

                Életét mentve menekülnie kellett Szabadszállásról, ahol reményei sze­rint követté, képviselővé választhatták volna. Ebben az évben írja meg az Akasszátok fel a királyokat és a Királyokhoz című verseit, mely utóbbinak félelmet, szorongást kifejező apró betűi a fél mil­li­mé­tert sem érik el.

                Az 1849. esztendőben a harcok miatt kevés idő jut versírásra. Be­tel­jesedik az Egy gondolat bánt engemet című versbe foglalt óhaj, hogy

 

                                                               „Ott essem el én a harc mezején,

                                                               Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül…”

 

1849. július 31-én Petőfi eltűnt a segesvári csatatéren, s a hősöket – ahogy megjövendölte – egy közös sírba rakták.

                Madách Imre a szabadságharcban mindent megtett, amit az akkori kö­rülmények között megtehetett. Betöltött pozíciójában felesküdött a ma­gyar államfőre, I. Ferenc Józsefre, de ettől függetlenül hazáját sze­re­tő magyar maradt. A felségárulás miatt halálra ítélt Rákóczy Jánost rej­tegette birtokán, ahol más bujdosók vagy menekülők is meg­hú­zód­hat­tak. Tettéért 1852-ben börtönbüntetésre ítélték, Pozsonyban és Pes­ten a hírhedt Újépületben raboskodott.

                1853. február 24-én kelt az a levél, amelyet Madách rövid ké­re­lem­mel ügyvédjéhez intézett. Az írás magán viseli az átélt meg­pró­bál­ta­tások nyomait. A sorok és szavak egymáshoz (félve) közelebb hú­zód­nak, helyenként egy betűnyi távolságot sem hagyva; a kéz nem ké­pes biztonsággal irányítani a tollat, az írásnyomás egyenetlen, erős na­gyí­tásnál a vonalon különféle göbök, kibicsaklások láthatók. A billegő so­rokban a szavak hol föl-, hol lefelé tartanak. Az akarat és az ön­sza­bá­lyozás csökkent, a küzdéshez már nincs elég erő.

                Ugyanebben az évben, október 29-én a Desseöffy Jóbnak írt kö­szö­nő levele sem kelt jobb benyomást. Igyekezet és hanyatlás, he­lyen­ként magabiztossággal vegyes zavartság mutatkozik a bizonytalan, de rész­ben fölfelé törekvő sorokban. Az alsó mezőben sokasodnak az erőt­lenséggel összefüggő elégedetlenség (kielégületlenség) grafikai meg­nyilvánulásai. A rosszul irányított toll miatt az ovál- és hu­rok­for­mák a levélben sötét foltokként jelennek meg.

                Letisztult, jól áttekinthető képet Az ember tragédiájának kézzel írt ol­dalai mutatnak. 1861-től kezdődően Madách leveleiben a kézírás ki­sebb hangulati és közérzeti változások mellett is kiegyensúlyozott be­nyo­mást kelt. Feladatai vannak, kinyomtatják Politikai hitvallomását, meg­választják országgyűlési képviselőnek, 1861. május 28-ai be­szé­dé­nek sikeréről örömmel számol be édesanyjának.

                1862. január 13-án megjelenik Az ember tragédiája című művének el­ső kiadása, amely nemcsak hazai sikert, de később a világhírt is meg­hozza számára. Reménykedésre, tervekre, optimizmusra utal, hogy az 1861., 62. és 63. években írt leveleiben mind fölfelé haladnak a sorok. Megindító, hogy az 1864. március 14-én, a „Tisztelt kedves Ba­rátom!” megszólítással írt levél hasonlóképpen buzgón fölfelé irá­nyu­ló sorokat tartalmaz. Pedig a költő s író utolsó hónapjait éli, és ok­tó­ber 5-én örökre lehunyja a szemét.

                Van tanulmányai között egy szép gondolat, amelyet hazánkra vo­nat­koztatva átvettem Madáchtól. Hazafi volt, a plágiumot nem venné zo­kon. Petőfi költeményeit több mint 70 nyelvre fordították le, Ma­dách főművét 45 nyelven adták ki. Alkotásaik a világörökség részét
ké­pezik. Egy ország nagysága nem területének kiterjedésétől függ, ha­nem költőinek, íróinak, képzőművészeinek, muzsikusainak magasabb ren­dű teljesítményétől, alkotásaik értékétől. Petőfi lírája és Madách örök­becsű műve a csonka haza nagyságát „már túlemelték minden idő­kön”.

 

 

Irodalom

 

 

Andor Csaba: Ismeretlen epizódok Madách életéből. Madách Iro­dal­mi Társaság, Bp., 1998.

Andor Csaba: A siker éve: 1861. Fekete Sas Kiadó, Bp., 2000.

Cobbaert, Anne-Marie: Handschriften erkennen und deuten, Aris­ton, Genf, 1980.

Endrődi Sándor: Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842–1849. Pe­tőfi Társaság, Bp., 1911.

Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. Franklin Társulat, Bp., 1896.

Gedényi Mihály: Madách idézetek könyve. Feketes Sas Kiadó, Bp., 1994.

Hatvany Lajos: Így élt Petőfi. Akadémiai Kiadó, Bp., 1957.

Madách Imre: Országgyűlés. Holnap Kiadó, Bp., 1998.

Müller, W. H.–Enskat, A.: Graphologische Diagnostik. Hans Hu­ber, Stuttgart, 1973.

Pophal, Rudolf: Kinetische Graphologie. Fischer, Stuttgart, 1968.

 

Vissza