Andor Csaba

Szilágyi Márton Lisznyai-kismonográfiájáról

2001. október 6-án Csesztvén, a Madách Irodalmi Nap rendezvényeinek sorában Kerényi Ferenc beszélgetett Szilágyi Mártonnal, a Lisznyai Kálmán. Egy 19. századi írói életpálya társadalomtörténeti tanulságai c. könyv szerzőjével (továbbá az Irodalomtörténeti füzetek sorozat-szerkesztőjével és a kiadói szerkesztővel), majd ezt követően a jelenlévők meg is vásárolhatták a művet.

A monográfia több szempontból is izgalmasnak ígérkezett: egyfelől a szerző, másfelől a választott költő személye szavatolta azt, hogy az olvasó érdekes témáról kap színvonalas áttekintést. Az irodalomtörténet iránt érdeklődőknek Szilágyi Mártont méltatni fölösleges; ő a maroknyi irodalmárok egyike, aki a maga területén igyekszik pontos, tárgyilagos és szakszerű információt nyújtani. Lisznyait sem szükséges bemutatni; méltatni viszont meglehetősen hálátlan, sőt egyenesen kudarcra ítélt vállalkozás volna. Mindazonáltal, aki Madách személye vagy akár csak Nógrád irodalma iránt érdeklődik, akkor is érdekesnek fogja találni a könyvet, ha Lisznyait mint költőt, nem tartja különösebben jelentősnek. Valóban: életútja, társadalmi kapcsolatai, attitűdjei, az irodalmi és politikai életben betöltött szerepe, az életéhez kapcsolódó anekdoták stb. ma már sokkal fontosabbak, mint az írásai.

Szilágyi Márton a könyv első fejezetében a mikrotörténeti megközelítés fontosságát (s egyben sajnálatos elhanyagoltságát) hangsúlyozza a magyar irodalomtörténet-írásban, s ezzel, úgy gondolom, teljesen egyetérthetünk. Argumentációját csupán egyetlen érvvel toldanám meg: mikrotörténet nélkül nincs kritikai kiadás. Ez súlyos s első pillanatban talán meghökkentő állításnak tűnhet, de ha csak arra gondolunk, hogy a kritikai kiadás részeként a szerző levelezését is illik közreadni, méghozzá úgy, hogy az befogadható legyen (a kritikai kiadásokkal kapcsolatos különleges igényekről nem is szólva), akkor nem nehéz belátni, hogy egy sajátos kommunikációs problémával állunk szemben: ahhoz, hogy a levelekben szereplő üzeneteket, ha nem is maradéktalanul, de legalább megközelítően azonos szinten képesek legyünk megérteni, mint a levél feladója vagy címzettje, mikrotörténeti kutatások sorát kell elvégeznünk. Hogy csak a legnyilvánvalóbb teendőknél maradjunk: többek között meg kell határoznunk a levélben szereplő személyek kilétét, s ehhez születésük és halálozásuk helyének és időpontjának kiderítésén túl, a levél írójához és címzettjéhez fűződő kapcsolatuk is hozzá tartozik. Emellett fel kell tárnunk, hogy milyen rokoni vagy más kapcsolatban álltak a feladóval, a címzettel vagy a levelekben említett más személyekkel, mi volt a foglalkozásuk stb. Ám a levelezésen mint triviális példán túl, maguknak a műveknek a jegyzetei sem nélkülözhetik a mikrotörténeti nézőpontot: a szerelmi versek közreadóinak illik legalább kísérletet tenniük arra, hogy a címzett személyét és a kapcsolat hátterét kiderítsék és közöljék az olvasóval, sőt hosszabb vagy bonyolultabb viszony esetében a kapcsolat változásának a versekben is megnyilvánuló jellegzetességeit sem árt életrajzi tényekkel is megvilágítani. Ez ugyan nem minden esetben lehetséges, de az igyekezet mindenképpen elvárható. Röviden: mikrotörténeti elemzés nélkül az értelmezés nem lehetséges, ill. tévútra vezet, függetlenül attól, hogy a szerző életét vagy életművét kívánjuk-e elemezni, s persze ugyanez fokozottan érvényes, ha a biográfiai részleteket firtatjuk: szerepét egyik vagy másik eseményben, viselkedését bizonyos élethelyzetekben, konkrét műveinek témáit és utalásrendszerét stb.

Mikor született Lisznyai?

Szilágyi Márton Lisznyai életének sok érdekes részletére világít rá, de sajnálatos módon éppen a szerző születésénél mintha cserben hagyta volna (forrás)kritikai érzéke. Itt kell az első hosszabb kitérőt tennem. Lehet, hogy a Lisznyai-kutatás, miként eddig, ezután is nélkülözni tudja az érintett születésének megbízható időpontját. Bizonyára a Petőfi-kutatás számára sem fontos ez a kérdés, máskülönben az elmúlt másfél század alatt réges-rég utána jártak volna a Petőfi-kutatók. Úgy látszik, a XIX. századi magyar irodalommal foglalkozók valamelyest már népesebb táborát sem érdekli ez az adat. A Madách-kutatás azonban nem nélkülözheti, éspedig azért nem, mert Madách levelezésében több helyütt (de másutt is, pl. a Nógrádi képcsarnokban) előfordul Lisznyai neve, s ilyenkor egy jegyzetben illik legalább az érintett születésének és halálának helyét és időpontját közölni a majdani kritikai kiadásban.

Szilágyi Márton szerint Lisznyai 1823. október 13-án született, s elmarasztalja Zólyomi Józsefet, aki a herencsényi katolikus keresztelési anyakönyvre hivatkozva 1821. október 5-ét adta meg születési dátumaként. ¹ Azt gondolhatnánk, hogy komoly, magánál az anyakönyvnél is hitelesebb forrás állhat az információ hátterében. Az az utalás azonban, hogy „sehol nincs annak nyoma, hogy Lisznyai 1821-et tekintette volna születési évének” kérdésessé teszi, hogy valóban komoly ellenérv hozható-e fel az állítással szemben. Még inkább kérdésessé teszi az a körülmény, hogy az 1823. okt. 13-i születés mellett Szilágyi Márton állítása szerint egy 1852-es anyakönyvi kivonat szól, márpedig egy anyakönyvi kivonat nyilván nem lehet hitelesebb, mint a kiállításának alapjául szolgáló anyakönyv.

A kérdés tisztázása már csak azért is elodázhatatlan, mert a Magyar Életrajzi Indexben éppen az én javaslatomra szerepel az 1821. okt. 5-i születési (legyünk pontosak: valójában keresztelési) dátum.²

Igaz, nem Zólyomi Józseftől, hanem történetesen Galcsik Zsolttól (Nógrád Megyei Levéltár, Salgótarján) értesültem az anyakönyvi bejegyzésnek és a lexikonokban szereplő időpontoknak az ellentmondásáról. Ha tehát mégsem helyes az 1821. okt. 5-i időpont, akkor sürgős korrekcióra szorul éppen az a forrás, amely – reményeink szerint – minden későbbi lexikonkiadás alapjául fog szolgálni.

Jelenleg két egykorú nyomtatott forrásról tudok, amely cáfolja az 1823-as születést; mivel ezekre nem történik hivatkozás sem Szilágyi Mártonnál, sem más Lisznyaival foglalkozó munkában, szükségesnek tartom felhívni rájuk a figyelmet. Az egyik a Magyar Életrajzi Indexben is hivatkozott forrás: ponori Thewrewk műve, amely 1821. okt. 13-i születési dátumot közölt. ³ 1846-ban tehát még 1821-es születési évszám jelent meg.

A másik forrás Lisznyai gyászjelentése. Érdekes módon Szilágyi Márton elmarasztalja Székely Józsefet is, aki nekrológjában 1822-es születési évszámot jelez, pedig a szerzőnek legfeljebb az róható fel, hogy megpróbált két számot kivonni egymásból.⁴ Miről is van szó? A gyászjelentésben az áll, hogy Lisznyai életének (a szokásos értelmezés szerint: megkezdett, de be nem töltött) negyvenkettedik évében hunyt el, 1863. február 12-én. Ebből következően 1821. február 12-e után, de 1822. február 12-e előtt kellett születnie; Székely József a jelek szerint nem a megfelelő évre tippelt, de érthető módon a gyászjelentés alapján teljesen kizárható 1823-as évet nem adhatta meg születési évként. Az októberi születést, amely a különböző források egyetlen fix pontja, tényként kezelve, Lisznyai környezete (a gyászjelentés kibocsátója) tehát úgy tudta, hogy a költő 1821-ben született.

A két korabeli nyomtatott forrást és az anyakönyvre alapozott két állítást (Zólyomi Józsefét és Galcsik Zsoltét) azonban Szilágyi Márton könyvének megjelenése után mégsem tartottam elegendőnek ahhoz, hogy az 1821. október 5-i születési dátum mellett feltétlenül kitartsak. Megnéztem tehát az anyakönyv mikrofilmmásolatát, s ennek alapján azt mondhatom, sem az évszám, sem a hónap, sem a nap esetében nincs szó félreolvasásról. ⁵ Sőt, még tovább megyek: sem 1822-ben, sem 1823-ban nem keresztelték meg a házaspárnak gyermekét (legalábbis a herencsényi katolikus anyakönyv tanúsága szerint), így az sem túl valószínű, hogy egy 1821-ben született, de később elhunyt gyermek nevét kapta volna a házaspár újabb gyermeke. Ez a logikus feltételezés, amelyet Szilágyi Márton említ, bennem is felmerült, ám kérdésemre Galcsik Zsolt ugyanazt válaszolta, amit az anyakönyv is megerősít: nem volt másik Lisznyai Kálmán.

Mindazonáltal az ilyen természetű további kutatást, bármennyire is csekélynek látom az eredményesség esélyét, nem érzem teljesen fölöslegesnek. A református (helvét) hitvallású Lisznyait a herencsényi katolikus anyakönyvbe jegyezték be, természetesen vallása feltüntetésével. Másutt az volt a szokás, hogy a legközelebbi evangélikus anyakönyvbe jegyezték be a születést (pl. a szintén kálvinista Fráter Erzsébet nem a csécsei katolikus anyakönyvben szerepel, nem is a losonci református anyakönyvben, hanem a közeli Szirák evangélikus anyakönyvében). Nem kizárt tehát, hogy egy másik Lisznyai Kálmánt is találunk egy másik anyakönyvben, s történetesen ő az, akit valójában keresünk. Ám addig, amíg nem sikerül ilyen adatra bukkannunk, úgy gondolom, mégsem tehetünk mást, mint hogy a jelenleg rendelkezésünkre álló tények alapján közöljük Lisznyai születési (keresztelési) dátumát.

Az irodalomtörténet-írás – felfogásom szerint – nem irodalmi vetélkedő. Itt most mindenek fölött Lisznyairól van szó, s nem arról, hogy egyik vagy másik szerző, egyik vagy másik kézikönyv, lexikon, mit gondol róla. A tények tisztelete arra késztet, hogy Szilágyi Márton egy olyan implicit érvére is felhívjam a figyelmet, amely furcsa módon magának a szerzőnek is elkerülte a figyelmét. Lássuk tehát, mi szól mindezek ellenében mégis az 1823-as születés mellett! Az ifjú Lisznyai 1846–47 körüli anyagi gondjait elemző részben szerepel az az állítás, hogy az érintett ekkor még kiskorú lett volna. ⁶ Ha apja mint törvényes gyám szerepelt a korabeli iratokban, akkor ez valóban amellett szól, hogy az 1821. október 5-i dátum téves, hiszen ebben az esetben 1845. október 5-én (a kor jogrendjének megfelelően 24 éves korában) már nagykorúvá vált volna, s így azok a családi kezdeményezések, amelyek a költő tékozlásának kedvezőtlen következményeit próbálták mérsékelni, nem jártak volna sikerrel. Ez valóban súlyos, elgondolkodtató ellenérv, bár lehetséges – és én ezt tartom valószínűnek –, hogy éppen azért volt szükség egy hitelesnek látszó, ám valójában kétes hitelű „dokumentumra”, hogy a birtokvesztés, Lisznyai fiatalkorúságára való hivatkozással, megakadályozható legyen. Ez a dokumentum azonban több okból sem lehetett a Lisznyai-hagyatékban talált anyakönyvi kivonat. Egyfelől azért nem, mert a kivonat későbbi időszakból, 1852-ből származik.

Másfelől azt kell mondanom, hogy itt egy végzetes félreértésről van szó: abban az anyakönyvi kivonatban, amelyet Szilágyi Márton említ, ⁷ ugyancsak 1821. okt. 5-e áll! Mivel fennáll a veszélye annak, hogy még évszázadokig két évvel fiatalítjuk Lisznyait, nem látok más megoldást, mint hogy az eredeti anyakönyv bejegyzésének és a Lisznyai hagyatékában fennmaradt kivonatnak is a hasonmását közöljem, az olvasóra és az utókorra bízva, milyen dátumot fogad el ezek után.

Szontagh Pál nemcsak Lisznyait, de feleségét, sőt fiát (1855 tavaszán még csak egy fia volt: Elemér) is említi levelében, ennek megfelelően róluk is illik legalább tájékoztató adatokat közölni Madách levelezésének készülő kritikai kiadásában.

Pillanatnyilag ott tartunk, hogy dabasi Halász Idának nemcsak a halálozását, de végre a születését is pontosan ismerjük (Gyón, 1831. márc. 25., keresztelés: márc. 31.);⁸ a többi adat még további kutatásra vár. Miként az egzakt tudományokban, úgy az irodalomtudományban is szükségesnek tartom a negatív eredmények publikálását. Tehát: Gyón református anyakönyvében sem Lisznyai házasságkötése, sem gyermekeinek keresztelése nem szerepel. A Kálvin téri református anyakönyvben az említett információk közül Tihamér születése és keresztelése található meg (születés: 1856. jan. 21., keresztelés: jan. 28.).⁹ Egyelőre Galcsik Zsolt kutatásai sem vezettek további eredményre két Eger környéki településsel kapcsolatosan.

Lisznyai és Madách viszonya

A könyv szerzője állást foglal Lisznyai és Madách kapcsolatának kérdésében is, éspedig elutasítva egy korábbi előadásomban kifejtett feltevésemet: „…teljesen elhibázottnak vélem az egyik legutóbbi, Lisznyai és Madách kapcsolatával foglalkozó tanulmány alapkoncepcióját, amely fogyatékos anyagismeret alapján és ötletszerű moralizálással a két író barátságának 1845 és 1863 között bekövetkezett megszakadását tételezi – egyébként tévesen –, hiszen a szerzőnek nincs tudomása Lisznyai két, Madáchnak ajánlott és szoros érzelmi kapcsolatot tükröző verséről sem, amelyek 1861 utániak lehetnek: az első Madách képviselőségét ünnepli (»Hazafiak a megyékben! Madách Imre nógrádmegyei országos képviselőnek ajánlja Lisznyai Kálmán«: OSzK Kt. Oct. Hung. 878. 190. f.), a másik pedig már Az ember tragédiája recepciójához sorolható (»A lélektan költészete. I. A’ lélek. Madách Imre szerfelett szeretett régi kedves barátomnak ’s nógrádi földimnek, mint ’Az ember tragoediája című koszorús mű költőjének emlékkönyvébe«: OSzK Kt. Quart. Hung. 2497. 181. f. recto – 184. f. verso). Ilyenformán természetesen a kapcsolat megszakadásának tételezett oka – tudniillik az, hogy Lisznyai lett volna Madách feleségének a szeretője – is teljesen hiteltelen marad, annál inkább, mert Andor Csabának semmiféle bizonyítéka sincs erre az állításra.”¹⁰

A végén kezdeném: valóban, soha semmiféle bizonyítékot nem láttam azzal kapcsolatban, hogy Lisznyainak viszonya lett volna Fráter Erzsébettel, sőt tovább megyek: számomra az is csupán feltételezés, hogy házassága alatt hűtlen lett volna Madách Imréhez. Igaz ugyan, hogy Madách írt néhány verset (pl. Egy vetélytárshoz, Hozzá mint nőhöz), amelyek egyértelműen tanúsítják: úgy gondolta, hogy megcsalta őt a felesége, mivel azonban az esetnél – értelemszerűen – nem volt jelen, ezért Madách feltételezését sem fogadnám el bizonyítékként. Feltételezésekről van tehát szó, amelyek mellett ill. ellen érveket lehet felhozni, s még az sem biztos, hogy ha ketten ugyanazokat az érveket és ellenérveket fogadják el, akkor ugyanazt a következtetést fogják belőlük levonni (bár tisztán tudományelméleti szempontból ez elvárható volna).

Egy általános megjegyzéssel folytatnám. Szilágyi Márton könyve több szempontból is megváltoztatta korábbi elképzelésemet, a lényeget illetően azonban nem. Ugyanakkor nem tartom kizártnak, hogy a jövőben esetleg olyan új érvek születnek vagy olyan információk válnak ismertté, amelyek alapján magam is valószínűtlennek tartom korábbi feltételezésemet.

Az említett két verskéziratot valóban nem ismertem, sőt előadásom után figyeltem fel arra is, amit Szilágyi Márton valamiért nem említett könyvében, hogy ti. nemcsak kéziratban, de Lisznyai 1861-es kötetében is volt egy vers, amely Madách főművét méltatta, a Szent porszem, s jóllehet szövegét nem közölte újra, de a Madáchot méltató költemények között felsorolta egy modern kiadvány is.¹¹

A moralizálást valóban célszerű félretenni, annál is inkább, mivel mindannak alapján, amit egyik oldalon Madáchról, másik oldalon éppen Szilágyi Márton könyvéből Lisznyairól tudunk, arra vall, hogy a két költő számos kérdésben, többek között hagyományosan morálisnak ítélt kérdésekben is eltérően gondolkodhatott. A kérdéseket is célszerű szigorúan szétválasztanunk. Lisznyai Kálmán esetében a filológiai kutatás eddig meglehetősen szűk körben mozgott; Madáchnál ennek nagy hagyománya van, éppen ezért – régebbi előadásomhoz hasonlóan – változatlanul a filológiai kérdést tenném első helyre, amely így szól: ki az Egy vetélytárshoz c. verses levél címzettje? Itt három lehetőség kínálkozik. Az első: folytatni azt a hagyományt, amely nem tartja szükségesnek még a kérdés feltevését sem. Úgy gondolom, ez nem a legszerencsésebb megoldás. A második lehetőség: elismerni azt, hogy fogalmunk sincs róla, kihez szól a vers. Egy igényes – mondjuk kritikai – kiadásban egyelőre nyilván ezt kell majd tenni. A harmadik lehetőség: meg kell kísérelni a rendelkezésünkre álló információk alapján választ adni a kérdésre, még akkor is, ha ez a válasz, a rendelkezésre álló információk bővülésével, változhat. Az utóbbit választottam.

Mivel a kérdés közvetlen megválaszolására nem láttam lehetőséget, egy olyan további kérdést tettem vizsgálat tárgyává, amelyről úgy gondoltam, köze lehet a címzett kilétének megállapításához: milyen volt Lisznyai és Madách viszonya? Nos, e tekintetben Szilágyi Márton könyve alapján egy elég lényeges ponton megváltozott a véleményem, mégis úgy gondolom, érvelését egy bizonyos szempontból éppen saját könyve cáfolja. A most megjelent könyv alapján magam is úgy látom, Lisznyai viszonya Madáchhoz minden jel szerint felhőtlen volt, semmi sem árnyékolta be. Ennek azonban semmi köze a kérdés másik feléhez: milyen lehetett Madách viszonya Lisznyaihoz? Valóban: x szerelmes lehet y-ba, miközben y esetleg ki nem állhatja x-et; hasonló aszimmetria merőben más természetű emberi kapcsolatoknál is gyakorta előfordul.

Szilágyi Márton több példát is felhozott a könyvében éppen arra, hogy Lisznyai viselkedésével olykor ellentétes hatást ért el, mint remélte; már a Nógrádi képcsarnok őt jellemző sorai is erről szólnak. Vagy hogy egy konkrét párhuzamot említsek, itt van Szontagh Pál. A könyv egyik lábjegyzete utal rá, hogy az 1861-es kötetbe is felvett Vigadj hazám ajánlása Szontagh Pálnak szól, méghozzá 1853-as évszámmal.¹² Lisznyai tehát bizonyára tisztelője volt Szontaghnak 1853 és 1861 között, csakúgy, mint Madáchnak. És Szontagh? Nos, itt már valóban beszélhetünk bizonyítékról, s annak alapján egyértelmű, hogy szó sincs kölcsönösségről. Szontagh ugyanis ezt írta Lisznyairól: „Egerben meglátogattam Liţznyait. Ő most is csak a’ régi, minden tekintetben a’ régi. E két ţzó »minden tekintetben«, mindent kifejez. Ez magában foglalja az ő saját nyomoruságát, nejének boldogtalanságát, kisfiának jövendő elhagyatottságát és kolduţságát. – Ő affectálja a’ genialitást, ’s azt hiszi: genialitás = korhelység, lumpság; <..d> de az ő lumpsága komiţz, nem genialis, genialitása mímelt, affectált – lumpsága csak az mi rajta eredeti, az az mit nem mástól tanult, de azért nem bír valami objectiv eredetiséggel. Annyira megy régi nótája, hogy bizonyos okoknál fogva – Pesten levén – látogatásom alkalmával homoeopathice élt, ’s bortól s’ a’ t. tartózkodott. Az okot neje is gyanítá! – – –”¹³ Szilágyi Márton könyve s az azzal egybevágó egyéb információk alapján tehát semmi okunk sincs arra következtetni, hogy Madáchcsal való kapcsolatában a rokonszenv vagy nagyra becsülés kölcsönös lett volna. Pedig kapcsolatuk korai szakaszában az volt: „Jankovicsnak és Lisznyainak ezer szépet” zárja egy föltehetően 1843-ban írt levelét Madách. ¹⁴ Nem sokkal később, 1844. jan. 1-jén pedig ezt írja: „Lisznyai gyöngyeinek egy sorát természetessen megveszem. –”¹⁵ Időközben azonban valami megváltozhatott, hiszen Szontagh idézett levelének bevezető része („Ő most is csak a’ régi, minden tekintetben a’ régi. E két ţzó »minden tekintetben«, mindent kifejez”) konszenzusra enged következtetni feladó és címzett között: Szontagh csak arról tud beszámolni Lisznyaival kapcsolatban, amit Madách már amúgy is tud.

Nem véletlenül említettem párhuzamként éppen azt a Szontagh Pált, akit a jelek szerint Lisznyai tisztelt, becsült. Az ő esetében ugyanis tudjuk azt, amit Madáchnál csupán feltételezésként, lehetőségként fogalmaztam meg. Íme, a Szontagh-életrajz vonatkozó részlete: „Egy ízben nagyon szerelmes volt [Szontagh Pál – A. Cs.] egy csinos babaarcú fiatal leányba. El is akarta venni. A dolog azon múlt, hogy Pulszky Ferenc, kivel szintén jó barátságban volt, amikor látta, hogy óvó érvelése hatás nélkül maradt, szemmel láthatólag bebizonyította neki, hogy a szép leány nem méltó az ő önzetlen, bízó szerelmére. Ugyanis a kertből megmutatta neki, hogy az ablakmélyedésben hogyan borul imádottja közös pajtásuk, Lisznyay Kálmán keblére. Nagy csalódást és szívfájdalmat okozott ez neki. Nem is találkozott vele többé, csak a nő halálos betegségében, mikor arra kérette, hogy látogassa meg, mert beszélni akarna vele, mielőtt meghalna.”¹⁶

Egy Madách-legenda nyomában

Egy utolsó, hosszabb kitérőt kell tennem annak bizonyítására, hogy a jelenleg rendelkezésünkre álló információk között valóban semmi sincs, ami amellett szólna, hogy Madách részéről is valamiféle rokonszenv nyilvánult volna meg Lisznyai felé 1853 után. Érdekes, hogy Szilágyi Márton a kapcsolat egyik oldalának argumentációját nem egészítette ki azzal, amiről könyvének korábbi részében írt, s ami látszólag éppen azt bizonyítaná, hogy Madách viszonya is kedvező volt Lisznyaihoz: „amikor 1861-ben, az országgyűlés közeli összehívásának hírére Nógrádban fölállt a Megyei Bizottmány, amely tudatosan és demonstratív módon a Világos előtt politikai szerepet vállalt személyek reaktiválását tűzte ki célul, a több mint 1200 fő közé – Madách Imre javaslatára – beválasztották Lisznyait is. Sőt, ugyanezen a megyegyűlésen Lisznyait tiszteletbeli főjegyzőnek is megtették. Ez a megtiszteltetés természetesen szólhatott a reformkori vármegyei pályafutásnak mint előzménynek is; ám talán mégiscsak komolyabb szerepet játszott itt a költői ismertség méltánylása, mint a politikai pályafutás értékelése (erre mutat, hogy mindkét esetben Lisznyai mellett Arany Jánost is javasolta Madách).”¹⁷

A hosszabb kitérő oka az, hogy itt egy viszonylag új keletű legendával állunk szemben, amelyet végre tisztázni kellene, annál is inkább, mert változatos formát öltött: mintha minden kutató figyelmetlenül olvasta volna azt, amiről előtte már mások írtak, s amire ő maga is hivatkozott. Az idézett rész négy implicit állítása között van egy, ami talán egyszerű tévedés, hogy ti. Madách Imre Arany Jánost választmányi tagnak javasolta volna. Ezt tudomásom szerint korábban senki sem feltételezte, s természetesen Arany János neve (ellentétben Lisznyaiéval) nem is szerepel a listán, ez tehát egy új eleme a legendának.

A legkorábbi nyomtatott munka, amelyre az üggyel kapcsolatban hivatkozni szokás, Szabad György könyve. Szerinte: „Nógrád – minden jel szerint Madách indítványára – Arany Jánost választotta meg tiszteletbeli főjegyzővé”. Ugyanitt egy lábjegyzetben azt találjuk: „A közízlésre jellemző, hogy másnap új indítvány folytán Lisznyai Kálmánt is ugyanez a megtiszteltetés érte.”¹⁸ Szabad György tehát csak
feltételezte, hogy Arany János Madách Imre javaslatára lett tiszteletbeli főjegyző, s nem tényként állította ezt. (Bár nincs különösebb jelentősége, érdekes, hogy nem indokolta feltevését. Ne feledjük: Madách ekkor még biztos, hogy nem ismerte személyesen Aranyt.) Lisznyai megválasztásával kapcsolatban pedig azt állította, hogy arra egy új indítvány keretében, másnap került sor, s egy szóval sem említi, hogy az utóbbihoz bármi köze lett volna Madáchnak.

Néhány évvel később Szabó Béla már ezt írta: „Madách Imre javaslatára Arany Jánost és a megye költő-szülöttét, Lisznyay Kálmánt tiszteletbeli főjegyzőnek hívták meg.”¹⁹ Itt tehát már tényként szerepel az, ami Szabad Györgynél csak feltevés volt, és Arany mellett Lisznyai is úgy jelenik meg, mint akit Madách javasolt.

Amikor a Madách-dokumentumok első kötete megjelent, a levéltáros szerző, aki nagy (megkockáztatnám, hogy talán túlzott) tisztelettel tekintett azokra az irodalmárokra és történészekre, akik korábban Madáchról írtak, meglehetősen furcsa tartózkodással írt az ügyről a választmányi tagok névsorát követő jegyzetében: „Madách javaslatára Arany Jánost és Lisznyay Kálmánt, Nógrád megye szülöttjét, költőt tb. főjegyzőnek hívja meg a január 7-i közgyűlés.”²⁰ Leblancné Kelemen Mária három munkára, köztük Szabad György és Szabó Béla említett írásaira hivatkozott, ami több szempontból is elgondolkodtató. A kisebbik baj az, hogy a dokumentum-kötet szerint a bizottmány megválasztása és a tb. főjegyzők megválasztása is január 7-én történt, míg Szabad György, bár konkrét napot nem említett, mégis határozottan arról szólt, hogy a két tiszteletbeli főjegyző megválasztására eleve más-más napon került sor. A nagyobb gond az – s ezt tartom a korábbi kutatókkal szembeni túlzott toleranciának –, hogy „elfelejtette” megemlíteni azt a tényt, hogy ezen feltételezéssel kapcsolatban semmiféle dokumentumot nem talált. Márpedig a kötet, legalábbis a Nógrád Megyei Levéltárra vonatkozóan, a teljesség igényével készült: ha bármilyen levéltári dokumentumban szó lett volna arról, hogy Madách Imre valakit tiszteletbeli főjegyzőnek javasolt, úgy az nem maradhatott volna ki a dokumentum-kötetből.

Itt sem láttam más megoldást a kérdés tisztázására, mint a gyűlés jegyzőkönyvének (pontosabban a jegyzőkönyvről készült mikrofilmnek) a tanulmányozását. A történészek olykor komikus fogalmazására nem érdemes szót vesztegetnünk: természetesen szó sem volt semmiféle „meghívásról” (a tb. főjegyzőktől nem várták el, hogy bármilyen formában is rész vegyenek a megyei közéletben), csupán választásról.

A jegyzőkönyvből megállapítható, hogy mindazok, akik Arany és Lisznyai tiszteletbeli főjegyzővé választásáról írtak (az egyetlen Szabad György kivételével) nem olvasták el figyelmesen a megyegyűlés jegyzőkönyvét. ²¹ Ugyanis valóban két teljesen különböző ügyről volt szó. Az önmagát ősközgyűlésnek minősítő és 1861. jan. 7-én kezdődő tanácskozás harmadik napján, jan. 9-én, az előző napon 5. sorszám alatt megkezdett tisztújítás folytatásaként olvasható a következő: „Tiszteletbeli főjegyzői hivatalra Arany János jeleltetett ki; örömmel ragadván meg e’ megye választó közönsége az alkalmat, a’ magyar nemzetiség és költészet’ kitűnő jelesse, ’s az irodalom körűl szerzett halhatatlan érdemei iránt köz elismerését bebizonyithatni Arany János tiszteletbeli főjegyzőnek közfelkiáltással meg választatott.” Arany János tehát úgy lett Nógrád tiszteletbeli főjegyzője, hogy előzőleg jelölték, majd megválasztották őt. Úgy tűnik, mást nem jelöltek, legalábbis a jegyzőkönyv más nevet ebben a vonatkozásban nem említ. Másnap, jan. 10-én 8. sorszám alatt találjuk a következőt: „Inditvány tétetvén mikép Lisznyay Kálmán e’ megye szülötte a’ magyar irodalomban mind e’ hazában, mind a’ külföldön ragyogó hirre tevén szert ez által nem csak a’ magyar név becsületére de különösen e’ megyének diszére is válik, tiszteletbeli föjegyzőnek választassék. Végzés melynek folytán Lisznyay Kálmán tiszteletbeli föjegyzőnek közakarattal elválasztatik.” [Kiemelés az eredetiben – A. Cs.] Lisznyai esetében tehát nem jelölésről, hanem indítványról volt szó, amelyet végzés követett. Időben is, formailag is eltér tehát a két eset, jóllehet a végeredmény azonos.

De az eltérések ellenére egy hasonlóság azért kétségtelenül van Arany és Lisznyai megválasztásával kapcsolatban, éspedig az, hogy Madách Imre neve egyik üggyel összefüggésben sem fordul elő a jegyzőkönyvben. Legenda tehát, hogy akár Aranyt, akár Lisznyait Madách javasolta volna, méghozzá olyan legenda, amellyel kapcsolatban még elfogadható érvet sem lehet felhozni.

Madách nagyjából annyira ismerhette Aranyt 1861 elején, mint az ősközgyűlés többi résztvevője: személyesen egyáltalán nem, de némely művét, másokhoz hasonlóan, föltehetően ő is olvasta. És Lisznyai? Miután döntöttek Arany ügyében, valaki indítványozta Lisznyait. Ez bárki lehetett, Madách azonban, ha netán nem tartotta volna elegendőnek Arany megválasztását, valószínűleg más személyre tesz javaslatot (mondjuk Pulszky Ferencre), s nem olyas valakire, akit Szontaghhoz hasonlóan, nem sokra tartott. Ha feltételezzük, hogy „csak” Szontagh szerelmét csábította el Lisznyai, az is több mint elegendő ok lehetett Madách számra ahhoz, hogy eszébe se jusson ilyen javaslat. (Ha Szontagh netán hallgatott is az esetről, a beszédesebb – sőt a kortársak által egyenesen pletykásnak tartott – Pulszky bizonyára elmesélte a történetet közös barátjuknak, Madáchnak.) Ami pedig a bizottmányi tagok névsorát illeti, természetesen abból sem derül ki (nemcsak Lisznyai, de a több mint 1200 személy egyikének esetében sem), hogy kiknek a javaslatára állt össze a lista.

Egy legendával (pontosabban az esetek különbözősége következtében valójában két legendával) szegényebbek lettünk tehát: ez is valami, de talán még tanulságosabb látnunk, hogy a tudományos információk áramlásában a félreértések halmozódása: az a mód, ahogyan irodalmárok, történészek, levéltárosok idézik és értelmezik a forrásokat és egymást, miként segíti elő a legendák keletkezését és elterjedését.

És most térjünk vissza a filológiai kérdéshez: ki lehet az ominózus verses levél címzettje? Úgy tűnik, Lisznyai további vizsgálata egyelőre nem visz közelebb a megoldáshoz. Kínálkozik azonban egy másik út is: megvizsgálni azt a két személyt, aki az elmúlt másfél évszázadban csábítóként szóba került, vagyis Hanzély Ferencet és Meskó Miklóst. Nos, az OSZK-ban őrzött XIX. századi gyászjelentéseket a Daróczy-hagyatékkal egybevetve azt mondhatom: eddig két Hanzély Ferencet találtam: egyikük orvos (sebész) doktorként halt meg Gödöllőn, 1862. szept. 3-án, 42 éves korában, a másik Pesten született 1829. ápr. 9-én, Ősagárdon nősült 1870-ben és Budapesten halt meg 1876. ápr. 30-án. Fiatal kora ellenére, az utóbbi lehetett az, aki 1852-ben Csesztvén járt; házasságán túl nógrádi kapcsolataira enged következtetni az is, hogy gyászjelentésének egyik példányát annak a Fekete Lászlónak címezték Szalmatercsre, aki a megye közismert, igen kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező ügyvédje volt; többek között Madách ügyeit is intézte az 50-es évek közepén. Ezzel együtt határozottan állítom: az Egy vetélytárshoz címzettje nem lehetett 1829-es születésű; a gyerekkori barátság, amelyre a vers egy variánsa utal, kizárja, hogy hat év korkülönbség lett volna közöttük.

Netán egy másik Hanzély Ferencről lenne szó? Ennek ellentmond, hogy Nagy Iván, aki elsősorban és mindenek fölött mégiscsak Nógrád nemes családjairól rendelkezett mélyebb áttekintéssel, a Hanzély családnak csupán egyik ágával, Hanzély Márton két meg nem nevezett fiával kapcsolatban írja, hogy Nógrádban voltak birtokosok. Bár Nagy Iván családfáján II. Mártonnak négy fia szerepel, mivel közülük kettőt halottként jelöl meg a szerző, csakis Lászlóra és Ferencre gondolhatott, arra a Ferencre, aki 1829-ben született. Ez a Hanzély Ferenc tehát azonos azzal, aki 1852-ben többször járt Csesztvén Madáchnál, majd a családfő letartóztatása után talán Fráter Erzsébetnél is, sőt az sincs kizárva, hogy a szeretője volt. Csupán egy dolgot zárhatunk ki: azt, hogy a gyermekkori kapcsolatra hivatkozó verses levelet neki címezte volna Madách.

Meskó Miklós erdőtarcsai birtokossal kapcsolatosan jelenleg nem áll rendelkezésemre elegendő információ még hipotézisek megfogalmazásához sem, így azt a lehetőséget sem tudom kizárni, hogy esetleg ő volt a verses levél címzettje.

Vissza