Andor Csaba

 

Mikszáth Kálmán a Fráterekről

 

 

Az irodalomtudomány bizonyos területei merőben újfajta foglalatos­ság­gá válnak a szövegeknek mint digitalizált információknak a nyil­vá­nos­sá válásával, magyarán szólva a számítógépes hozzáféréssel. Mik­szá­thot persze továbbra is lehet kutatni, bizonyos esetekben azonban – s ezek közé tartoznak az alábbi közlendők is – már nem beszélhetünk ku­tatásról, csupán (ki)gyűjtésről.

                Mikszáth Kálmán összes művei (CD–R, Bp., Arcanum Adatbázis, 1998) im­már értelmes módon vizsgálhatók, jóllehet a jövő számítás­tech­nikusaira (és nyelvészeire) vár az a feladat, hogy összetettebb kér­dé­sekre is választ kaphassunk. A magyar nyelvészek változatlanul adó­sak egy használható kereső rendszer kidolgozásával. Nyelvünk ra­go­zó nyelv, méghozzá – formális szempontból – a legrosszabb faj­tá­ból való, hiszen a ragozás során hangváltozás következhet be. Ez per­sze önmagában még nem volna baj, ha mondjuk tókat írnánk és ta­va­kat ejtenénk; az igazi gondot éppen az jelenti, hogy írásunk a ki­ej­tés­hez igazodik. Az MTA Nyelvtudományi Intézete évtizedek óta adós egy ésszerű rendszer kidolgozásával, amely magyar morfémák szá­mí­tó­gépes keresését lehetővé tenné, jóllehet ma már nincs akadálya an­nak, hogy akár több millió egységből álló lexikális háttéradat – ahol már a morfémavariánsok hiánytalanul felsorolhatók lennének – egé­szít­se ki a szabályrendszert.

                Most azonban ez nem jelentett gondot, jóllehet aki Mikszáthnál ke­resgél, annak számolnia kell azzal, hogy a szerző írása kö­vet­ke­zet­len, s ez alól a személynevek sem kivételek. (Esetünkben ez is egy­sze­rű: a Fráter és Frater alakokra korlátozódik.)

                Hol és mit írt tehát Mikszáth a Fráterekről? (A továbbiakban az egy­szerűség kedvéért a kritikai kiadás kötet- és oldalszámait adom meg.) Röviden úgy felelelhetek, hogy három történetet, azok egyikét azon­ban három különböző módon. Elöljáróban még annyit: Mik­száth­tól a hízelgés távol állt; amit írt, néha nemcsak a jellemzett személyre, de az íróra sem vetett kedvező fényt. A tökéletes ambivalencia sem állt távol tőle. Elegendő, ha valaki megnézi, milyen elítélően írt Ló­nyay Menyhért pénzügyminiszterségéről és miniszterelnökségéről, s szem­besíti ezt a Lónyay-nekrológgal. Bámulatos tájékozottság és ugyan­csak megdöbbentő tájékozatlanság jellemezte egyidejűleg Mik­szá­thot. Utóbbira éppen Madách a legjobb példa. Életművében jó né­hány helyen szerepel Madách neve, de csak egyetlen sort tartott ér­de­mes­nek idézni a Tragédiából: „Az ember gyenge, gyenge”. Ilyen sor per­sze nincsen Madáchnál, de még csak hasonlót sem találunk. (Talán a falanszterben elhangzó: „Óh, nézd, óh, nézd, te gőgös, gyönge ember” sorra gondolt Mikszáth? – ez most már örök rejtély marad.) Ala­posan elbánt Szontagh Pállal is (száznál több helyen említve ne­vét), hogy aztán az érintett halála után elismerje: „Jöhetnek na­gyob­bak, zseniálisabbak, de tiszteletre és szeretetre méltóbbak aligha, s hoz­zá hasonlók pedig éppen nem.”

                Két történetben Fráter Pál, Erzsébet nagybátyja szerepel, a har­ma­dik – háromféle változatban előadott – sztoriban azonban a báty­ja s mi­vel csak ketten voltak fivérek, így csakis Fráter Erzsébet édes­ap­já­ról, Fráter Józsefről lehet szó. De kezdjük a Fráter Pálról szóló anek­do­tákkal. Az elsőnek a helyszíne az 1833-as országgyűlés, fő­sze­rep­lő­je pedig Deák Ferenc (31. kötet, 41–42.).

 

„Volt akkoriban Pozsonyban egy gavallér asszony, va­la­mi Ki­rin­szky­né. Ennek a házához járt a követek elitje vi­dám tea-estélyekre. Fiatal is, szép is volt a menyecske, s bizony akadt elég udvarlója a tekintetes ka­rok és ren­dek közül.

   De a gavallér asszonynak Deák Ferenc tetszett meg a karzatról.

   – Kicsoda az a barna, kerekképű fiatal ember ott az­zal a falusi mo­dor­ral – kérdé Fráter Pál nógrádi kö­vet­től.

   – Az a Zala megyei süldő követ. Úgy nézem, nem sok ember válik belőle, nagyon mutogatja, amit tud.

 

   – No, már akár válik, akár nem válik, hanem azt az urat okvetlenül mutassa be nekem, hozza el hozzám hol­nap.

   Meg is kísértette Fráter Pál. Deák beleegyezett, el­megy a szép asszonyhoz látogatóba, midőn azonban tu­do­mására jutott, hogy termeiben nem szabad szivarozni, vissza­vonta ígéretét.

   Másnap kérdőre veszi a szép asszony Frátert.

   – Nos hát, miért nem hozta el Deákot?

   – Makacs vidéki ember: nincs elég nevelése, nem jön. Azt mondta, még a császár kedvéért sem hagyja ab­ba a szivarozást két órára.”

 

A következő történetben, amelyben Fráter Pál már főszereplő, a megyei közélet kerül terítékre (51. kötet 62.)

 

„Következik a gyarmati középtanoda felállítása. Fráter Pál tartja székfoglalását. Az embernek szinte fáj a szíve, hogy egy pompás témától meg kell válnia. Eddig ebéd utá­ni diskurzusnak, ha a világ dolga rendesen folyt is, még mindig megmaradt a tanfelügyelő – hogy nem csi­nál semmit. Itt van ni! Most ez az öröme is odavan a bal­oldalnak. Egy egészen kész középtanodával rukkol elő, mely többet emel a megye szellemi érdekeinek elő­moz­dításán, mint amennyit a tisztelt baloldal összesített mű­ködése ront. Én személyesen is tanúja voltam Pesten, mennyi sok akadállyal kellett Fráter Pálnak meg­küz­de­nie, mennyi sok kellemetlenségen keresztüllábolnia, míg fölfelé, de különösen »lefelé« elérte a kívánt sikert. No, de ez nem az ő érdeme: mert a pecsovics ember olyan, mint a veres hajú turista, aki félvén a pre­des­ti­ná­ci­ótól, hogy »veres ember egy sem jó«, azért is el­ha­tá­roz­ta, hogy engedelmes, szófogadó, túlságig becsületes és szorgalmas lesz, s ha valami nehéz meg­pró­bál­ta­tás­nak volt mint ilyen kitéve, mindig felsóhajtott: »Hiszen ne volnék csak veres hajú!« – – Meglehet, hogy mi, pe­cso­vicsok is csak olyanok volnánk, mint a baloldal, dik­ci­óznánk, cikkeznénk és – nem tennénk a közjóért sem­-
mit, ha nem állna mindig előttünk memento mori-nak ez a gondolat: »Hiszen ne volnék csak pecsovics!«

   Miután pedig ezt a pecsovics epithetont annak »tar­to­zékaival« egyetemben a baloldal hányja szemünkre, s ez­zel arra ösztönöz, hogy különb hazafiak legyünk ná­lá­nál, ennélfogva az ő érdeme, ha ezen ernyedetlen ha­za­fi­ság egyszer-smásszor gyümölcsöz valamit. Denique, quod erat demonstrandum, a gyarmati közép-tanoda is nem a Fráter Pál, hanem az ő vívmánya. Jegy­ző­köny­vi­leg köszönetet kell szavazni Plachy Tamásnak.”

 

Következzék a harmadik, Fráter Józsefről és a megyében nem kü­lö­nö­seb­ben kedvelt (a szabadságharc idején az ellenfél táborát erősítő) Jan­kovich Lászlóról szóló történet első s leghitelesebbnek tűnő vál­to­za­ta (31. kötet, 216–217.):

 

„[…] éppen a pátoszáról ösmeretes Fráter beszél, aki öccsét: Fráter Pál megyei követet kísérte a pozsonyi ko­ro­názó országgyűlésre.

   Se vége, se hossza a beszédnek, melyet kap­pan­han­gon ad elő a szónok, elreferálva nagy fenek-ka­nya­rí­tás­sal szögrül-végről mindent a pozsonyi útról és a diéta meg­nyitásáról.

   Unják a rendek, a hatalmas ásítások feszítik a te­kin­te­tes és vitézlő állkapcákat, csak az adminisztrátor hall­gat­ja mereven, figyelmesen, mint mindig, s el nem mo­so­lyodik, komor méltóság ül a homlokán.

   Fráter áradozik a lojalitástól, s mindig az ad­mi­niszt­rá­tor felé néz egy-egy ilyen diktum alatt, mintha a »lo­já­lis nagy úr« figyelmét híná fel, hogy »ide hallgass, most ne­ked hízelgek, a te kedved szerint beszélek«.

   Jankovics László ráncbaszedi a homlokát, úgy hall­gat­ja, míg a karok és rendek kissé már sokallják is nem­csak az oráció hosszadalmasságát, de a lojalitását is.

   De Fráter mindig jobban-jobban belejön. Szemeit áhí­tat­teljesen forgatja, s egzaltálva, hangja zsoltáros ének­lés­be megyen át.

   – És láttam a szentséges király őfelségét fejedelmi dísz­ornátusban…

   De már ez sok! A hatalmas adminisztrátor bosszan­kod­va üt kardjára. Megcsördül a jó ősi vas, s csörgését tom­pán követi az adminisztrátor gúnyos közbeszólása:

   – Volt-e bagó a szájában?

   Végig süvít a meggondolatlan gőgös szó a termen. El­sápadnak a rendek. Csak az adminisztrátor marad hi­de­gen:

   – Különben folytassa, tisztelt táblabíró úr.

   Folytatta is aztán, míg el nem végezte. De Jankovics Lász­ló is elvégezte fényes pályafutását ezzel az egy köz­beszólással.

   Néhány nap múlva fölmentették adminisztrátori hi­va­talától.”

 

A történet következő változatában Jankovich László a főszereplő (58. kötet):

 

„Egyik rokona, »Jankovich László« azért vesztette el egy­kor adminisztrátori székét, mert midőn Fráter Pál haj­da­ni követ berlini útjáról referálva, többi közt így foly­tatá óri­ás pátosszal, majdnem éneklő hangon:

   »…És láttam őkirályi felségét fejedelmi dísz­or­ná­tus­ban…«

   Meg nem állhatta, hogy főispáni székéből mérgesen föl­pattanva, gúnyosan közbe ne kiáltson:

   – Volt-e bagó a szájában?”

 

Amint látjuk, itt már nem Fráter Pál bátyja, hanem maga Fráter Pál a történet egyik szereplője, s nem a pozsonyi, hanem a berlini útjáról számol be. A történet harmadik változata már nem is Nógrádban ját­szó­dik, azt sem lehet tudni, hogy a Fráter család melyik tagjáról van szó, a beszámolóban pedig Anglia szerepel, olyan apróságokról nem is szólva, hogy a bagóból pipa lett (76. kötet, 14.):

 

„Gróf Brunszvik teljesen hasonlított Forgách Pálhoz. Ő el­nökölt a megyei közgyűlésen mint főispán, mikor egy Fra­ter nevű táblabíró, aki Angliára hivatkozván, ottani út­járól referált, amint éneklő, kenetes hangján éppen e sza­vakat szavalná: »és láttam ő királyi felségét fe­je­del­mi dísz-ornátusban«, a főispánt bántá az alázatos hang, bosszan­kodva ütött kezével a kardjára és közbeszólt: »Volt-e pipa a szájában?« mire a karok és rendek rop­pant hahotában törtek ki, s egyszerre vége volt az angol ki­rályi nimbusznak.”

 

Az említett történetekből annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy Mik­száth közléseit tudományos szempontból nem vehetjük komolyan; az utoljára említett történet tárgyszerű információi, ha egyáltalán fel­tár­hatók, vélhetően a megyegyűlések jegyzőkönyvei alapján re­konst­ru­álhatók. Ugyanakkor a Mikszáth-életmű indirekte megkérdőjelezi az egész korai Madách-kutatást is. Vajon amikor Szontagh Pál fél év­szá­zad múltán elmesélte az első érdeklődőknek azokat a tör­té­ne­te­ket, ame­lyeknek Madách Imre volt a főszereplője, okkal fel­té­te­lez­het­jük-e, hogy ő pontosabban emlékezett? Vagy mennyire meg­bíz­ha­tó­ak Ma­dách unokaöccsének, Balogh Károlynak kétségkívül át­gon­dolt, alapos meg­figyelésről tanúskodó, ám szintén közel fél évszázad múl­tán le­jegy­zett emlékei? Ezt talán sohasem fogjuk megtudni. Nem te­hetünk mást, mint hogy szembesítjük egymással a különböző in­for­má­ciókat, tud­ván tudva, hogy igazán pontosan sohasem fogjuk megismerni Ma­dách életét, de bízván bízva abban, hogy ismereteink azért pon­to­sít­ha­tók.