Benes Istvánné

 

„Érzés, keserv, mind” – se dűljön feledésbe

 

 

A Tragédia mint mű: emberi színvallás, mint életérzés summázata: egy kivételes személyiség kozmikus léptékű drámája. A lét és sors kér­déseinek szembenállása nem csupán a költői műben nyeri el oly szem­léletes megjelenítését, de Madách Imre kézírásában is folyik – kez­dettől fogva – Ádám és Lucifer párbeszéde. Ám amíg a színen Lu­cifer az intellektuális vitapartner megtestesüléseként, mintegy egyen­rangú félként mutatkozik meg, a „színfalak” mögötti dispu­tá­ban egyetlen valóban nyomós érv telik tőle. Ez az argumentum (gondolok itt Madách egészségi és érzelmi terheire) – konk­rétan is, szim­bolikusan is a Költő szívét célozván meg – beár­nyé­kolja már a gyer­mek Madách életét, a felnőtt férfiét pedig olykor az el­vi­sel­he­tő­ség határáig gyötri meg. A valódiság és a valóság ket­tős­ségének olyan átéléséről adnak hírt a kézírás mélyelemzéssel vizs­gált vonalai, ami­­nek fenségéből és rettenetéből az egymást gerjesztő, rend­re lét­re­hí­vó, de a másikat soha be nem érő szándékok és törek­vé­sek vi­lág­űr­be­­ni látomása megszülethetett:

 

                                               Két golyó küzd egymás ellen

                                               Összehullni, szétsietni,

                                               S e küzdés a nagyszerű fék

                                               Pályáján továbbvezetni.

 

Madách Imre és Lujza vonzalmának grafológiai vizsgálata – Andor Csa­ba értő támogatása és tárgyi témájú, pályadíjat nyert tanul­má­nyá­nak rendelkezésemre bocsátása mellett is –, első felvetésre inkább egy megtisztelő és megkísérlendő feladatnak, mintsem sok remény­nyel bíztató vállalkozásnak tűnt számomra. Nem maradván fenn ugyan­is egyetlen, közvetlenül s csupán Lujza olvasatának szánt kéz­irat sem, így másoknak szóló, különféle témákat felölelő, más-más ér­zelmi viszonyulásokat hordozó írásokból, többszörös áttételekből kel­lett olyan kiemelhető utalásokat, személyiségformáló történés­nyo­mo­kat és reminiszcenciákat keresnem, amik összefüggésbe hozhatók a kutatott kérdéssel. Aggályom legfőbb oka: tartottam attól, hogy a kér­déses időszakból rendelkezésre álló írásanyag – Madách sokszínű sze­mélyisége folytán is – nem nyújt elegendő bizonyítékot egy ilyen jel­legű vizsgálathoz.

     Az érett, önmagát vállaló egyének kézírásában általában jól kö­vet­hető – nem csupán a karakterre jellemző mozgásminőség, de – az elé­gedettség, a megelégedés, a kielégítettség, így a szexuális el­vá­rá­sok és igények jellege, valamint annak megvalósulási útja és be­tel­je­se­dettségének helyzete is.

     Amikor a költő kézírását ilyen vonatkozások értelmében kezdtem vizs­gálni, hamar rá kellett jönnöm, hogy a kivételes ember legin­ti­mebb mélységei felé közelítve még azok a bevált grafológiai megfi­gye­lések sem egészen úgy használhatók, azok a sztereotípiák is meg­szűn­nek biztos támpontul szolgálni, amiket – egyéb esetekben – álta­lá­nos érvényességűekként tartunk számon. A zseni titkai közelében sa­ját szemléletünket is transzponálni szükséges. Madách Imre lel­ké­nek legmélyebb rétegeiben ugyanis a hangsúlyok, az időzítések és di­menziók olyan váltásairól és áthelyeződéseiről van szó, amilyen össze­függések mentén átlagember nem létezhet, illetőleg azokat nem vol­na képes elviselni.

     Szondi Lipót a lángelme létrejöttét és kritériumát az ősi és egyéni haj­lamok és képességek olyan összetalálkozásában és együttállá­sá­ban határozza meg, amely mellett az „én” egészséges marad.

     A széles ívű vágytörekvések, a lázadás és menekülés a behatárolt, a kényszerű valóság elől: a romantika nagy próbálkozásai. Madách Im­re rendhagyó személyisége viszont a távoli korok történelmi táv­la­tú, sok­százados végkövetkezménye. Ha úgy tetszik: az örök emberi kész­­tetések beteljesítésére szövetkezett ősök egyszemélyi inkarná­ci­ó­ja.

     A családi tudattalan ilyen manifesztációja mögött óhatatlanul fel kell ismernünk a mítoszt, az Anya, az Apa s a Gyermek ősképeket, és a mesét: a hetedhét ország ellen indult „legkisebb királyfi” tör­té­ne­tét is.

     Hogy mindez mennyire benne van a „madáchi jelenség”-ben, s hogy mennyire nem lehetett, s nem is akarhatott, de nem is akart iga­zán kitérni Madách a választottság tudomásulvétele és az avval járó kö­telezettségek felvállalása elől, jól mutatja a kézírásban – egyéni jel­legzetességként legkorábban megjelenő fájdalmas utalás – a meg­fe­lelni vágyás és az alkalmasságérzet jegyeinek határértékeik felé va­ló széthúzódása.

     A biológiai és lelki történésekre egyaránt érzékeny alkatú gyer­mek egészen korai élményeit, hajlamai folytán – de a számára leg­alábbis túl erős ráhatások közrejátszását is feltételezve – a szokottnál job­ban konzerválja. Ebből a talajból nő ki széles spektrumú ér­dek­lő­dé­se minden létezhető iránt, másfelől a valóságnak, a praktikumnak szó­ló, gyakran ellenszenvvel átsatírozott, önlegyező teljesítményi­gé­nye. A kezdetben még inkább testi érzésekből táplálkozó akadályo­zott­ság, a teherbírás és terhelhetőség korlátainak megtapasztalása ál­tal kiváltott dac érlelődik a továbbiak folyamán a nehézségek le­küz­dé­sének pozitív töltetű akaratává, szorgalommá és önfegyelemmé, ér­zelmi-indulati kitörésekre való diszponáltsága erőinek elfojtására, vagy – lehetség szerinti – kulturált elvezetésére. Ha a manapság nem csu­pán divatba jött, de az orvostudományt is egyre inkább fog­lal­koz­ta­tó szemlélet, a lelki történések befolyásának irányából nézzük eze­ket a grafikus ábrákat, Madách Imre betegségének és életideje rövid vol­tának talán alapvető okaira: a metapszichológiai és etikai pa­ran­csok­kal fékentartott, az ősök és maga által ki nem élhetett és ki nem élt indulatok visszafordulására és önmaga ellen fordítására nyerünk rá­látást.

     A gyermek Madách túl korán ráébredve és túl erősen érintve a va­ló­ság korlátaitól, s nem különben vélt és tényleges lehetőségeitől mo­tiváltan nem élhetett meg szabályszerű kamaszkort, illetőleg az is más­képpen zajlott le az ő esetében. Madách korai írásaiból tel­jes­ség­gel hiányoznak az olyan jegyek, amik a külső és belső érték­irá­nyu­lá­sok szemléleti bizonytalanságára, sőt természetszerű zűrzavarára, az ez­zel átszőtt szertelen önpróbálgatásokra, a még kellően nem szabá­lyoz­ható késztetések által ide-oda csapódó tizenévesek helyzetére és ma­gatartásformáira szoktak utalni. Madáchnak már ekkor túl megala­pozott, és egészen másképpen volt ambivalens a viszonya akár ön­magához, akár a külvilág irányai felé. A fiatal Madáchot a felnőtté vá­lás útján – súlyozottan – szerepszemélyiségének megtalálása fog­lal­koztatja, a férfias és a nőies szerepkör kérdései, a biztonságot, de egyút­tal megkötő erőt is jelentő anyai fennhatóság viselésére kive­tít­ve, és a férfieszménynek való megfelelés egyre erősödő késztetései szá­mára képi és magatartásminta keresése. Ezidőből egyaránt találni a kezdeményező erő, az önállóság, a céltudatosság jegyeit felmutató és a gyöngédségigényből fakadó, önalávetettségről, a megfelelni aka­rás törekvéséről tanúskodó írásokat.

     Ezeket a progresszív, majd regresszióba merülő életszakaszait nem minden esetben lehet aktuális egészségi állapotának számlájára ír­ni, bár általános fizikai közérzete is bizonyára belejátszott. Ezek az írás­jelleg változások más-más hajlamának, hajlandóságának és ké­pes­ségének formába öntési, megjelenítési kísérletei, ami a kifelé for­du­lás, a kommunikáció, az önmegmutatás és önkifejezés erősödő szük­ségletéről tanúskodik. Későbbi, érettkori írásai között is találni ha­sonló átváltozásokat, s mivel az aktuálisan jelzett attitűd kö­vet­ke­ze­tesen megtartott az adott írás, a levél teljes terjedelmén át, egy fenn­álló helyzethez való alkalmazkodásról, a külső és belső körül­mé­nyek kölcsönösségével megszabott szerepbe való beilleszkedésről, an­nak teljes átéléséről, vagyis puszta hangulatváltásnál jóval többről le­het csak itt szó. Madáchnak ez a képessége már a Tragédia alak­ja­i­nak életrekeltése felé mutat...

     Mindezek meggondolásával, valamint a házassága idejéből kelt, il­letőleg a későbbi írások tanulságai alapján, nemkülönben a Luj­zá­val való kapcsolat lehetséges rövid időtartama miatt is, arra a meg­ál­la­pításra jutottam, hogy Madách kézírásában az első „valódi” él­ményt, a vonzalmak beteljesülésének a lélekben formát nyert és az írás­ban rögzült nyomait nem feltétlenül, s talán éppen nem a bio­ló­gi­ai kielégülés „sztenderd” jegyeinek megjelenésében kell keresni, il­le­tőleg azok súlyozott jelenlétével nem is lehet számolni. Madách Im­re kézírásában ugyanis a szexuális késztetések és energiaáramlás sem azonmód jelenik meg, illetőleg nem olyan viszonyulásokat és összefüggéseket produkál gyakorta, még érett korban sem, mint az
át­laghoz tartozó, ugyan kulturált és etikus, de nem ma­ga­sabb­rendű tör­vényeknek alávetett egyéneknél. Úgy tűnik, hogy az be­le­olvad job­bára egy olyan történésbe, amelyet az alkalmasság fel­haj­tóereje és a megfelelés gravitációja különleges érzékenységgel mű­ködtet, ahol az ezirányú szorongások démonai és a felduzzadt fan­táziavilág át­tetsző szellemei egyaránt jelen vannak. Ebben az ero­ti­kában túl sok a megsemmisülés-érzet, a rivalizálás és az üdvös­ség­vágy, de túl ke­vés a jövőnek szóló reménység. Ez az erotika három an­gyal dics­him­nu­szától visszhangos, ám – többnyire – a háttérben ott áll a kerub is, a bűn- és szégyenkultúra tiltásain felnőtt nemzedékek lel­kiisme­re­té­nek lángpallosával.

     Madách számára minden idea és ideál egyetlen archaikus nő­kép­ben összpontosul, aminek Majthényi Anna nem csupán modellje volt, de a Természet rejtélyes mathézise folytán a formának tartalmat adó mátrixa, bűvös négyzete is, az egymáshoz rendelt értékek lé­lek­pró­báló játszmájához. Ebből a túldimenzionált valóságból kellett Ma­dáchnak kibontakoztatnia – élő apakép híján – a fiúi és a fér­fi­esz­mé­nyeket, de ezzel a képpel és tartalmakkal kellett egyeztetnie és ro­ko­nítania mindazokat, kiket értékítélete mérlegre helyezett.

     Eddigi – még távolról sem befejezett – vizsgálataim alapján azt mond­hatom el, hogy az 1842-es év nem csupán az elért életkor ter­mé­szetes érési folyamataira szolgált pozitív visszaigazolásokkal, de Ma­dách intim életének megerősítéséhez is jelentős történésekkel já­rul­hatott hozzá. Két – 1842 áprilisában és júniusában kelt – levél gra­fo­lógiai tanúsága szerint Madách lényét ezidőben újfajta, másjellegű ra­jongás hatja át, s egy valódibb felszabadultságnak, hitelesebb önér­zet­nek, az önbizalom és önbiztonság stabilizálódási folyamatának je­le­it is felfedezhetjük bennük. A motiváltság ereje, a tükröződő moz­gal­masság inkább egy beteljesedés előtti várakozás összképét mu­tat­ja, de teljességgel nem zárható ki – különösen a júniusban kelt levél alap­ján – egy közvetlenebb, de jobbára a vágyakat inkább csak szító s nem levezető kontaktus ezidőbeni létrejötte sem. Ezek az írások – a vél­hető események túlzott aktualitása miatt – még nem jelzik s nem is jelezhetik az élményeknek a lélek legmélyebb rétegeibe való be­i­vó­dását, ami a sztenderd írásrutin tartós megváltoztatásának elen­ged­he­tetlen feltétele. A férfivá avatás személyiségformáló erőinek ál­lan­dó­sult bizonyítékait az 1843-as keltezésű levelek viszont már meg­döb­bentő erővel és lényeges módosulatokban mutatják fel, s több, itt be­ért jellegzetességet a későbbi írások is mindvégig megőriznek.

     Vajon ez a halál árnyékában született vonzalom csak a meg­fosz­tott­ság, a veszteség, a halál által teljesedhetett be ilyen vissza­vonha­tat­lanul és végérvényesen? Azt hiszem, igen. Madáchnak szüksége volt az elérhetetlenre.

     Ha Carl Gustav Jungnak arra a megállapítására gondolunk, hogy a fér­fiúnak női lelke, a nőnek férfi lelke van, kézenfekvőnek látszik egy más következtetés is: a sírgödröt a szellemmel egyesült lélek lép­heti csak át, a testet érintő test gyönyörétől többé nem remélhet mást, mint a minduntalan gátakat állító, csontvázként kísértő va­ló­sá­got.

 

                                               Írás se álljon sírjánál csak neve

                                               E név egész világa az erénynek

                                               Már benne van minden tulajdonsága

                                               Mint hogyha látjuk istennek nevét.

 

vall Madách egyik Lujza-versében.

     Lujza... A név jelentése: háború és hírnév. Vajon a sors vagy csu­pán Madách űzött ilyen névmágiát? Kivételes egyének életében a Fá­tum szokott efféle varázsláshoz nyúlni.

     Mindezeken túlmenően önként kínálkozik egy másik gondolat fel­vetése is, nevezetesen az, hogy nem vagyunk-e itt egy – az álom­mun­ka működési körébe tartozó – sűrítésnek és eltolásnak, olyan fel­sőbb­rendű kontrollal elfödött többletigénynek, felsőbb és önengedel­met nem nyert nagyravágyásának tanúi, amit a lélek ilyen többszörös tük­rö­zés útján – mégiscsak – tudatosít és kénytelen megjeleníteni? Ma­dách karaktere nem volt mentes a hírnév utáni sóvárgástól, de – mint kész­tetéseinek nagy hányada – ez is inkább egyfajta kötelezett­ség­ként, anyai elvárásként szerepelt nála az elvégzendők tudatos lis­tá­ján. Az 1842-es évbe helyezhető „Lujza-élmény és Lujza-emlékek” te­szik lehetővé számára, hogy ezt a vágyát, ha nagyon áttételesen is,
ki­zárólag sajátjának, önmagából fakadónak tulajdonítsa, és minden tör­vény előtt szentesítse.

     A Tragédiabeli Föld szellemének alakjában ennek az élménynek álom­szerű feldolgozását vélem felfedezni.

     A teremtés szubsztanciáival betöltött űrtől, az angyali invokáció „ked­ves ifjú szellemé”-től – e Lujza lelkéből tükröződő önképtől – nagy út vezet a 13. szín újabb űrjelenetéig, miközben egy-egy ideál sor­ban visszatér az ideák világába, a csupán az eszmélet számára lé­te­ző valóságba.

     „... minden szenvedély, minden érzés, minden ideál csak akkor lesz műtárgyi, mikor megszűnt szenvedély-érzés és -ideál lenni” – áll egy Szontagh Pálnak írott levelében.

     Madách mindenét, Lujzát is fel tudta áldozni a Műnek, a Műért.

     Az utókor feladata, hogy „Érzés, keserv, mind...” se dűljön fe­le­dés­be.

Vissza