Árpás Károly

 

Az „Ős-Tragédia” szerkezete

 

 

Hasonlóan a Tündérálom (re/de)KONstrukciójához (VI. Madách Szim­pó­zium), a részletekbe most sem próbálok „belemenni” – viszont az 1857-es Szontagh-levélre és Varga Magdolna tanulmányára (Ka­lan­do­zá­sok a Tragédia forrásvidékén) támaszkodom.

                Az egyes egységek elkülönítésének alapja az 1857-es Szontagh-le­vél részlete, de a feltételezett tartalom részben korábbi, részben kortárs mű­veiből vett idézetekre támaszkodik. Elfogadom Varga Magdolna ál­lítását a Tragédiába „bevett”, „fennmaradt” részletekre vonatkozóan, ám abból, mint „következmény-műből” nem idézek: végleges, önálló vál­tozatnak tartom. (A versidézetek a Verstár ’98 CD-ROM szö­ve­ge­i­ből valók.)

 

*                             *                             *

 

 I. egység – Prológus / Előjáték

 

„Te komolyan veszed nagyon barátom

Az életet, ne vedd, mert jaj neked,

Meg átkozod az embert és világot,

Pedig mind ennek jobb hasznát veheted.

Igaz, hogy őrülésig bús világunk

Még azután nevetségessé lesz,

Első szakán már én keresztül mentem,

’S most szívem a’ kaczajban majd el vesz.”

 

Az előjáték a Jób könyvét és az Athéni Timon Shakespeare-drámát egy­aránt idézi – belehallani Moličre Mizantrópját is (de evokálhatja Goethe Faustjának előjátékát, a színházit is).

A feltételezett szereplők: a beavatott = beavató (a lírai én) és a be­a­vatandó, az E/2-ben megszólított barát. A szín tartalma valamiféle be­szélgetés a Madáchra és Szontaghra utaló két figura között. A hely­szín valamelyikük birtoka.

                Idekapcsolom az 1856-os levelet is:

 

„A’ lány, barátom, érzem én is / Éjnek tündöklő csillagzatja, / Tündéri ró­zsa ár a télben, / Költőnek leg szebb gondolatja. – / Lányok közül egy hajnal csillag / Akit választál, ám szeresd őt / Érdemli, hogy költő sze­resse, / De mert szereted, ne legyen nőd. / Lányok közül egy hajnal csil­lag / Akit választál, ám szeresd őt / Érdemli, hogy költő szeresse, / De mert szereted, ne legyen nőd. / Isméred lelked büszke röptét, / Te há­zasságban bóldog nem lész, / Szabad tengerre, nem tűzhelyre / Való a’ villám ’s nyargaló vész. / Ki gazdasszonyt keres magának / Az lel­het véle házi békét; / Kinek nehány parazsa van csak, / Az házassággal óv­ja őket; / Ki meg fontol minden tulajdont / ’S mint árut választ nőt ma­gának / Az házasodjék és örűlhet / Jó létének, piros fiának; / De te ki jól tudod barátom / Hogy még ez mind nem szerelem még, / Kinek keb­lében mint az Etna / Százféle vágy és óhajtás ég, / Te ha szeretsz köl­tői hévvel, / Nehéz küzdés kell érzetednek, / ’S mint gyöngyök a’ be­teg csigában / Örömid vérző szívben nőnek / Te ha szeretsz költői hév­vel, / Az szűdnek szent imádkozása, / ’S ez addig buzgó csak míg ké­tes / Az istenség áldás – átka / Te ha szeretsz költői hévvel, / Át szel­leműl szerelmed tárgya / És déli báb ként lesz szivednek / Csa­ló­kán intő ideálja. – / Lányok közül egy hajnal csillag / Akit választál, ám szeresd őt / Érdemli, hogy költő szeresse, / De mert szereted, ne le­gyen nőd. / Vagy mond az Etna-tűz szivedben / Majd bír-e így örök­ké égni? / Csak a’ csillag pislog örökké, / Mivel keblét láng nem he­ví­ti. – / Vagy vérző harcz ’s imádkozás közt / Ember szív meddig nem fá­rad meg? / Csak a’ közömbös érzéketlen / Parancsolhat ér­ze­mé­nyé­nek. / S az ideál, melly déli báb ként / Ragyog, s imádod gazdag hév­vel, / A meg szokás és házi gond közt. / Párázat ként nem oszlik-e el? – / Ládd a’ hajósnak a’ távol part, / Éden ként int mí tengeren van, / De ha kiköt, ha bizton bírja / Tapodja azt hideg-nyugodtan. / A kéklő tá­vol szép festéke / Elhagyja a bérczek tetőit, / S csak terméketlen
föld­dé vált az / Mit távolról oly bájosnak hitt. / Ha bírod a’ nőt, kit imá­dasz, / Kit csak ragyogva, félve láttál / S majd életednek sáros út­ján / Hozzád nyügözve mindíg ott ál; / Nem akkor jő mint égi szellem, / Ha lelked Istennel telik meg, / ’S az únalom ’s gond órájában / Még sor­ját toldja rosz perczeknek. / Nem léssz-e mint hajós a’ parttal, / Ha ért már biztos kikötőbe? / Nem fúl-e a’ költői szomj is / A forrás utol éré­sébe? / Ki megfontol minden tulajdont / ’S mint árut választ nőt ma­gának, / Az házasodjék és örülhet / Jó-létének, piros fiának. / De a’ köl­tő ki láng érzéssel / Egy ideált ölel szívéhez, / Igába hajló pe­ga­sus­ként / Bírásban boldog soha sem lesz. / Te a ki illyen ideált bírsz, / Tartsd azt meg szűd istenségének / Ne vond le a’ földnek porába / Át­ká­ul mind a kettőtöknek.”

 

 

II. egység – talán a keret is

 

„Tréfának nézi Isten is világát,

Tréfának ember amit csak mivel,

Külömben régen szép mindenségéből

Mint dög fekélyt, úgy lökte volna el…”

 

Föltételezve az „Előjáték” filozófia fogalmakba bevezető szerepkörét (Ma­dách tudja a drámai költemény fogalmi definíciójának kö­ve­tel­mé­nye­it) a Genezishez kellene kapcsolni.

                A szereplők: egyrészt a teremtő Isten, aki A nő teremtetése című vers­nek megfelelően „jákékul” alkotja meg az embert, másrészt a szel­lemek kara. A tartalom valamiképpen utal az „isteni tréfára”. A hely­szín valahol a földön, de nem feltétlenül a Paradicsomban.

 

 

III. egység

 

Ez az egyik szín, amely nem kapcsolódna direkt az 1857-es levélhez – vi­szont megfelelne a feltételezetten az 1856-os levél idején keletkezett A nő teremtetése című verse tartalmának:

„…Jehováé mellett trónod [ti a szerelemé – Á.K.] is már álla. // A nagy Elohimok meghódoltak néked, / Közülök Lucifer maga sem hi­ány­zott, / És ki Jehovával is dacolva hódolt, / Rózsaszál vessződnek szin­te térdet hajtott. // Hajna volt szerelme, Hajna volt imája, / Ifiú tün­dére a mosolygó bájnak. / És nem volt előtte más gyönyörűsége, / Más reménye nem volt a szellemvilágnak. // * // Jehovának jött egy paj­kos gondolatja, / A végetlen ürben hogy földünk teremtse, / Já­té­ká­úl az ős szellemeknek és ím / Gondolatját menten a tett is követte. // »Szel­lemek, hű társim! jőjjetek, jőjjetek! / Mindenki teremtsen, mint sze­szélye súgja, / Közösen készítsük el a porvilágot, / Majd meg­lát­já­tok, mi jót nevetünk rajta.« // S alkot minden szellem, ez sugárt, az ár­nyat. / Ez virágot, az meg a virágba férget, / Ez dalos madárkát, játszi pil­langókat, / Az kietlen pusztát és lánggyomru bércet. // Jehova te­rem­tett önképére férfit, / Mint bábot készítünk a gyermek-színpadra, / Me­lyen olyan furcsa méltósággal játszik / Szem elől elrejtett sod­ro­nyán vonatva. // »Készen áll a föld, most kormányozzuk együtt!« / Szó­lott Lucifer. – »Nem, az csak engem illet! / Viszonzá Jehova; vagy nem-é teremtém / A földnek királyát?« – s amint mondta, úgy lett. / A sze­lídebb lelkek megnyugodtak benne, / A meghódolók közt első volt szép Hajna, / Csak néhány törhetlen volt még Luciferrel, / Amint a hű­sé­get büszkén megtagadta. // Folyt a harc. Csupán őt vágyott meg­nyer­hetni / Jehova, s csábítá kedvese kezével, / Ámde az, kinek nem volt üdve, csak e kéz – / Békedíjul mostan mégsem fogadá el. // »Nem, soha ne birjam inkább szeretőmet, / És bolyongjak kósza lé­lek­ként az éjben, / Mint hogy bírjam őt, de ily gyáván odadjam / Ön­be­csem érzését érette cserében. // Bírok én alkotni még egy új világot, / S Hajna lesz világom áldó istensége, / Vagy birom tiédet, Jehova, meg­rázni, / És ismét csak Hajna lesz kegyelmem bére.« // Szólott Lu­ci­fer, s folyt a harc új erővel, / Míg végtére győzött Jehova hatalma, / S mint mindég, úgy itt is a vesztő lett vétkes / S a győzőé lőn az ér­dem koszorúja. // Lucifer száműzve búsan elbolyongott, / Átok s kár­ho­zattal megtörött keblében, / Megveté a boldog meghódoltak sorsát, / Üd­vét elfeledte, csak szép Hajnáját nem. // És midőn az éj jött gyászos hol­lószárnnyal, / Vissza, ellopózott a menny ajtajára, / Egy tekintetért a szép Hajna szeméből, / Egy pillantásért a régi boldogságba. // Hajna ép­pen ott állt a menny ajtajában, / S búsan elmerülve a vak éjbe néze; / Számüzött hívének gondola sorsára, / Nagyszerű buktára, forró sze­rel­mére. // Lucifer átfogta, csókot égetett rá, / S ő nem tudta, álma foly­tatása-é ez, / Vagy való? azt érzé csak rengő kebellel, / Hogy bár fájt mit érzett, mégis olyan édes. // És midőn fölébredt Lucifer kar­já­ban, / Az égből számüzve, itt földünkön volt már, / Megfertőzteté őt ked­vesének csókja. / Rá többé bocsánat, rá többé üdv nem vár. // Lu­ci­fert ellenben megszentelte a csók, / Pártos társaihoz már többé ő sem fér, / Nincs hát maradások égben vagy pokolban, / Csak földünkön, köz­tök mely közömbös harctér. // És az ölelésnek mennyek ajtajánál / Lány­ka lett gyümölcse, – ördög, angyal lánya, / Fölfogák szülői, el­vi­vék s letették / Az alvó Ádámnak vágyteljes karába. // Ádám ébredt, tit­kos vágy voná a lányhoz, / Úgy érzé, mint hogyha oldalából lenne, / Nem tudá, hogy angyal s ördögnek csókjából / Lőn kinúl és üdvűl a le­ány teremtve. // Ámde Lucifer, a zord, és szende Hajna / Csakugyan vi­lágot alkotott magának, / Mert mióta nő van, áldást, átkot szórva / A szív­nek világán benne uralkodnak.”

A szín önállósága mellett szól, hogy a későbbi Tündérálom című drá­mai költeményének koordináló személye: Ámor is a szerelem ér­tel­me­zé­sétől és történéseitől teszi függővé a szereplők sorsát.

                Ha Lucifert szintén a szerelem távolította el Istentől, akkor Lucifer (fel­tételezésem szerint) a szerelmet kívánja az ember megrontására föl­használni – ám annak mibenlétéről nincs fogalma. A valamikori pá­lya­mű szellemének is megfelelve az eurüpidészi kegyetlen istenek báb­színháza idéződik fel – a keret végkicsengése a nők má­sod­ren­dű­sé­gének bizonyítása (lásd még Madách akadémiai székfoglalóját).

                A személyek, a tartalom, a helyszínek adottak a szöveg szerint – s hogy ne sértsük az egységek logikáját, valamiféle betétként képzelem el, akár a Párizsi színt.

IV. egység

 

„Ha híres férfiakat látsz vezetni

Komoly arczczal egész országokat,

’S magasb lényekként nézvén áhitattal

Reájuk, törpének hiszed magad,

Hiszen bölcsesség rejlik lépteikben,

’S ki őket fel nem fogja az te vagy,

Kaczagj, kaczagj, mert a nagy férfiak mind

Egy szállal sem különbek mint magad.”

 

A hatalom és a közösség problémája, illetve az abból következő „de­for­mációk” kérdése háttérbe kerül a szerelmi következményekhez ké­pest – a kacagás oka önirónia és sztoicista szarkazmus. A résztörténet mag­ja visszatér a Tragédia. Negyedik színben: a Fáraót leigázza egy rab­szolganő iránti vágya-szerelme.

                Idevonnám az Egy őrült naplójából az 1 részletét és a 2-at:

 

„…De az erő hová lett nyomtalan? / Magát emészté fel, csatázva / A kis­szerű kor szűk korlátiban. / Mint a malomkő, hogyha búza nincs rajt, / Mint elvetett kard, hogyha nem vívhat bajt. // 2 // A hős orosz­lán hitvány tőrbe hull, / A szív, mely Brútussá lehetne, / Kis szép ke­zek közt olykor megtörik, / S egy élc, a síremlék felette.”

 

(S bizonyos szempontból vissza lehetne nyúlni a Férfi és nő című tra­gé­diájához is.) A szereplőket nem tudom azonosítani, a helyszínt sem – a tartalmi általánosítás ezt lehetetlenné teszi.

 

 

V. egység

 

Ez a másik olyan színtervezet, amelyre legföljebb tartalmi utalással le­het­ne következtetni. Föltételezésem szerint a Tragédia szerkezetét és gon­dolatmenetét követve ide lenne illeszthető az Ó- és újkor című ver­se (Második rész 4. Benső küzdés című ciklusból):

„Mért nem imádunk most, mint hajdanán, / Hellasz napos, olajfás part­jain!? – – / Midőn fűzéres fejjel áldoztak / Mosolygó istenek ol­tá­ra­in ? / Hittek, mert köztük laktak, élveztek / Isteneik, s parancsuk is ez volt, / E végett alkottak berket, napot, / E végett zúgott hab, szol­gált a hold. / Ledönték lángoló oltárukat / És jött helyébe vérző fe­szü­let, / Egy isten szenvedt rajta, s vérzeni / Kell annak is, aki istent sze­ret. / Mit oly bőven hintett szét a nagy ég, / Élvezni bűn lett aján­dé­ka­it, / Az istent tőlünk égbe számüzék, / És idegen lett szellemünk is itt. // Mért nem szeretünk most mint hajdanán / Hellasz napos, olajfás part­jain?! / A lány lány volt, nem lestek benne mást, / Az ifju élvezett hó halmain. / A természet gyujtá meg lángjukat, / S tartott, míg láng­jok élvezet vala; / / Hálával tették le a poharat, / Ha forró szomjuk el­mult általa. / Ma a lányt ideállá emelék, / Céllá tevék, azért silányult el, / Azért találja gyakran ördögnek / Az ideált váró megcsalt kebel. / Vár a leány, kibe szeressen majd, / Ki jő, kihez halálig kötve lesz, / Jő az ifjú, s egy édes pillanat / Mindkettőjökre ércbilincset tesz. // Mért nem foly a világ mint hajdanán / Hellasz napos, olajfás partjain?! / Kint folyt le az élet és küzdelem / A közpiacnak néphullámain. / Az if­ju öntudattal lépe fel, / Nyilt volt előtte száz közhasznu tér, / Tudá, hogy a polgárerény utján / Mindenki amennyit nyom, annyit ér. / Ma rej­tekben kél minden esemény, / A köztér puszta, csak bitó van rajt, / Hi­úz szem néz a házi tűz mögé, / S mosolygás leplez tőle minden bajt. / Ma az ifjú ha érzi önbecsét, / Kétségbeesve megdermed mint kő, / Mert számadásba most az embernek / Nem súlya többé már, csak szá­ma jő. // Mért nem halunk most úgy mint hajdanán, / Hellasz napos, olaj­fás partjain?! / Szender volt az örömrózsák felett, / Vagy a di­cső­ség szent babérain. / Máglyáról láng közt szállt fel szellemünk, / De a ho­nos föld körében maradt / Itten danolt és itt melegedett, / Mint Phö­nix öltvén új alakokat. / Most mély gödörbe süllyesztnek alá, / Hol nap nem ér, hol rothadás lakik, / Halálunk büntetés egy vétekért, / Mely ezredektől ránk nehezkedik; / Lelkünk a földről messze ván­do­rol, / Uj ismeretlen hon határihoz, / Hol egy megfoghatatlan istenség / Re­ánk, ki tudja, milyen végzést hoz.”

 

A szereplők száma itt is korlátozott, esetleg rövid visszatérés a Pro­ló­gus­hoz. Ugyanakkor lehetőség nyílna a romantika-szentimentalizmus pász­torromantikájának fölidézésére – csak a kiábrándulás okát nehéz meg­találni. [Tipp: hatalom és/vagy pénz.]

 

 

VI. egység

 

„Ha a szentügy zászlaját látod kitüzve

S alatta hangzik ihletett beszéd,

Mig lelkesült csapat gyülöng alája

Fel fogva hün a szónok szellemét:

Kaczagj, kaczagj, mert minden egyes tudja,

Hogy a’ zászló csak vastag ámitás,

Nehány deáké csak az elv és gúny,

A többinek érdeke más és más.”

 

A „szent ügy” egyszerre lehet vallási és „népboldogító” eszme – az „ér­deke” a vezetőknek az emberi egyediségüket plasztikusan ér­zé­kel­te­tő szexualitás vagy görögösen Érosz. A Tragédia Hetedik szín ké­sőb­bi mellékszála – Tankréd-Izóra – épp úgy idekapcsolható, mint a ki­lencedikben Danton-marquise kettőse.

                Hasonló kiábrándulást hordoz a Vegyesek gyűjtemény két al­ko­tá­sa:

 

„31. Helyes sulyarány // Ha kar kell, szívesen látom a tömeget, / Ha ész kell, szívesen fogadjon engemet. // 32. Dicsőség és gyalázat // Ha mil­liókat meghódoltatál, / Dicsedre még nem szolgál néked az, / Csak ar­ról tesz tanúságot, minő / Hitvány volt a tömeg és milyen gaz.”

 

Szereplőként föltétlenül történelmi személyiséget képzelek el, aki „bi­ro­dalmi léptékekben” gondolkodik – ám nem számol az egyéni ér­zé­sek­kel, amelyek elsősorban érdekérvényesítés rövid távú meg­va­ló­sí­tá­sá­val gáncsolja a „nagy” eszmét.

VII. egység

 

„’S ha a szentügy zászlaja végre győze

’S magasztos érzés támad kebeledben,

Várj kissé és kaczagj, mert aki győze

Mint a’ legyőzött épp ollyá leszen.”

 

A szöveg poentírozott – gyaníthatóan az eszme és a valóság kettősége a gúny alapja. Ismét idekapcsolható a Tragédia hetedik (esetleg a nyol­cadik vagy ötödik) és a tizenegyedik szín dezillúziós hangulata.

Még ideillik az Egy őrült naplójából ciklus nyolcadik epigrammája:

 

„El a lángésszel – rontás lényege / Mint Istené, ki rontással teremt. / Nem fér kicsinyesen elrendezett / Földünkre ez sem, ront tehát min­dent. / S ha a végetlent érzi a tömeg / És dült sorompó van csak kö­rü­le, / Meg­döb­ben lelkének legmélyeig / Gyötörvén őt kicsinység ér­ze­te. // Annak leg­jobb minden csak úgy, mint van, / Új békót rá, ha tűri, tűr­je azt. / S ha rég megszenvedt bűn megtestesűl / Imádja ostorát, a meg­szokást. / Mért fél egymástól, és önkénytesen / Mint böntönőr egy­mást mért őrizi? / Mért a miljó tűrő ember között / A sok egyes, hogy miljó feledi.”

 

Ismét könnyen találhatunk az emberiség (és a magyarság) tör­té­nel­mé­ből példákat a témára – a választás korlátozása, hogy szerelmi szálhoz kell kötni.

 

 

VIII. egység

 

„Ha látsz anyának gyermeket hizelegni,

’S kebledben ébred tiszta kéjsugár,

A természet szavára; – óh kaczagj fel,

Tudd hogy csint tett, avagy játékot vár.”

 

Nem világos, hogy az anya-gyerek viszonyt miért kellett „bekeverni” (sok­kal egyszerűbb megoldást kínál az a feltételezés, hogy a Szon­tagh-levél „kísérő” és nemcsak „összegző” levél: konkrét példát kel­lett hozni a magyarázatra). Viszont a freudi értelmezésekkel már a szü­lő-gyerek = anya-fia viszonnyal már értelmezhető az összegzés.

                Ide még az Egy őrült naplójából című ciklus 15. epigrammájának rész­lete:

 

„Ah, a világ gyermeknek jó lehet, / Ki redves fát vesz el csillag he­lyett, / Én láttam a gyöngyöt még mint könyűt, / És a rubint vér­csepp­nek seb felett.”

 

A tanítói gondolatmenet elfogadható: a példákat az egyéni lét ma­gán­é­leti vetületéből is kell hoznunk – csak éppen nehéz beépíteni a kon­cep­cióba. A helyszín lehetne akár a vidéki birtok, akár a provinciális kis­város. (A szereplők adottak.)

 

 

IX. egység

 

Ez a harmadik olyan képzelt szín, amelyet a föltételezett kon­cep­ci­ó­hoz igazítva a költeményekre támaszkodva hoztam létre. Ha a ma­gán­szfé­ra megjelent, akkor a Prológus keserűhangjához feltétlenül ide­il­lik az Egy vetélytárshoz című vers:

 

„Elárulál! – óh gyermekéveinknek / Kisértetel mondd, nem jött-é eléd? / Nem borzadál-e, mint a templomrabló, / Midőn a legszentebbet il­letéd? / E legszentebb nem más, mint a barátság, / Lelkünk magával ég­ből hozza le, / Nem függ szárnyán sem érdek ronda mocska, / Sem él­vezetnek önző ingere. / S te könnyelműen dobtad el cserébe / A nő por­ban csúszó szerelmeért, / Melynek még röpte sincsen a síron túl, / Mert az anyaggal, szépséggel alélt. / Mely mint virág, ragyogni van te­remtve, / S gyümölcsöt hozva már el is veszett, / Mint tánczene, pár perc­re ha mulattat, / De nem foglalja el a szellemet. / Vagy iskolában él csak barátság / S az életnek zajától elröpül? / Mindegy, barátom, én el nem itéllek, / Az ég itél az árulás felül. / És az lesz átkod, amiért el­ad­tál, / A szerelem. Rábízván sorsodat, / Tenger habjára alapítál csen­det, / Fövény alapra márványvárakat. / Mért nem választál csúnya nőt ma­gadnak / Vétkezni renyhét, bűnre ostobát, / Az vitte volna néma tü­re­lemmel / Mindennapiságodban az igát. / De nézzed, óh, hölgyednek báj-vonásit, / Az életet, mely rajtok tündököl, / Fog-é az majd mind szűk körödbe férni, / Vagy mint vad ár fölzajlik és kitör? / Csak addig jó a nő, míg azt se tudja, / Hogy rosszá is lehet, ha úgy akar, / Ő tudja már, mert el bírt hagyni engem / És bennem a varázst, mely véd, ta­kar. / Elárul téged is később bizonnyal, / Talán egy érdemetlenebb mi­att. / Vagy nem hiszed, hogy ily cserét tehetne? / Hisz nő elméje, vá­gya ingatag! / Kietlen puszta szíve birodalma, / S ha reng felette fé­nyes bűvölet, / Mi dalra, üdvre költ, nem ő sugárzza, / De lelkünk az, mi fényárt rája vet. / Mit vesztettem hát ? bálványok dülének / Szi­vem­ben össze, semmi hogy velök / Lelkemnek istenségét is kilöktem / S kihalt világom, egyedűl ülök. / Az ördög jő és gúnyosan vigasztal: / »Vi­gadj! hűtlen nő, rossz barát veszett, / Nincsen ki osztályrészedet szü­kítse, / Magad vagy úr egész világ felett.«”

 

Igaz, kamaradarab felé mutat ez a megoldás, de az élet teljességéhez a gyer­mek- s ifjúkor után tartozik a férfikor. (Esetleg ide lehetne hozni A betelt kívánságok című verset is.) Természetesen az Egy őrült nap­ló­jából is találhatunk idézetet (a 17.):

 

„Egyetlen egyszer hittem, hogy miattam / Hull szép szemekből rész­vét harmata, / Megint csalódtam, a nő könnyezett, mert / Vetélytársán szebb főkötő volt.”

 

Nagyon valószínű, hogy ez a számonkérés a vidéktől semleges térben, a városban (kávéházban, mulatóban vagy akár színházban) játszódik. A személyek a számonkérő és a csábító – esetleg a nő, aki inkább nem ért semmit (mintsem manipulálná a két férfit).

X. egység

 

„Ha látsz haldoklót istenéhez térni,

El fogja lelked nála áhitat

’S egy ember végórájának a látása

Tárgyat sok titkos gondolatra ad,

Kaczagj, kaczagj, a bűnös istenhez tért,

Hogy az istent is megcsalhassa még,

Hívén, hogy hosszú büneit le mosni

Egy percznyi bűnbánása már elég.

 

A halál, a gyász és a viselkedési normák kétségbe vonása beleillik a sze­relem-témakör gondolatívének lezárásába – érdemes idekapcsolni Ho­garth metszet-ciklusait. Egyébként Petőfi is – Felhők –, a fiatal Jó­kai is – korai darabok, elbeszélések – éltek az ilyen témájú el­len­té­te­zés­sel.

                A gondolatmenethez kapcsolható az Egy őrült naplójából a he­te­dik:

 

„Kacagok, ha hallom mondani, / Emberben hogy égi szikra él, / S tár­sa­dalma viszonyaiból / Művelődéséből fenn beszél. / Két vezérrugója van csupán, / A gyomor s a szemnek ingere; / Az szülé, mivel csak kér­kedünk, / S társadalmunk ennek gyermeke.”

 

S még a 11–12–13. is:

 

„A nap sugárának hét színe van, / A pénz fényének színe számtalan, / A hír, erény, dicsőség ilyenek. – / Hát a barátság, hon és szerelem? Ke­gyelt váltó, mely készpénzül megyen, / S végszámadáskor nem kell sen­kinek. // // Megmondom e kor embere minő: / Házasságrontó, sze­re­lemszövő. / Tanácsban dús, tettben szegény Lázár, / Ebédhez gyors, éhes­hez késve jár. / Halottnál sír, de inségnél siket, / Más örömén sír, más baján nevet. / Virágot is csak érdekből nevel / Hogy legszebb dí­szé­ben törhesse el, / A kis bárányt levágni rendeli, / De vérét folyni még­sem nézheti. / Köszönt négy cifra lónak, s hogyha jő / Isten sza­má­ron, megtagadja ő. / Felrugja az embert, mint az ebet, / De azt hi­szi, hogy mindent jóvá tett, / Ha öndicsőségére szobrot rak / Sirjára az egy­kor felrugottnak. / Az emberen mert ember nem segit, / S ha mégis ad­ja gyér filléreit / Isten nevében adja, attól vár / Jutalmat, mit koldus nem adhat már. / Tál vizben nézi a tengervihart, / Szinpad di­szit­mé­nyén a regghajnalt. / Valódi vészt nem bírna lelke el, / Szabadban meg hi­ves szél fú reggel. / De egy szivemnek mégis vigasza: / Hogy jobb az ember sohsem is vala. // // Halovány erényök, halvány bűnök, / Az szín­lés csak, nem feláldozás; / Sírnak rajtad, hogyha bajba estél, / Imád­koznak s cselekedjék más. / De nem is rabolnak vakmerően, / Lop­nak csak mosollyal ajkukon, / Nem gyilkolnak férfias nyiltsággal, / Gombostűkkel szurkálnak agyon. / Lennének jók, hogy szeret­het­ném, vagy / Gyülöletre elég gonoszak, / És becsülni tudnám jóban, rossz­ban, / Erejeért akaratuknak. / Míg így undorral köpöm ki őket, / Oly émelygően lágymelegek, / kerűlöm leverő unalmát / Egyhangú, ki­csínyes körüknek.

 

Ismét kamaradarab-feltételekben gondolkodom, akár egy teológiai vi­ta is lehetne ebből (csak hihetetlenül nehéz beilleszteni a szerelmi szá­lat). A helyszín a vidéki kúria.

 

 

XI. egység

 

És jő a’ pap, áldást mond halottra,

Buzgón hajolnak meg vén térdei,

Kaczagj, mert mig az ajakak mozognak,

A temetési díjt számolja ki.”

 

A nyílt egyházellenesség inkább az olvasmányélmények kö­vet­kez­mé­nye. Az Egy őrült naplójából ide illene az ötödik epigramma:

 

„Mért tanít a hit szolgája minket, / Hogy síron túl majdan helyre áll / A szent egyenlőség és a dússal / A szegényre is hason sors vár? / Szent mi­sék könyörgenek azért, míg / A szegénynek szószólója nincs, Vé­le ván­dorol a más világra / Bűn, gyalázat, nyomor és bilincs.”

[Időnként arra gondolok, hogy Madách antiklerikális nézetei nem is annyi­ra élettapasztalataiból, mint inkább olvasmányélményeinek li­be­rá­lis szellemisége konklúzióiból adódnak. Tehát nem Madách egyház-el­lenességéről van szó, mint inkább olvasmányainak láncolat-ered­mé­nye­iről.]

                A színt valahol vidéken tudom elképzelni; a személyek között nem kell feltétlenül papnak lennie.

 

 

XII. egység – keret, epilógus is

 

„Te komolyan veszed nagyon barátom

Az életet, ne vedd mert jaj neked.

Kaczagj velem, mig a’ sok kaczagásban

Szived kigyógyul, avagy megreped.”

 

A darab végkicsengése a tanulság megismétlése lehetett; gyengeség, hogy a Szontagh-szövegből nem derül ki, hogy ki kinek (Isten Ádám­nak, a szerző Akárkinek) bizonyította be nézeteinek helyességét.

                Ide értendő az Egy őrült naplójából két darabja is:

 

„22 // A lány büvös növény, virága oly deli, / De elrejtett gyöke mé­reg­gel van teli. / A lány tűz, messziről vílágol, melegít, / Közelről gyil­ko­san éget vagy megvakít. // 23 // Mért nem hervad szivünk is, mint a lány, / Mért oly muló, tartós szerelmünk tárgya? / Nem szűnk hüt­len, de ideálja az – / Vagy hol van, mely mint megbájolt maradna? // Mely el­ső csókján égett, a zománc / Ellebben, mint a puszták dé­li­báb­ja, / S ki­ábrándult szűnk bájvilág helyett / A puszta sivatagjait imád­ja?”

 

A (re)konstruált tervezet gyengeségét mutatja, hogy nem tér vissza a bib­likus kerethez: hiányzik a lezáró Isten-viszonylatok megjelenítése. Le­het, hogy ez is egyik oka lehetett a későbbi átdolgozásnak.

 

*                             *                             *

A (re)konstrukció képzeletjátéka végén visszatekintve a föltételezett tar­talomra: úgy vélem, hogy a Lucziferhez képest az „Ős-tragédia” a mo­ralitás műfaja felé közeledett. Viszont a moralitáshoz kapcsolódó misz­tériumjáték tökéletesíttette a kereteket, zárta le a kompozíciót. A ma­gánéleti sérelmek „kiírása” (lásd a Csak tréfa környékén született mű­vek) szabaddá tették a koncepció nagyvonalúbbá formázása előtt az utat. S ha ehhez számítjuk Borsodi segítségét, akkor már sejthetjük: mi­ért és hogyan született az „Ős-Tragédia” után a Tragédia.