T. Pataki László

 

Lelkigyakorlat

 

monodráma id. Madáchné Majthényi Annáról

 

 

idő:         1881 tavasza

hely:       Alsósztregova, a Madách kastély „palotaterme”

 

Szín: teremféle magas ablakokkal, kárpittal, a falon portréképek. A hosszú asztal terítetlen, rajta gyertyák tartókban. Az asztal mellett vé­gig kárpitozott támlásszékek sorakoznak. Oldalt útiholmik, pakkok, tás­kák, dobozok. Idős Madách Imréné Majthényi Anna az asztal vé­gé­ben ül. Lába előtt túlságosan cifra, aranyozott, oda nem illő faragott láb­zsámoly. Az asztalon papírok, levelek, az idős matróna kezében imád­ságos olvasó. Esti szürkület. Majthényi Anna hangtalanul imád­ko­zik, gyertyát gyújt.

 

M. A.: – Hát, jó. Száműzöm magam Sztregováról, ezt mondják rólam a bárgyú népek. „Száműzte magát a rátarti nagyasszony, Madáchné Maj­thényi Anna, aki könyörtelenül eltúrta innen súlyos fon­dor­la­tok­kal, Imre fia befolyásával menyét, az ősellenséget, a szegény tekintetes asszonyt, Erzsikét”.

 

Eh, Imre is akarta, nem? Belátta hirtelen, hogy igazából eszétől meg­bom­lott az a perszóna. Istenem, csak nem úgy van mégis, ahogy sej­tet­tem már a válásukkor, a losonci bál után, amire elment Erzsi egye­dül, ezzel vétkezve, hogy a Bosszúálló Rossz Angyal maga Fráter Er­zsé­bet? Pedig hogy’ sikerült megváltoztatni körülöttem egyszeriben min­dent! Könnyen ment, Isten útjai kifürkészhetők, ha a lelkünk ké­szen áll mindig az Ő figyelmére. Nekem erőt adott, s erőt kínált fel Im­re fiamnak, hogy végre döntsön és küldje el a cemendét. El a Ma­dách háztól messzire! Jó, jó, legyen, vigye csak innen Sztregováról a messzi Biharba, apjaurához, öccséhez, ki tudja majd, ott is kihez?

egyik gyerekét a háromból. Vigye, vigye, így könnyebben útra kel mi­ha­marabb maga is, vigye Jolánkát, az unokámat, marad még belőlük. Ala­dár, elsőszülöttje Imrének, meg Borbála, ő a mi szemünkben csak „Ára” – itt maradhat velünk. De ha kell, visszapereljük Jolánkát! S ak­kor meg is kapjuk, Imre fiam így kötötte ki az egyezséget, ha úgy ítél­jük meg, elhozhatja a gyereket tizenkét éves korától… Hát, el is hozta ak­kor, ott maradhatott a nőszemély egymaga az udvarlók körében min­denféle fogadói, ragacsos kocsmaasztaloknál. Csúnya vége lett, nem akartam, ezt mégsem akartam, hogy így történjen, Istenem!

 

Amikor aztán Imre öccse, Károly fiam ment oltár elé – végre egy iga­zán jó asszonyt vezetve, Csernyus Emmát, akkor mondtam ki talán elő­ször, de bárcsak ne mondtam volna, hogy „egy valóságos Megéra ez a nő!”, ez az Erzsi, a fúriák legrosszabbika, a bosszúállás istennője. Hon­nan tudhattam volna, hogy talán még valóságosan igazat is mon­dok, hogy valóban az, a Bosszú Angyala! Ha tudom, talán mást teszek Im­re körül? Tehettem volna mást? Soha egyetlen gyerekemnek nem en­gedtem semmiben. Nem űzöm, hajtom Erzsit annyira mégsem? Ká­roly­nál megmondtam én, hála az égnek, most végre egy jó asszony ke­rül a családba, nem olyan mint az a másik, az istentagadó Erzsi. Ugyan, mit mondanának most a tudatlanok, hogy rajtam is be­tel­je­se­dett? Hogy Aladár nemhiába veszekszik a spiritekkel, vörössipkásan nem­hiába űzi éjjelente, amikor nagyritkán itthon van, a szellemeket, ver­senyre kelve a vérszívó denevérekkel, nem hiába kiáltozza anyja ne­vét, „Erzsi… Erzsi… Erzsébet… Átkozott Lizbet…” Ezt kiáltják gyak­ran a Pestről, a mindenhonnan szedett-vedett médiumok is, és a ked­ves unokám valósággal transzba esik olyankor. Megölné talán az Any­ját, ha élne még és én suttognám fülébe az indulót.

 

Mit kerget vajon Aladár, akiről azt hittem, hogy maga Imre va­la­mi­lyen egészen más, még komolyabb formában? Miért kiáltozik ő maga is éjjelente a toronyban a bádogcirádák között, azt hiszi talán, nem hal­lom, s miért, hogy mások, mindenki szinte egyre csak a „különöst” lát­ja benne, hogy elcserélgette már majd’ egy szálig apjaura könyveit. De hát, a könyvek, Istenem, a rosszat éppúgy őrzik, mint a szent könyv a jót. A könyvek vették el az eszét Aladárnak, de apjának is ár­tot­tak. Soha nem érdekelt engem, mit írogat az elefántcsont to­rony­ban. Unokámnak, Annának írtam talán száz levelet, amíg Imre is élt, még­sem esett szó köztünk éppen arról, hogy mit írogat Imre?! Nekem a pengőforintok, meg az elszámolások, percentek, a vastag perek ma­rad­tak, nekem a kötényem is tele volt számmal, ami mind hiányzott va­lahonnan a felemelkedéshez, nekem csak a plánumok jutottak, meg a peres ügyvédek, meg a hatezer visszaperelt hold, a sok gond a még több bajjal.

 

(Felvesz egy heverő papírt, olvas)

 

„Kedves Károly! Elválásod igen fáj. Szüléd házából való kilépés és új pá­lyába való meneteled, ez mind sok gondolatokat hajtott fejemen ke­resz­tül – ezért én egyebet, mint Isten áldását nem kívánhatok és arra az egyre emlékeztetlek, hogy rossz társaságtól őrízkedj. – Ami a mo­bi­li­át illeti, emlékezni fogsz, hogy egy ágyat, egy díványt, két fotőjt, egy si­fonért ígértem, erre pedig többet száz pengőnél nem adhatok, az se az én tanácsom volt, hogy oly sietve szállást kerestél, azt mondottam, hogy Balogéknál ne legyél alkalmatlan, azt értettem, hogy fizetés nél­kül ne legyél nékik terhükre, ha egy vagy két öl fát vettél volna a szoba fű­tésére, a telet ott tölthetted volna. De nyakra főre pénzt küldjek, hon­nan?! Szállást is sietve kerestél – nagy urat az én erszényemre ne játssz, mert az is, amit adok erőmön felül van – ha megharagítasz, annyit sem adok, de már elmeneteledkor megbosszantottál, láttad, min­den pénzem néked és Palinak adtam, és már akkor kérdted, mikor ve­szem a mobiliát?

                Kár volt a postát terhelni az überslagok elküldésével. Azon száz pen­gőt, ha lesz majd, fogom aszignálni, addig tegyél, amit tehetsz. Maj­thényi Tóni ötezer pengőt felmondott, amire gyűjtenem kell, Nin­tsi­nek temérdekkel tartozom, Eminek fél évre, nem tudok hová lenni – vé­geznem kell. Igen fáj a fejem, és igen rossz a pennám. Balogékat csó­kolom. Szerető Anyád… Címzés a Várba, Monsieur Charles de Ma­dách.”

De ti, ott mindnyájan, a szellemvilágban az én rokonságomból, ahá­nyan vagytok, ha vagytok, ti miért nem segítettetek soha? Ha volt ott egyál­talán Megéra, ha találkoztok vele? Vagy már semmit nem te­het­tek ti ottan? Vagy már ronccsá változott ott is az a nő? Hány élete van? Egyetlen egy mindenkinek, s ha itt lent nem tetted meg azt, amit kel­lett volna, akkor soha nem lesz rá módod, igen, ezt hiszem a leg­job­ban talán. S nekem késő már mindenre. Mit bánjátok ti, hogy mi­lyen­né vált akárcsak ez az Aladár gyerek, a régtől kedves jó unoka. Egy hete sincs. Leugrott a lováról itt az udvaron, tajték volt tisztára az egész állat nyaka, oldala, agyonhajszolta idáig érve egyenest Budáról jö­vet. Senki nem jár már lovon ekkora távolságba csak az én unokám. Le­ugrott és nagy hangon kivágta egyenesen felém, mint a balta, sü­völ­tött a hangja – „Vőlegény vagyok! Hozom is mindjárt imádott Ma­ris­kámat!” Te jó ég! Milyen Mariskádat?! Hát csak úgy lehet Ma­ris­káz­ni Sztregován? Talán most már csak a másik, a végképpen egyet­le­nem, Annácska, Károlyi Miksa felsége, ő valóban megmarad. Akárha édes lányom lenne. S úgy vesz ő is, mintha anyja volnék.

 

Meg­fújják nekem most már a kürtöt, a postai marsot, a mehetnéket, to­vábbra is a sártekén, nem ott, ahova szívesen elmennék. Micsoda rossz fejfájás ez?!

 

(indulattal, panaszkodva)

 

Mit tudtok ti mindenről? Ezt mondom mindig nekik, amikor ár­nyék­ként az eszemben előjönnek. De sokan vannak, Istenem! Csak én va­gyok még, pedig egyre csak mehetnék már, rendelkeztem mindenről ré­ges-régen, hiába. Kilencven évesen kell fogadnom a lelkeket, talán Ala­dár szoktatta ide őket a légóceánból, jönnek egyre, mint a pos­ta­ga­lam­bok, itt aztán mind kikötnek szépen, s majd mostantól fogva meg­ta­lálnak Csesztvén is, tudom. Itthagyom most örökre Sztregovát. Het­ven év után megyek vissza a gyerekkoromba, Csesztvére. Akkor sem volt nekem máshova menni, árván, csak a nagybátyámékhoz. Sztre­go­ván már évek óta egyre csak ezek a szobák jutnak nekem, a kertben sem járok ki, nem tudom, mióta. Ez a belső a palota, itt körös-körül a tár­gyak, ablakok, porszagos súlyos kárpitok, a zajok is itten, ezek kö­töt­tek le egészen. Itt volt velem végig legkedvesebb fiam Imre, Ala­dár­ban őt láttam, azt hitték –, már nem tudom, ki, kicsoda, rájuk hagy­tam. Egész életemben mást sem tettem, mint nem törődtem mások vé­le­ményével, de a lélek az valami más. Átmentem én láthatóan a másik ol­dalra régen, hiszen nem túl nehéz az. Imre mondta hatvannégyben, ok­tóber öt, hajnalban, hogy „a halál az semmi…azt meg lehet szokni, csak az odáig vezető út kibírhatatlan…” Halni tanulhat az ember önön gye­rekétől, ha eléri a bosszú?… Vagy az átok érdesíti lelkét. Csak a bel­ső szilárdság mindenben, tartásban, testben, szellemben, er­kölcs­ben, mindenben. Csak azt mondom mindig, vigyázz a tartásodra, ne vi­selj felesleges fodrot, gallért a ruhádon, ha lehet, ne nagyon hordj, ne állj egy lábon, ne vakarózz, ne izegj-mozogj, szépen tartsd egye­ne­sen a hátad, mert elronthatja könnyen a lány a formáját. Kitől hal­lot­tad, An­na? Még Marczibányiéknál, a nádor rokonnál, Budán, a pa­lo­tá­ban a táncórákon, s a Pátertől? A Páter jezsuita volt, a neve tiltott a mi kö­­re­inkben is, nem beszélhettem róla, csak éreztem a lelkemben a te­kin­té­lyét, érzem ma is, majd’ százévesen.

 

(más hangon)

 

– Rakódnak rám a terhek. Hetven éve nem táncoltam önfeledten, s ak­kor sem, amikor lehetett volna húszévesen. Rám nehezedett valami, mi volt az? Az Úr parancsa. Nekem minden tagomban igazi izom fe­szült, mégis a lélekben kellett mindig a legerősebbnek lennem, engem nem érdekelt más, mint az a megfogalmazhatatlan erő, amit Sorsnak mon­danak mások. Nem sors volt ez, Imrém, valami más, valami, ami ki­élesítette a lélek pengéjét, nekem ezt kellett forgatnom, a lélek pen­gé­jét, mint a legkényesebb orvosi metszőkést, ezzel nekem mindent le­he­tett csinálnom, a legfinomabb részeket, a körülöttem élő lelkek rész­leteit biztos kézzel operáltam, leválasztottam ráhelyeztem, újra le­fej­tettem, nekem ez semmi volt, a lélek éle. A Pátertől fegyelmet ta­nul­tam. Biztos ítéletet, diagnózist és minden mást, ami nélkül egy na­pom sem telhet.

(kis szünet után)

 

Itt nem lehet tovább. A falak harsonák nélkül leomlanak, már talán nem is állnak, csak az árnyékuk vetődik rám, az árnyék. Férjemuramé. Jön ő is, mosolyogva, éjjelente, a minap megfogta a kezem és húzott va­lahova felfelé, valami dombra, hogy spektákulumot mutasson ne­kem. Soha így, szegény, életében nem fogta a kezem, ez sem lehet ám más, mint gyengékhez illő játék a szertelenkedő, egylábon ácsorgó, vi­hogó képzelettel. Nekem nem lehetett dolgom soha a parádés tet­szel­gés senkivel, legkevésbé az urammal, kilenc gyerekemmel. Kö­zü­lük az első négyből nem maradt életben senki, egyedül Mária, áldott le­gyen az emléke, mindörökké, ámen. Leölték negyvenkilencben a Par­tiumban elsőszülött gyerekével, második férjével, Balogh Károly hon­védtiszttel együtt, útközben. Szegény Marim, hogy félt mind­un­ta­lan minden kis semmi utazástól, hogy rettegett, ha csak befogni kel­lett, s meglátta az üveges hintót vagy szereket. Máris rátört a félelem, mint aki megérezte minden alkalommal külön is a végzetet. S akkor sze­gény jó férfi gyerekeim, Károly és Imre mindent megtettek, hogy ne tudjam meg a teljes igazat, de a kocsis, aki megszökött az oláhok bal­tájától, mindenütt beszélte, így eljutott hozzám a hír. Később el­fog­ták a tetteseket, előkerültek a rablott ékszerek, fiaim utazása a smuk­ko­kért csak végső bizonyítéknak volt jó. Rájuk hagytam, nekem is könnyebb volt. Miféle könnyebbséget szerezhetek leölt lányod, uno­kád emlékével? Akkor is a számok szorítottak, engem minden időben a számok, a pengőforintok, százalékok, árendák, plánumok préseltek, ami­óta csak ide érkeztem férjemmel Sztregovára. A számok kivonják az emberből a szánalmat, a fájdalmat elrozsdítják, elmúlik minden, ha csak rájuk figyelmezel. Megtettem. A perek perét vittem akkor is örök öz­vegyen. Milliomnyi fáradtsággal minden tagomban. Néha látni vél­tem az ólomnehéz súlyokat, amiket minden hajnalban, az ima után azon­nal, magamra kellett vennem, vigyázva, hogy más észre se vegye, a vállamra tennem és hordoznom egész nap egyedül. Miféle segítséget kap­tam én? Főleg idegenektől inkább, mint édes fiaimtól. Imre ba­rát­já­tól, Szontaghtól, Veres Gyula kománktól, néhány kipróbált pesti ügy­védtől, de azokkal is mennyi bajom volt! Annának írt leveleimmel fel­üdültem, s ha kaptam is tőle magától, egy hétig könnyebb volt ne­kem. Te, édes Isten, ha kilenc gyerekedet tartottad már a karodban, s ha el is temettél belőlük időnek előtte négyet, még mindig érezheted, hogy a kénköves ördög sem bírhat veled, nemhogy egy akárki fia, lá­nya, egy peres fél, vagy egy tiszteletbeli falusi jegyzőcske, aki, ugye, min­denképpen ravaszabb kell legyen egy nőnél!, aki felett csak győz­nie illene, de megtanítottam, akit kellett időben erről is. Akár a kúria el­nöke lehetne felőlem, elholt férjem kamarás, családom a legrégebbi ma­gyar famíliák között áll, bárói águnkon országos emberek, ám mind­ez csak silány játék a lélek erejéhez képest.

 

(szünet után)

 

Küldjetek kocsiért Csesztvére azonnal! Fogjatok be nekem utolsó utol­jára. Itt nem maradok, vigyetek vissza, ahonnan emlékezve egy­szer már elindultam, vigyetek Csesztvére. Aladárral tovább semmi dol­gom nem lészen.

 

(más hangon)

 

A szél. Csikorgatja a bádog akantusz leveleket a tetőn, mégis, milyen csi­korgás ez? Mintha cinlemezek súrlódnának egymáson, s benne van más hang is. Imre, Emikénk volt mindenem. Őt fogtam a leg­ke­mé­nyeb­ben, mert Isten is azt próbálja a legtöbbet a legnehezebb sú­lyok­kal, akiket tart valamire, a többi csak szöcskelábú árnyékfi, szerencse köly­ke, semmi ember, próba nélkül megyen a másvilágra, s ott nincs sem­mi helye az ilyennek. Imre, és Mária, de Annáról, a lányomról ne be­széljünk, őt kivetettem egészen, férjének élete is kockán forgott a ke­zétől, mire mennék vele? Az ördögé már, ahogyan a többiek is ál­lan­dó kísértésben voltak, s ha nem vigyázok minden fűszálra, már ré­gen nem lennénk errefelé mi Majthényiak, Madáchok, de talán már nem is vagyunk egészen úgy, mint lehetnénk mégis. Imrével egyedül le­hetett volna. De az esze másfelé is hordta őt magát, elvitte a fi­gyel­mét, a legfontosabbat, a mindennapi szorgalmat az irományokra, meg­u­táltatta vele a hivatalt, miféle s mennyi kárt kerülhettünk volna, ha nem egy Fráter protestánst, egy rebellist vesz el, hanem valamelyik Pong­ráczot, Gyürkyt, Balassát! Tehette volna, de nem, Örzsi elvette az eszét, s nekem az édes fiam ellentmondott negyvenötben, sőt már negy­vennégyben, amikor zsarolni is képes volt, elköltözve durcásan Cseszt­vére. És mert tőlem pénzt ezért nem várhatott – nem szégyellte Szon­taghtól, Palitól előbb visszakérni azt az összeget, amivel barátja tar­tozott neki. Így kieszközölte tőlem is a „hívó levelet” Biharba, fiam hó­hérnőjének, érkeserűi Fráter Erzsébetnek, ám legyen! De nem az volt az utolsó szó.

 

(keserűen, kényszeredetten nevetve)

 

– Úgy látszik, mi mindnyájan Csesztvére menekülünk, amikor süllyed a hajónk. Csécsén aztán rövidesen az esküvő, nem hetedhét világra szó­ló az biztos, de nekem éppen ez tetszett, ne legyen a protestáns per­szónának semmi öröme. Menjenek Csesztvére lakni is, a régi is­pán­lakba, „Erzsinek jó lesz az is” – ezt mondtam, megtudták, ha­ra­gud­tak, mert lekicsinylettem. Áltattam magam is, hogy majd Erzsi nagy­bátyja, Pál átadja az alispánságot. Ment is volna minden a maga út­ján, Fráter leköszönt, Imre megyei főbiztos lett nagyon könnyen nyer­ve, ab ovo gyenge ellenfelekkel indítva, és ha nem jönnek azok a ször­nyű idők negyvennyolcban, kilencben és utána a többi, Imre bo­tor­ságai a nyílt összeesküvés tárgyában, a fegyverek rejtése és Rá­kó­czy, Kossuth titkárának bujtatása, a darabontok, a börtön Pozsonyban, a pesti Újépület, ahol édes fiamat az udvaron nyilvánosan megverték, meg­vesszőzték, és azután már minden elveszett egészen. A Madáchok leg­kiválóbbja, Imre nem lett, mint Kuthy Lajos Váradon első Bach hu­szár, osztrák hivatalnok, svarc und gelb zászló alatt, de nem is csi­nált már többé igazi karriert. Akkor én nyeltem volna tovább, ha nem jön közbe a bál, amire Erzsi mindenképpen elment egyedül, férje nél­kül, igaz, általam kijelölt baráti kísérettel, de aztán ide már nem jö­he­tett vissza! Vitte magával, nekem is könyörögve, hogy csináljuk vissza – vitte egyetlen neki átengedett kis túszgyerekét, Jolánkát. De leg­a­lább elment, s már jó régen halott ő maga is, szörnyű kínok között tá­vo­zott, s ha meggondolom, haláláig, hetvenötig minden lezajlott velem és körülöttem, ami meghatározott. Mindössze néhány év volt csak köz­ben, addigra Aladár a világ csodabogaraként ügetett rendszeresen a nógrádi dombokból Pest felé, megjárta Londont a lélekkergető, ha­lott­látó kortársakkal, s hogy betetőzze a bosszú istennője, a fúriák leg­rosszabbika – most Aladár előállt hirtelen a legvégső szóval, elveszi Fe­kete Máriát, és balkézről szerzett lányát is magával hozza Győrből, aki­ről azt rebesgetik, hogy a kihíresztelt szép kasszírnő korábbi gaz­dá­já­tól, egy Huszártól, tehát valóságos rokontól fogant!

 

Meddig lehet lefelé nőni, édes Istenem? Le a földbe talán egészen, még­is csak gyökérként újra kezdeni mindent lehet-e vajon, vagy mit kell most már tennem, hogy az Úr útját járjam továbbra is?

 

(felvesz az asztalról egy könyvet, kinyitja, más hangon)

 

– „Krisztus lelke, szentelj meg engemet!

Az Úr országát métellyel hintettétek. Legyetek átkozottak. Durva esz­kö­zeitekkel, eszméitekkel felszántottátok birodalmát és nem vetettetek be­le semmi jót. Sorsotok nem kerülitek el, pusztulás a részetek. Ver ben­neteket mindennel és mindenben, amihez csak hozzányúltok.”

 

Száműzetésemet balítélettel illetitek, semmit nem értetek belőle, le­gye­tek homályosak elmétekben, bénák tagjaitokban minden időkre. Ti le­hettek egyedül csak a kitaszítottak. Az Úr útját járom, kezemben a lé­lek pengéjével. Nincs semmilyen fegyveretek ellenem.

 

(elgondolkodva)

 

Apám, anyám meghaltak, alig emlékszem belőlük valamire, Mar­czi­bá­nyiék halottak, férjemuram nemkülönben, az ő apja-anyja is régtől fog­va ugyanígy, elmentek első gyermekeim, elment Mária lányom az uno­kámmal együtt legyilkolva az oláhok által, elment Bem seregével, hogy tüdőlobban itt haljon meg, űzött hadifutárként, kedves Pali fiam, de már jöttek, akárha késve is, kihűlt teteméhez a darabontok, s ha él­ve itt kapják, felkötik. Maradt még Csesztvén az én Károlyom, csa­ládjá­val, Csernyus Emmával, maradt nekem sokáig Imre egyedüli igaz re­ményem, ő is elment fuldokolva csendesen, egyik lánya, Ara, fér­fi­má­niákus lett és még a lelkészembert is üldözni kezdte hiábavaló bom­lott szerelmével, intézetbe került, szegény. Onnan aligha jön elő, ahogy az orvosok mondják, betegsége az ördög találmánya, s va­la­me­lyik Madách ős bűnei vannak benne elrejtve, de nem is nagyon le­het­nek elrejtve. Jolán lányomban semmi örömöm, polgáremberhez ke­rült, alig látom. Aladár maradt nekem az egyedüli, akiben még bízni tud­tam, akiről még elhihettem, volt értelme mindennek, a jónak, a rossz­nak.

 

Csesztve lehet nekem is a szent fundus, a végső pont, ahol gyengülő lá­bam még megvethetem. „Gyalázatos gyáva!” – ezt mondta Ká­ro­lyom­ra a perszóna, mert nem szaladt nyakátszegve Debrecenbe negy­ven­kilenc legelején a fiam, a miniszteri hivatalnok, s hogy igazolnia kel­lett magát annak rendje módja szerint, de fájt nekem az a mondat, amit leírt, a börtönbe küldve átkozott sorait, s amit aztán Imre nekem fel­mutatott. Akkor végérvényesen tudtam, hogy Imre is megingott már, hogy rövidesen megtartjuk az egyezséget a birtokkal és így Ká­roly került helyettük Csesztvére, ők meg Erzsivel ide a közelbe, a szom­szédba, ahol rajta tarthatom egyenest a szemem. Megesett ez is, a töb­bi néma csend, ment is a háztól a perszóna. Mit tehettem volna, édes Imre? Már minden elbukott akkorra, karriertől nem kellett tar­ta­ni, a börtönév minden ajtót bezárt előtted, maradt a nő. A nő, aki mert hív­ságot árasztott minden mozdulatával, mondatával, álnok lehetett csak, álnok és semmi más!

 

Rámtör a félelem. Ezt nem ismerem, ez idegen nekem, ezt nem mond­ta a Páter, hogy lehet ilyen egyáltalán. Nekem nincs félnivalóm, nem le­het ember énnékem bírám, én az Úr útját jártam minden lé­pé­sem­mel, minden cselekedetemmel. Szent Ignác Lelkigyakorlatával szállok szem­be veletek odaáti lelkek, hogy a sárkánynál is erősebb legyek. Szent Ignác a mi védszentünk, a küzdő katolikusoké, nekünk min­den­ki­nél nagyobb és erősebb várunk Ignác szent, aki Lelkigyakorlatát ad­ta, hogy megerősítsen minden gyengülőt.

 

(kis üvegcsét vesz fel)

 

„Aqua Marina”, a szent víz megsegít, a Páter ajándéka, még van né­hány cseppnyi belőle. Az átok talán mégis igaz lehet, a bosszú fúriáját csak Ignáccal győzhetem le, most itt az idő, erősödni kell és távozni ha­mar innen, a csikorgó bádogtető alól, itt a lelkek bezárva rajtam is át meg átjárnak, közöttük van Erzsi! A fejem itt örökké fájdalmasan fáj. Nem lehetek nélküle, nem alhatok. A Megérával birkózás meg­ha­lad­ja erőmet. A falakból is mindenünnen Imre szólongat, legutolsót só­hajt, kiszakad belőle a lélek, ott állunk Veressel, Szontaghgal, Pass And­rás inassal az ágyánál, csendesen megy, ahogy élt. Igazán egyet­len egyszer mert szembeszállni az akaratommal, akkor ki­kény­sze­rí­tet­te a házasságát, de nem adtam volna, ha nincs az alispáni nagybácsi, Pál, Erzsi tekintetes szoknyája mellett, de ő bizony ott volt, ígé­re­tek­kel, Imre! Ő a háttérből lehetett volna a patrónusod, hiszen Ignác is mond­ja „a cél a szent nem az eszköz”. Eszköz vagy fiam, eszköz ma­rad­tál Erzsi, te álnok, bosszúangyal, eszköz voltál, a fene jobban tud­ja, te is Fráter Pál, akármilyen, mégis eszköz a szememben, kezemben in­kább, nem lehetett volna megállítani az én Imrémet, ha nem jön a for­radalom, vagy elmarad a végső nagy bukás, a börtön, ha Imre hall­gat rám és már későbben elkerül minden kétes ügyet, személyt, nem­hogy bevesz maga magához egy kötélre ítélt Kossuth hívet.

 

(suttogva kezdi, erősödik)

 

– Aladár szemében előre támadó tűz volt. Éppen olyan, mint az any­já­é­ban, Erzsiében, amikor előre tudtam, hogy mielőtt megszólalnék – ő már eldöntötte, mit válaszol. Átkozott, makacs, égető tűz volt az is, amit Aladárnál láttam felvillanni, és most minden kezdődik előlről, min­den a rossz lánnyal, a rossz házassággal, távolra kerülve a kar­ri­er­től, minden emberitől, amiért a Madáchok oldalán küzdöttem, most min­den újra és ugyanúgy, ahogy a szegény apjával, Emivel történt, most egy kasszírnő, egy Fekete Mária következik?! Az egész tekintete el­szürkült, még a szeme fehérje sem látszott, ezt a tüzet csak egyetlen hely­ről indíthatják útjára, a legmélyebb pokolból, annak lehet ilyen hideg, égető, sötét fénytelensége egyidőben. Aladár, végső reményem vol­tál, és most majd te teszed a síromra a keresztet, oldaladon egy Fe­ke­te Mária nevű perszónával, egy zabigyerekkel, egy nem tudom mi­cso­da élettel.

 

(felvesz egy levelet, emlékezve, zaklatottan)

 

– Itt van ez a piszkozat levél a többiből, jó tíz esztendeje, hogy írtam An­nácskámnak, Károlyinénak, máig legkedvesebb unokámnak, olyan ő, mint aki a lelkemnek része tudott lenni, minden sorával tartotta ben­nem a kihunyó erőt. Itt vannak a sorokban a kínkeservek mind fel­so­rakoztatva, ezt nem tudhatják, soha nem is tudták a szálldosó – ki tud­ja, miféle lelkek, Aladár fő kedvencei. Aladár, a most már vég­kép­pen hűtlen, aki engem ilyen helyzetbe hoz, el kell hagynom a magam vá­rát, amiért annyiszor véreztem – de fáj ez is, a fejem, minden órá­ban egyvégtében… A holt lelkek nem tudnak számolni. Csak egyedül ne­kem kellett állandóan egybeforrasztani a számokat a valósággal, a sze­retetet a szigorral, a sáros földrögöt a rohanvást szálló fenti fel­hő­vel, ezeket én ragasztottam egybe, nap mint nap, a sztregovai hetven esz­tendő alatt. Mindig szilárdan álltak, sokáig nem bonthatta meg sem­mi, senki, aki akarta volna, Isten segítségével lepattogott erről a föld­felhő falról, saját családomból emelt várfokról. A szellemek! Nem mond­tak soha semmit, csak újabban hallok hangokat – Istenem, de fé­lek! – nem tudhatom már, kiben, mi lakik innentől. Semmit, de sem­mit nem tudhatok, hiszen hogy’ került Aladár is a körbe, ki vitte bele, én nem, mi okozta a vesztét? A vesztében rohan biztosan. Nem tudok küz­deni nem létezőkkel, láthatatlanokkal, szellemekkel, nem tudok de­nevéreket fogdosni, nincs erőm, se kedvem ilyen munkához semmi.

 

(kis szünet után olvassa)

 

„Kedves, szeretett, jó Annám!

Jó Aladár elment másodikán délelőtt Szakálba, ott is hált, a lovak men­tek hálásra Fülekre, oda vitte Gyula, ott ebédelt, Pétervásáron hált, délelőtt Egerbe ért, ezt a kocsis által írta. – Igen nehezen bú­csúz tam tőle, azt mondottam, »hazajöveteled után lesz az apostolok osz­lá­sa«, halálom volt szemem előtt – amit úgy is kívánok –, de szegény jó Ala­dár érzékenyen vette, ami engem igen meghatott. –

                Károlytól már ma kaptam második levelet, amelyben a nagy stra­pá­cióról panaszkodik – itten küldöm követeléseit, amiről ő nékem szót sem írt, csak Aladár adta át, és Aladár neki megígérte nevemben, amit most Egerből írt. – Első levelében, 9. március, Pestről ezt írta: 16 fo­rint szoba, 6 mosás , minden nemű evésre 25 forint, 6 dohány, 2 forint vi­lágosítás, 15 pénz, előre nem látott kiadás. –

                Kedves jó Annám, szeretett jó Miksától, akit számtalanszor csó­ko­lok, oly praktikus, ilyenben eljárt férfiútól kérek tanácsot, – hogy’ tud­jam én meghatározott napokra a pénzt küldeni, hol se az árenda, se a ka­mat oly’ pontosan napra be nem jöhet, és neki pedig több pénzt előre adni nem tanácsos, mert nem tud vele bánni. – Erre én nem tu­dok semmi plánumot csinálni –, mert mind a takaréktárba, ahol öt ka­ma­tot adnak, mind a status oblig meg van az idő határozva, az árenda is mikor fizet? ez mind igen nagy kérdés?…Ami a számadást illeti, le­te­szem hazajövetelekor. – Erre kérlek, plánumot csináljon jó Miksa. – Új­ságot semmit se tudok, csakhogy a szobalányt elküldtem, se varrni, se mosni nem tudott, most a losonci masiniszta lányát fogadtam, igen il­ledelmes, Mocsárynénál 7 hónapig szolgált. – A leánykák csókolnak, Mik­sát igen ölelem véled együtt Isten oltalmába ajánllak, meg nem szű­nök lenni holtig szerető – nagyanyád, Anna.”

 

(elgondolkodva, kesernyésen)

 

– A teljes egész élet az enyém volt. A budai Dísz térről, a nádor pa­lo­tá­jából, ahol először apósomnak mutatott be nevelőanyám, rokonom, Mar­czibányiné kesseleőkeői Majthényi Mária, ide csak teljes egész­ként, készen mindenre, egyedül csak úgy jöhettem! Ha egy ferde csiz­ma­sarok előkerült egy lábon valahonnan, Sztregováról, Csesztvéről, Ká­rolytól, vagy Aladárról, előtte még Imrétől is –, vagy az örökké iz­gő-mozgó Palitól –, ha egy citera kellett valakinek, Károlynak teszem azt, vagy egyik lánynak valami ékszer, legalább kölcsönbe egy-egy bál­ra, kis szezonra, nekem volt gondom vele, javítással, vásárlással, min­dennel. Károlyom és Aladár is tőlem megkapta mindazt, amire szük­ségük lehetett, maguknak tanulhattak, számon is kértem vala­mennyin mindent, németet, vívást, táncot, tartást, pénzt, erkölcsöt.

 

Az élet teljessége tornyosult rám lassanként. Mert alkalmasnak talált az Úr. És én nem húzódhattam ki alóla, mert akkor már tudtam, hogy a Fennebbvaló így akarja. Egészen mostanáig, vagy majdnem mos­ta­ná­ig ez volt, már nem tudom pontosan… Gazdálkodhattak maguknak, én szinte máról holnapra élek. A pénzt előre kialkudtam velük és sem­mi könyörgésnek, durcásságnak, gyermeki sértődésnek, panasznak nem engedtem. Másként, ki emelte volna a dolgokat errefelé Isten se­gít­ségével? Majd hétszáz forintot kaptak nyolc hónapra egyenként a kosz­tot is belé számolva. Ezt akartam. Lehetett volna másként?

 

Szétesett birtokot, gyengült családot kaptam férjemurammal. Igaz, ap­ja­urával egy híres ügyvédet is, aki Migazzi bíborosnál, Vác városa fel­eme­lőjénél, valóságos szent embernél rekatolizált, csavaros volt az esze­járása, mint addig soha senki másnak, Martinovicsot védte, Fe­renc császár őt is kijelölte, koponya volt, igazi, az öreg Madách Sán­dor, nekem imponált, de nagyon. Első fiúnkat neveztük róla, legifjabb Ma­dách Sándornak. Két hónapot élt. Sztregován minden a földre volt omol­va egészen. Szegény jó Madáchok, el voltak bolondulva a pro­tes­táns világba, mindenüket feladták a ferde eszmékre, a költőkre. Ma­guk is írogattak egyvégtében, még egyházi dalocskákat sem átallottak rí­mek közé faragni. Ugyan, milyen pusztulásképet láttam, amikor ide ér­keztünk férjemmel, amikor még csak lakni sem volt hol, bér­le­mény­ben szorongtunk, a fejet mégis egyenest tarthattuk, habár férjemuram nem volt valami nagy elme, talán a legszerényebb Madách volt ő mind közül. Talán mégis éppen ezért ragaszkodtam hozzá, tettem vele a lépéseit, mindenben mögötte, előtte, fel a kamarási székig. Maj­thé­nyi lány másmilyen nem lehetett soha, példa volt erre Marczibányiné.

 

Megtapasztaltam az Úristen kegyelmét.

Ró­lam mondhatták lánykoromban, hogy talán rideg vagyok túl­sá­go­san is, pedig csak figyelmes voltam mindenre, ami történik kö­rü­löttem, ezt máig nem hagytam el. Figyelmes, igen, mindenre, s erre ele­gen­dő erőt ugyan ki adott, ha nem maga az Úr akarta, hogy éppen ilyen­né váljak? Az Úrtól való, hogy kezdettől valósággal irtóztam a Me­gérától, ettől az Erzsitől. Az első volt, kinek az életét két kézzel mor­zsoltam, mert nem tehettem mást, mert szájára vette a világ, mert…

 

Mi lett volna? A világból kiszaladnék, ha tudnék futni, amikor ezt meg­hallom, mi lett volna? Kérdezte egyszer még legényke korában Ala­dár, ha az anyja itt marad végig velünk, akkor mi lett volna, Erzsi a megmondhatója, de ő már akkor sem mondott semmit, csak pa­nasz­ra állt a szája Biharban, a rokonoknál, Imréhez írt, pénzt sürgető le­ve­le­iben, mindig a pénzt követelte, ő volt a legrosszabb mind között, akik­kel körül voltam véve, mert mindegyik élhetetlenül rosszul bánt a pénz­zel, Imre egyenest könyvből tanulta volna a gazdálkodást, ami­kor­ra ide ért a sok politikából még akkor Erzsivel együtt Sztregovára. De ugyan – minek kellene, ott volt Matolcsy, meg aztán a kiváló jó em­berünk Bory, értettek azok mindenhez, Matolcsy még ahhoz is, hogy fülbesúgjon, mit csinálnak a fiatal házasok kezdetben Csesztvén, hi­ába volt rideg mindenben a kettőnk kapcsolata Erzsivel, tudtam én ak­kor is eleget, mindenre volt figyelmem, és amikor kellett, ott te­rem­tem, segítettem a szülést, a keresztelést magam csináltam az elsőnél, a kis Imrénél, mert néhány óráig élhetett csupán. Éppen Imre volt ő is, már akkor láttam a figyelmeztető jelet – nem volt életképes, vert ben­nün­ket már akkor is valami, nekem az első kis Sándor, Imrééknek a pi­cinyke Imre, én tartottam keresztvíz alá, ahogy a regula engedi, ha nincs közelben pap és a halál már bejött az ajtón. Belefáradok, ha vé­gig­gondolom, mi lett volna, ha nem olyan fenemód rátarti Erzsi, ha min­den megmarad egészben, akkor talán…Elfogadni sosem tudtam vol­na, de megalkudni százszor is képes lennék, csak Emim lenne élet­ben és lenne boldog, ahogy megérdemelte volna. Ité Nina, a tár­sal­ko­dóm kimondta egyszer, majd elcsaptam, s ha nem élek vele már év­ti­ze­de, el is csapom, mint egy cselédet, aki a mosásra rest, ő is mondta egy­szer, mert mindenhez értett – hiányzik az anyjuk ezeknek a gye­re­kek­nek…Hiányzik! Nem hiányzik! Itt vagyok én! – ezt vágtam rá és el­hallgatott nyomban Ninácska, egy napig nem szóltunk akkor egy­más­hoz, aztán valami mézes kenyérrel történt, hogy Aladár elesett ve­le, kitört a nevetés és azzal vége lett, azóta sem szóltunk erről. Ité Nina elment Pestre, most én következem. Aladár talán nem lenne ilyen különc? Talán érthetné, amit érzek, amit hallott tőlem, hogy egye­nes tartás és „zsák a foltot” keresés a mi igazi nemes dolgunk ezen a földön, talán nem lenne olyan híres, nemzetközileg ismert spi­ri­tiszta, ha az anyja néz rá? Ki meri, ki merheti ezt végiggondolni raj­tam kívül, Ité Nina? Imre egyedül talán, de ő sem tette meg velem, hogy végigvitte volna az átkozottan értelmetlen fonalat. Igaz, bús­la­ko­dott, amikor Erzsit elkergettem, amikor végtére is az ő szájával küld­tem el, levelére nem válaszoltam, pedig talán még Imre is reménylette, hogy válaszolok, enyhülök, nem. Mit képzelt rólam, hogy visszaadom a szerencséjét, csak mert szép szavakkal, sőt mélységesen mély alá­zat­tal jön elém – „Egyedül Anyai Lelke Elejébe…” így szólított meg min­dennek a végén, amikor már a válási egyezséget is aláírták Im­ré­vel… Könnyezett Imre? Ezt írta a némber, hogy csináljam vissza! S ha mindjárt zokogott is! Imre.

 

(más hangon, szünet után)

 

Ólomfáradtság jött rám, az van rajtam mostanra. A kertben sem vol­tam ezen a tavaszon, most mégis kimerészkedek, ki innen a vas­ta­go­dó, egyre nehezebbnek látszó falak közül, pedig már vonzott engemet is a minap kifelé valami légfuvallat, valami hársillat, mondja a cseléd, hogy az idén nagyon szépek lesznek ám a rózsák. Kimennék, vissza­tér­nék a kerti sarokba, csak most ez a jéghidegség, ezt végképpen nem tu­dom, most hogy egyszerre honnan jött, mintha talán nem is hétágú len­ne odakint a nap. Meghalhat úgy valaki, hogy közben él és egé­szé­ben kivirul? Hogy ide-oda szaladozik, kilovagol, leveleket ír, éj­sza­kán­ként szellemekkel trafikál, zenélget, énekelget, ölelget valami győ­ri menyecskét, babusgat, nagy kedvvel, idegen csemetét, tőlem meg pénzt követel folytonosan, hogy kocsira kell, meg szállásra Pesten, meg hogy új öltözetet kell varratni, mert megszólják az ismerősök. Ta­lán hallott és megjegyzett valamit az anyjától, még akkor, amikor egé­szen gyerek volt. Örzse is azzal védte magát, hogy neki a szülés után újra kellett igazítani minden holmiját, mert nem egészen az, ami­lyen volt a termete a cédának, a mániákusnak, Erzsinek. Soha nem mond­tam Erzsikének, Örzse és kész. Lehet élve megszűnni előttem? Ala­dár furcsán, gyakorta fel-felnéző savós szemében ismerős-átkozott fé­nyek villognak, de hiszen ez Erzsi! Ez Örzse, a kegyetlen bosszú­vá­gyó, ez a gyerek itten félig ő maga, hogy’ nem vettem észre eddig, mi­ért melengettem kígyót a saját kebelemben, ezt maga a Sátán küldte ne­kem, kígyótojásból nőtt nagyra ez a kedves unoka, ez a félig Erzsi gye­rek, belőlem mennyi juthatott rá, most már látom, semmi, sőt! Fé­lek-e valóban? Még eszmélhetek, pedig éppen Aladár hiszi, hogy fél­re­hord a fejem, hogy egy ideje azt hiszem, Imre van itt és neki be­szé­lek órákon át. Te, egészen szerencsétlen gyermek, te nem tudod, hogy te Imre is vagy, meg persze Erzsi is, belőlem nincs benned semmi, ezért kergetsz ámokfutón bolond álmokat, ezért vagy extra-különc szin­te mindenben, a lóháton is Erzsi ül, legszívesebben ült is volna éle­tében, de a mi köreinkben nem divat az amazon viselet, tartás, ne­künk jobban áll a női alkat és nem vágyunk férfi izmokra. Erzsi anyád, az a sültbolond teremtés visz téged minden éjjel savós te­kin­te­ted­del a padlásra, a bádog oromzatok közé szellemek után kutatva, ki­tár­va szemed, de akkorára, hogy átlátszik a falon is. Mi lenne belőled leg­alább édes jó apád, mi benned egyáltalán az én Emikémből való? Is­ten nem bottal ver engemet, bosszújától nem menekülhet senki, én sem, nem is a kedvemre való a tőle menekülés. Lehet valaki ilyen még az én életemben? Mi nem elég, mi kell még belőlem ennek a sztre­go­vai szerencsétlen világnak, mit adnál még rám teherként, Teremtőm?

 

(szünetet tartva)

 

„Cuius regio, eius relegio” – az kié a föld, azé a kápolna.

A föld az enyém. Hiába írta szegény Imre fiam a halálos ágyán Szon­tagh­nak diktálva végrendeletében, hogy…

 

(felveszi a papírt, olvassa)

 

„Kedves Édesanyám, özvegy Madách Imréné asszony, született Maj­thé­nyi Anna, ha úgy kívánja, a mostani szokott háztartása mellett, al­só­sztregovai lakásán maradjon…” Nem maradok édes fiam, Imre! Nézz le a fiadra, az én unokámra, nézz szembe vele, mit látsz? Nem a sá­tánt magát látod talán? Látod-e magadat valamiben, valahol, itt, eze­ken az időkön, ezekben a satukban? Csesztvén is Majthényi földre me­gyek, vérrel, sok munkával keményre döngölt szilárd talajra, azt nem kezdheti ki senki, semmi, amiként ezt sem tudta volna egy egész had sem elfoglalni, ha nem akarom. Állok – Istennel számolva – egy szál magamban. És magamért egyedül már nem érdemes.

 

(innen végig kissé emelkedetten)

 

„Arra teremtettünk, hogy dicsőséget hozzunk Istennek!”

Igaz lett rám is, mert hittem valamiben, benned édes fiam, hogy kü­lönb vagy mindenkinél, hogy neked más jár, igaz rám is, ami a te vét­ked: nem hihetsz abban, hogy bárki különleges lehet emberként! Nem le­het különleges senki emberfia az Úr egyetlen nekünk áldozott, bű­ne­in­kért kínhalált szenvedett gyermekén, Krisztuson kívül. Aki mást mond, más vall, vagy hisz, annak a bűne napról napra halmozódik. Az ilyen megfizet egyszer. „Anyácskám, Erzsi különleges lény…” s most ezért kell bűnhődnünk? Itt van már Megéra. Megérkezett. Itt lesz azon­nal a falak között valamilyen Mari képében és most újra elém fog ál­lani. Mellette, vörösre mosogatott durva kezét fogva, az anyja sa­vó­san égő ördögi tekintetével vigyorog majd rám Aladár kedves arcából Er­zsi. Látod ezt, kis fiam? Látod már? Aladár majd nem veszi észre, Ala­dár az anyját kergeti, őt üldözi, káromolja, ő egyre ezt hiszi, pedig a bosszú fúriája éppen az eszközt találta jónak: a nagy szenvedélyt, ami a nagy szeretettől semmiben sem különbözik. Erzsi hatalma ha­lá­la után a fia felett – a lélek halhatatlansága mégis.

 

Nekem nincs igazi vétkem édes gyermekem, nincs bűnöm semmi Uram, te láthatod, hogy így van ez, mert mindig a magam eleve el­ren­delt útját jártam, és most sem teszek mást.

 

„Meglátjátok majd a megnyílt eget…” Nincs vétkem, Uram. Kezemet, szí­vemet mindig neked ajánlottam fel és te elfogadtat, hát akkor most mi­ért lenne másként? Nem én töröm fel most sem a pecsétet, nem én iga­zítom ezt az utat, rámtörnek a gyalázatosak, alpárian, el­vi­sel­he­tet­le­nül, habár az embernek való kereszt az lehetne, amit te hordoztál Krisz­tusom, hogy venném újra, most is a vállamra – de ott már annyi te­her van így is! – és hordoznám megint csak végig a Golgotán ezt az újabb szégyent, ezt az újabb Erzsi-Marit, de most már Aladárral, Imre fi­am után. Kívánod-e Uram, hogy így tegyek, adj jelet és én fel­ve­szem. Az ősellenség, minden család kártevő gonosza az, aki be­fu­rak­szik most is közénk.

 

„Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába – rabló!” Most ez kö­vet­ke­zik.

„A fiú azt teszi, amit apja cselekszik.” A te apád Aladár, az én fiam, Emi megtette. Erzsivel tette meg ellenem és mivé lettek? Te is meg­te­szed, mert írva vagyon.

 

„Krisztus királysága fölött az elmélkedés. A két zászló, melyik alá állsz?” Lehet hamisan kényszerből, számítva esküdni, csak közben mást kell gondolni, és akkor az nem érvényes. Én nem mondhattam meg mindenkor az igazat, hogy melyik zászló alá álltam Eminek sem, a két szellem, az enyém és az övé nem volt egyforma, nem volt azo­nos, én nem hazudtam neked édes fiam, Imre, elküldtem a hívó levelet Er­zsinek kérésednek engedve, de kezdettől mást gondoltam, nekem nincs hazugságom én ezt tanultam a Pátertől, de ezt engedte nekem ma­ga az Úr is. Ha nem így lenne, nem tehettem volna semmit. Nincs vét­kem, nem kell életem utolsó percében sem félnem, nem kell talán még a kenet sem, amiként Ignác is kenet nélkül halt egy éjjelen, mert rend­társai nem hitték, milyen beteg, mégis a szentekhez sorolták azon­nal. Bűntelenül állok a zászló alatt kezdettől fogva. Ámen.

 

„Az ember semmit sem szerezhet meg, csak ha a mennyből adatott né­ki…”

 

Figyelmezzen erre mind, akire tartozik. Én értem a beszédet, van fü­lem a hallásra. Eddig van és nem tovább, megtartani nincs mit. Eddig meg kellett állnom a feldúlt talajon. Már most azonban nehéz kövek nyom­ják a szívemet és figyelmeztetnek. Innentől fogva csak Istennel be­szélek ezekről. Gyűlöl is talán a világ, mert a gonoszságát átlátom, ül­dözhet hát gonoszságával, Megérával mindenüvé utánam törtetve, de ennek majd útját állom Csesztvén, az örök funduson. Imrét is ha­gyom, most már egy egészen esztelen kép zavar, Aladár vörös sipkája, esze­lős tekintete a szívemre borul, fojtogat. Vergődöm alatta, micsoda kép következik, ez rettenetes, az égő denevérekkel, azokat Aladár gyűj­ti egybe a sztregovai éjszakák legsötétebbjén, amikor a felhők a föl­dig leérnek. Magam is láttam őket egyszer, Madách Imre egyetlen igaz örököse, fia, Aladár a tornyoknál lengette a sipkáját nékik, a ne­vü­ket kiáltozta és kardokat kért. Mennem kell. Mégis milyen hideg ez a Sztregova. S hogy a rózsák szépek lesznek?

 

A Sátán. Mit kezd velük? ——————

 

Alsótold, 2000. június 11.

 

A Madách Könyvtár – Új folyam eddig megjelent köte­te­i

 

1. I. Madách Szimpózium (1995)

2. II. Madách Szimpózium (1996)

3. Fráter Erzsébet emlékezete I. (1996)

4. Imre Madách: Le manusheski tragedija (1996)

5. III. Madách Szimpózium (1996)

6. Balogh Károly: Gyermekkorom emlékei (1996)

7. Nagyné Nemes Györgyi–Andor Csaba: Madách Imre

                               rajzai és festményei (1997)

8. IV. Madách Szimpózium (1997)

9. Andor Csaba: Ismeretlen epizódok Madách életéből (1998)

10. Andor Csaba: Madách Imre és Veres Pálné (1998)

11. V. Madách Szimpózium (1998)

12. Fejér László: Az ember tragédiája bemutatói (1999)

13. Madách Imre: Az ember tragédiája. I. Főszöveg (1999)

14. Madách Imre: Az ember tragédiája. II. Szövegváltozatok,

                               kommentárok (1999)

15. I. Fráter Erzsébet Szimpózium (1999)

16. VI. Madách Szimpózium (1999)

17. Imre Madatsh: Di tragedye funem mentshn (2000)

18. Majthényi Anna levelezése (2000)

19. Komjáthy Anzelm: Önéletírás (2000)

20. VII. Madách Szimpózium (2000)

21. Imre Madách: Tragedy of the Man (2000)

22. Fráter Erzsébet emlékezete II. (2001)

 

Megköszönjük, ha személyi jövedelemadója 1%-ával támogatja a Ma­dách Irodalmi Társaság további működését és kiadványainak meg­je­len­tetését.

Adószámunk: 18066452-1-43.

Címünk: 1203 Bp., Határ út 29.

Számlánk: Madách Irodalmi Társaság, 11707024–20345224