Andor Csaba

 

Két talány Fráter Erzsébet életében

 

 

Előadásomban néhány vitatott, ellentmondásokkal terhelt életrajzi kér­dés­re szeretném felhívni a figyelmet, olyan életrajzi dilemmákra (sőt, oly­kor nem is di-, de egyenesen polilemmákra), amelyek részben Ma­dách Imrével is összefüggnek. Elsőként azt a legendás levelet em­lí­te­ném, amelyben Madách Imre állítólag visszahívta Fráter Er­zsé­be­tet.

                Lackóné Kiss Ibolya írt részletesen arról az állítólagos Madách-le­vél­ről, amelyben ez állt: „Gyere vissza Erzsi, te csak virág légy ná­lunk!” Mivel Fráter Erzsébetnek írt levél mind a mai napig nem került elő (eltekintve Madách verses leveleinek kései, a feladónál lévő vál­to­za­taitól), ezért tág tér nyílik a találgatásokra: vajon mi állhatott a nyil­ván­valóan létező, ám vélhetően még a címzett életében elkallódott le­ve­lekben?

                L. Kiss Ibolya információi sajnos megbízhatatlanok, sőt: éppen eb­ben az esetben joggal gyanakodhatunk hamisításra. 1942-ben az Erzsi te­kintetes asszony c. regényében még ez állt:

 

   Fráter Dini fiacskája a szilvás lugasában ült, s vissza­­fojtott lé­leg­zet­tel kémlelt ki a vadszőlő bíborba bo­­rult levelei között… Erzsi nénit fi­gyel­te, a titokzatos ro­kont, ki órák óta rótta a szilvás útjait, s akiről a cse­lé­dek azt sut­togták, hogy elhagyta az urát. A néni itt bo­lyong a szil­­vás fái alatt, karját hátrafonva, földre sze­ge­zett te­kin­tettel, mintha el­vesz­tett volna valamit… De le­het, hogy el is vesztett, mert hallotta, mi­kor a néni apja azt do­hogta: „lányom, nem lett volna szabad min­dent el­­dob­­nod magadtól…”

   Erzsi néni hát eldobott valamit, s most úgy látszik, ezt keresi a szil­vás hullott levelű, öreg fái alatt. De mi az, amit keres? S miért sétál két nap óta esőben, szélben egye­­dül? Valami titka van? Igen! Titok lappang Er­zsi né­ni mögött, rejtély, melyet meg kéne oldani…

   A fiú tágra nyílt szemekkel leste Erzsit, ki úgy hul­lat­ta könnyeit, mint le­velét a szilvás öreg fái… Néha meg­állt, letört egy-egy gallyat, aztán el­dobta magától. Más­kor meg a futó felhőt nézte, mintha ennek ta­ná­csá­ra vár­na.

   A fiúcska kezdte már unni a dolgot. Éhes is volt már, el akart il­lan­ni, mikor a néni egyszerre megállott… Man­tillája zsebéből levelet vett elő, s elkezdte olvasni. „Már késő – sóhajtotta –, a leveled ké­sőn ér­ke­zett”. Az­tán újra a felhők után bámult… A ház felől most gye­rek­sírás hal­latszott. A vendég kislány sírt, vékony szi­po­gó lány­hangon, s Erzsi né­ni felkapta a fejét.

   – Jolánkám! – kiáltotta hangosan. – Kicsi lányom… jö­vök. – Össze­kapta uszályos ruháját, s a tornác felé fu­tott… A levél meg ott fe­hér­lett egy málnabokor előtt, a sár­guló gyepen.

   A fiú egy ugrással kint volt a lugasból.

   „Most megtudom a titkát” – motyogta magában, s ki­csi szíve úgy vert, mint a verébfiókának a fészekrabló gyer­mekkézben.

   A levél ott feküdt előtte a füvön, és rajta ez állott:

 

Madách Imréné, Fráter Erzsébet

tekintetes asszonynak

                                                                                                                                                C s é h t e l e k,

                                                                                                                                                     Biharban.

 

   „Óh, csak az Imre bácsi írta” – biggyesztette leki­csiny­lően a szá­ját, mert jól ismerte a szép, kiírt betűket, hi­szen a Fráter családban min­de­nütt féltve őrizték a Sztre­go­váról jött rokoni sorokat… Le sem akart ha­jolni ér­te, mi­kor a kíváncsiság mégis megnézette vele. Mert mé­gis, hát­ha kép van benne? Haramiákról vagy el­át­ko­zott kas­télyról, amelyből el­menekült a néni.

   A levélben kép nem volt, csak sok sűrűn teleírt sor. Egy nagyobb be­tűs, külön beleírt, a szemébe ötlött:

   „Te csak virág légy nálunk” – s utána három szó: „Gye­re vissza, Er­zsi…”

   A fiú kiábrándulva nézett maga elé… „Csak ennyi?” – kér­dezte. – „Hát ez lenne a titok, hogy virág? Hát le­het egy nő virág?” – De most ar­ra a csodálatos ver­bé­na­il­latra gondolt, mely körüllengte ezt a fe­ke­te­sze­mű asz-szonyt, és elgondolkozott: – „Lehet, hogy mégiscsak vi­rág, hi­szen az Imre bácsi írja… ő meg biztosan jól tud­ja, hiszen a tanító úr azt mond­ta a múltkor, hogy Im­re bácsi köl­tő…”

   Most váratlanul egy csiga mászott ki a bokor alól. Las­san csúszott elő­re a füvön, s a fiú szeme fel­ra­gyo­gott… Arrébb egy hullott alma mo­soly­gott feléje… Hir­te­len eszébe jutott, hogy éhes. Hiszen már szörnyű ké­ső le­het, tán már dél is elmúlt… Nekiiramodott, a levél meg ott ma­radt a földön.

   …Már a levesnél tartottak, amikor benyitott. Félve som­polygott a he­lyére, nehogy kikapjon, de észre sem vet­ték, amikor leült. Az öreg Frá­ter szótlan kanalazta a le­vest, s a többiek is a tányér alját nézték. Er­zsi néni Jo­lán­kát etette.

   A bácsi most hirtelen a néni felé fordult:

   – Határoztál? – kérdezte kimért, kemény hangon.

   Erzsi maga elé bámult.

   – Nos? – sürgette az apja.

   – Határoztam – felelt csendesen. – Még ma el­u­ta­zom.

   – Végre megjött az eszed – morogta az öreg, s fel­haj­tott egy po­hár­ral az előtte álló érmellékiből.

   – Csakhogy én Váradra megyek, apám… Nem térek vissza soha töb­bé Sztregovára. Elkésett Emi üzenete. – Az­zal karjába kapva Jo­lán­kát, végigsuhogott a szobán, és eltűnt a nagy tölgyfaajtó mögött.

   Fráter pedig olyat ütött az asztalra, hogy össze­csen­dül­tek a bo­ros­po­ha­rak. S a kis cselédlány a bir­ka­pör­köl­tet aznap érintetlenül vitte vissza a konyhába…

   A fiúcska sírva fakadt. Úgy érezte, hogy most va­la­mi igaz­ság­ta­lan­ság érte a nénit, valami jóvátehetetlen hi­ba, de hogy mi, arról nem tudott számot adni. Sze­re­tett volna hoz­zá szaladni, megvigasztalni, s aján­dék­kal ked­ves­ked­ni neki. De mivel? Ekkor eszébe ötlött a le­vél, melyet ott fe­­lejtett a néni a szilvás fái alatt.

   – Megvan! – kiáltotta. – Visszaadom neki a levelet. – S már sza­ladt is az elhanyagolt kert kanyargós útjain a mál­nabokor felé.

   …A bokor ott állott csupasz ágaival égnek meredve, s ott álltak a lomb­juk fosztott fák is – csak a levél nem volt sehol, csak Imre bácsi szép, kiírt betűi tűntek el a gyep­ről…

 

A levél tehát eltűnt, sőt a regény alapján még akár azt is fel­té­te­lez­het­nénk (mint később látni fogjuk, valóban így is volt), hogy mindez csak az írói fantázia leleménye. Negyed század múltán azonban, im­már egy félig-meddig tudományosnak szánt kiadványban, Az asszony tra­gé­di­á­já­ban váratlanul előkerült (13–14.). Ekkor már így számolt be L. Kiss Ibo­lya az ominózus Madách-levélről:

 

[…] Budapesten felkerestem Fráter Erzsi még életben le­vő unokaöccsét, Fráter Józsefet […]

   – […] Imre bácsi akkor már nem élt, mert a család min­dég mint boldogultat emlegette. De igen sze­ret­het­ték egymást, mert leveleit elzárva tartották az al­má­ri­um­ban és egy öreg dívány alsó lezárható fiókjában. Ez az öreg dívány állítólag Cséhteleken van, s fiókjában Ma­dách Imre levelei, melyeket a Fráter családhoz írt. Egy le­velet el is hoztam magammal, itt van. Tessék el­ol­vas­ni. Úgy őrzöm, mint családunk drága, régi emlékét…

   Az öregúr egy megsárgult, szép, kiírt betűs levelet nyúj­tott át, melyben ez a sor állt:

   »Gyere vissza, Erzsi… Te csak virág légy nálunk.«”

Amint látjuk, nemcsak a levél került meg, de időközben változott a meg­találó személye is: a távoli rokon, Fráter Dienes fia helyett az uno­kaöccsnél, Fráter Béla József nevű fiánál találjuk Madách írását. Ám a legnagyobb jóindulat mellett sem tételezhetünk fel többet, mint hogy Fráter Béla tudhatott valamit az állítólagos levélről (mint látni fog­juk, valóban tudott is), mindazonáltal L. Kiss Ibolya állítása leg­a­lább­is „költői túlzás”. Ő ugyanis semmiféle levelet sem láthatott, még le­vél-másolatot sem, hiszen akkor nem mulasztotta volna el, hogy an­nak tartalmát teljes egészében közölje. (Könyvében még a csekély fon­tosságú leveleket is hasonmásban tette közzé!)

                De honnan származik akkor a regényben és az esszében is idézett le­vélrészlet, ha egyszer semmiféle levelet nem látott az írónő? Végső so­ron valóban a családtól ill. a rokonságtól, akik úgy látszik, töb­bek­nek elmesélhették a történetet, hiszen L. Kiss Ibolya egyik in­for­má­to­ra, Perédy György nagyváradi újságíró egyik cikkének címe is ez volt: „Te csak olyan légy a házamban, mint egy virágszál…” (Nagyvárad 1926. júl. 18., júl. 20.) A cikkben egyébként már kicsit eltérő szöveg sze­repel: „Csak olyan légy, mint egy virágszál a há­zam­nál, soha ne is lás­salak, neveld csendben gyermekeidet.” Az idézett mondatot özv. Ba­ranyi Ákosné Reviczky Ilona szájába adta a cikkíró, aki viszonylag kö­zeli rokona volt Fráter Erzsébetnek.

                A történetet tehát nem Fráter József, Erzsike unokaöccse mesélte el Perédy Györgynek, jóllehet az említett újságcikkben ő is szerepel, sőt jelen van, amikor Baranyi Ákosné elmeséli, hogy Madách Imre le­ve­leiben visszahívta a feleségét. Közbe is szól, de – az újságíró kér­dé­sé­­re – csak annyit tud mondani, hogy Fráter Erzsébet levelei el­kal­lód­tak. Mit mutathatott akkor sok évvel később Budapesten L. Kiss Ibo­lyá­­nak? Nyilván semmit sem. Mint ahogyan azt sem állíthatta, hogy: „Ez az öreg dívány állítólag Cséhteleken van, s fiókjában Ma­dách Im­re levelei, melyeket a Fráter családhoz írt.” Hogy miért nem állíthatta ezt éppen Fráter József? Mert sok évvel korábban Perédy Györgynek még ezt mondta: „én nagyon fi­a­tal voltam, mikor apám meghalt, nem tud­tam a levelek jelentőségéről, s ott hagytam az eladott házban a drá­ga pergament kötéses könyv­tár­ral együtt. Később az értékes köny­vek­ből apámnak egy pesti barátja meg­mentett nehány száz példányt, de a le­véltár elkallódott.” A cséhteleki kúriát a húszas években már réges rég egy másik család birtokolta, szó sem lehetett tehát arról, hogy a le­ve­lek esetleg Cséhteleken volnának, mint ahogyan az is világos, hogy L. Kiss Ibolya állításával ellentétben azt a bizonyos levelet sem őrizte meg Fráter József. Beszélni éppenséggel beszélhetett róla, hiszen az ő je­lenlétében számolt be a levélről Baranyi Ákosné Perédy Györgynek.

                Baranyi Ákosné információit nem tudjuk ellenőrizni; amikor Pe­ré­dy György az adatgyűjtésbe belekezdett, ő volt az egyetlen személy, aki nem kisgyermekként ismerte Fráter Erzsébetet, hanem felnőttként hal­lott (vagy hallhatott) tőle az életéről. Nagy kár, hogy olyan nyil­ván­való tévedések szerepelnek a visszaemlékezésében, amelyek ál­lí­tá­sa­ival kapcsolatban óvatosságra intenek. (Bár születési dátumát nem si­került kiderítenem, mivel a Magyar nemzetségi zsebkönyv második ré­szének első kötete szerint [szerk.: Dr. Schönherr Gyula, Bp., 1905.] 1865-ben ment férjhez [28. lap], ezért elfogadhatjuk, hogy felnőttként is­merte Erzsikét.)

                Egy másik talány Fráter Erzsébet életében, hogy vajon kik lehettek a szerelmei, szeretői?

                Azt hiszem, megállapodhatunk abban, hogy a Madách Imrével va­ló kapcsolatát megelőző időszakról semmit sem tudunk. Miután bi­zo­nyí­tottnak tekinthetjük, hogy Szontagh Pál sohasem udvarolt neki (en­nek indoklását lásd pl. A siker éve: 1861 c. könyvem Fráter Erzsébet c. fejezetében [Fe­kete Sas Kiadó, 2000]), más név pedig fel sem me­rült ebben az össze­függésben, így ezt a kérdést egyelőre lezártnak te­kint­hetjük.

                Annál nagyobb talány, hogy 1853–54-ben kik udvarolhattak neki? A Palágyi Menyhért által kifejtett klasszikus nézet szerint Csesztvén Han­zély Ferenc, az Alsósztregovára történt átköltözést követően pedig Mes­kó Miklós volt az udvarló. De mindkét esetben van egy-egy al­ter­na­tív elképzelés is. Az I. Fráter Erzsébet Szimpóziumon arról be­szél­tem, hogy talán nem is Hanzély Ferenc, hanem a Csesztvén ezidőtájt ugyan­csak megforduló Lisznyai Kálmán lehetett az, akihez Madách az Egy vetélytárshoz c. versét írta. Az alsósztregovai udvarlóval kap­cso­latban is van egy alig ismert alternatíva, amelyet a fentebb már em­lí­tett Baranyi Ákosné mesélt el Perédy Györgynek. „»Szám­ta­lan­szor mond­tam – beszélte Erzsike –, nézd Imre, nem helyes ez így, sem­mit sem törődsz velem, csak a verseknek élsz. Hiába, nem tö­rő­dött velem. Éj­szakára tovább is ott hagyott borozó vendégeivel.« En­nek az élet­nek volt a következménye, hogy Erzsike és egy Ruttkay ne­vű – másik ne­vét nem tudom – nógrádi férfi között viszonnyá fej­lő­dött az ügy. Na­gyon szép férfi volt, mindennapos vendég. Erzsike érez­te, hogy baj lesz, figyelmeztette az urát, de Madách érthetetlenül gyen­ge volt ba­rá­ta­ival szemben, továbbra is korán szobájába vonult. […] Erzsike el­mond­ta, tisztán emlékszem reá, hogy férje tudott a Rutt­kayval való vi­szo­nyáról. A szerelmesek a falutól messzi, a he­gye­ken találkoztak. »Egy­szer mikor Ruttkayval való találkámról lóháton tér­tem haza – mond­ta Erzsike – szembe jött velem a falu határában a fér­jem üveges ba­tárján. Egymásra néztünk és nem köszöntöttük egy­mást. Elmentünk egy­más mellett.«” Baranyiné azonban hadilábon állt a nevekkel, s ha Ma­dách anyját Mailáthnak nevezte Majthényi helyett, akkor itt is fenn­áll a lehetősége annak, hogy talán más összefüggésben hallhatta a Rutt­kay nevet, bár nem kizárt, hogy Fráter Erzsébettől, hiszen a vejét, aki­hez Jolán lánya 1872-ben férjhez ment, Ruttkay Györgynek hívták. Ám kétségkívül meg is fordítható az érvelés: ha egyszer Al­só­sztre­go­va kör­nyékén voltak Ruttkayak – márpedig voltak, hiszen nem vé­let­len, hogy Madách Jolán egyikükhöz ment férjhez –, akkor miért ne le­he­tett vol­na valamelyikük Fráter Erzsébetnek a szeretője? A bizonytalanság tel­jes. Egyik oldalon áll egy kétségkívül komoly kutatónak, Palágyi Meny­hért­nek az értesülése, amely azonban egészen biztosan nem az érin­tett­hez közel álló személyektől, hanem kívülállóktól származik, a má­sik ol­dalon egy számos részletkérdésben bizonyíthatóan téves visz­sza­em­lé­ke­zés, amely azonban mégiscsak Fráter Erzsébet közlésén ala­pul. Rá­a­dá­sul Madáchnak sem a Ruttkayakkal, sem Meskó Mik­lós­sal va­ló kap­cso­latáról nem tudunk semmit.

                Végül a válás után is több név szerepel. Klobusiczky Béla L. Kiss Ibo­lya regényében jelenik meg először, majd később az esszéjéből ki­de­rül, hogy a fiától kapott információkat. Sajnos magam is leírtam ezt a nevet a Fráter Erzsébet emlékezete I. c. kötetben, pedig akkor már tudtam, hogy az írónő az Ágoston nevű személyeket érthetetlen okból olykor Béláknak nevezi. Esszéjének végén az alsósztregovai lelkészt, Hen­rici Ágostont Henrici Bélának írta, holott valójában a lelkész fiát hív­ták így. Itt is névtévesztéssel állunk szemben. Klobusiczky Béla ugyan­is Madách Anna Ida nevű lányának (Okolicsányi Györgyné Hu­szár Idának) a lányát, Okolicsányi Máriát vette feleségül, s mivel gyer­mekei a századforduló körül születtek, így nem valószínű, hogy az 1850-es vagy 1860-as években Fráter Er­zsé­be­tet boldogította volna. Hogy ki volt akkor Monospetri ura? „Ter­mé­sze­tesen” Klobusiczky Ágos­ton, mint azt Nagy Ivántól megtudhatjuk. (VI. kötet 281.) De azért a történetben talán lehet valami. Mohácsi Je­nő – minden kom­men­tár nélkül – így írt Fráter Erzsébet temetéséről: „Ezen a szomorú te­metésen, amelyen csúnyán esett az eső, gyá­szo­lók csak ketten vol­tak, ahogy ezt a nagyváradi hagyomány tudja. Lo­vas­sy An­dor, a ké­sőb­bi alispán, aki könyvet írt a bihariakról, és Klo­bu­sitzky Ágos­ton, a ha­lott közeli ismerőse, ki a temetés után cipőjét be­letörülte a sírba.” (Frá­ter Erzsi Nagyváradon. Pesti Napló 1935. márc. 24. 41.)

                Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy ha Madách Imrén kívül egyál­talán van még egy férfi, akit megnevezhetünk Fráter Erzsébet sze­relmeinek sorában, akkor leginkább Klobusiczky Ágoston lehet az. L. Kiss Ibolya ugyan ismerhette Mohácsi Jenő cikkét, ám abból nem kö­vetkeztethetett arra, hogy milyen kapcsolat lehetett közöttük. Sőt, az sem valószínű, hogy azonos forrásból származott volna Mohácsi Je­nő és L. Kiss Ibolya információja, hiszen ha Mohácsi tudja, hogy mit keresett a temetésen Kolbusiczky Ágoston, akkor alig­ha hagy­ta vol­na ki a „sztorit”. Ebben az esetben, úgy gondolom, el­fo­gad­hat­juk az írónő állítását: magától Klobusiczky fiától tudta, amit tudott.

                L. Kiss Ibolya szerint egyik rokonával, Fráter Balázzsal is vi­szo­nya lett volna a válása után Nagyváradon Erzsikének; nagy kár, hogy ilyen nevű rokont eddig nem sikerült találni, s érdekes módon Ba­ra­nyi­né is más nevet említett – egyúttal cáfolva a híresztelést – Perédy György­nek: „Beszélték abban az időben, hogy Fráter Farkassal vi­szo­nya volt. De ez nem igaz. Fráter Farkas csak mint rokon s jóbarát se­gí­tett neki a bir­tokpereknél. Járt az iratok után, intézte, amit intézni tu­dott. De nem volt viszony köztük.” Nos, Fráter Farkas nevű sze­mély azidőtájt valóban létezett Biharban, s annak a Fráter Dienesnek volt az unokatestvére, akire Fráter Erzsébet is utal egy levelében, így te­hát valóban ismerhették egymást. Ezzel szemben Balázs nevű sze­mélyt eddig még nem sikerült találni a Fráterek meglehetősen ki­ter­jedt családfáján.

                Végül egy olyan nevet említenék, amely tudomásom szerint egyet­len egyszer jelent meg a Fráter Erzsébetről szóló irodalomban és a ké­sőb­biekben soha senki sem hivatkozott rá. Szüts Dezső ugyancsak a Nagy­várad c. lap 1925. évfolyamának júl. 12-i számában jelentetett meg egy írást Hol van Madách Imréné sírja? címmel. Ebben szerepel egy Nagy József nevű főhadnagy, aki – a cikk szerint nem sokkal a meg­énekelt halála előtt – verseket írt Fráter Erzsébethez, de akinek kéz­iratos versíró füzetét a nagyváradi kórház igazgatója, dr. Frá­ter Im­re, előzetes ígérete ellenére sem mutatta meg Szüts Dezsőnek. (A kü­lönböző források általában megegyeznek abban, hogy a kór­ház­i­gaz­gató igyekezett minden nyomot eltüntetni rokonával kap­cso­lat­ban.)

                Összefoglalásként azt mondanám, hogy Fráter Erzsébetnek a korai sze­relmi kapcsolatairól semmit sem tudunk, a házassága alatti idő­szak­kal kapcsolatban tovább nőtt eddigi információink bi­zony­ta­lan­sá­ga, míg a válását követő időszakból Klobusiczky Ágoston az, akiről nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy valóban a kedvese lehetett.