Andor Csaba
Mikszáth
Kálmán a Fráterekről
Az irodalomtudomány bizonyos területei merőben újfajta foglalatossággá válnak a szövegeknek mint digitalizált információknak a nyilvánossá válásával, magyarán szólva a számítógépes hozzáféréssel. Mikszáthot persze továbbra is lehet kutatni, bizonyos esetekben azonban – s ezek közé tartoznak az alábbi közlendők is – már nem beszélhetünk kutatásról, csupán (ki)gyűjtésről.
Mikszáth Kálmán összes művei (CD–R, Bp., Arcanum Adatbázis, 1998) immár értelmes módon vizsgálhatók, jóllehet a jövő számítástechnikusaira (és nyelvészeire) vár az a feladat, hogy összetettebb kérdésekre is választ kaphassunk. A magyar nyelvészek változatlanul adósak egy használható kereső rendszer kidolgozásával. Nyelvünk ragozó nyelv, méghozzá – formális szempontból – a legrosszabb fajtából való, hiszen a ragozás során hangváltozás következhet be. Ez persze önmagában még nem volna baj, ha mondjuk tókat írnánk és tavakat ejtenénk; az igazi gondot éppen az jelenti, hogy írásunk a kiejtéshez igazodik. Az MTA Nyelvtudományi Intézete évtizedek óta adós egy ésszerű rendszer kidolgozásával, amely magyar morfémák számítógépes keresését lehetővé tenné, jóllehet ma már nincs akadálya annak, hogy akár több millió egységből álló lexikális háttéradat – ahol már a morfémavariánsok hiánytalanul felsorolhatók lennének – egészítse ki a szabályrendszert.
Most azonban ez nem jelentett gondot, jóllehet aki Mikszáthnál keresgél, annak számolnia kell azzal, hogy a szerző írása következetlen, s ez alól a személynevek sem kivételek. (Esetünkben ez is egyszerű: a Fráter és Frater alakokra korlátozódik.)
Hol és mit írt tehát Mikszáth a Fráterekről? (A továbbiakban az egyszerűség kedvéért a kritikai kiadás kötet- és oldalszámait adom meg.) Röviden úgy felelelhetek, hogy három történetet, azok egyikét azonban három különböző módon. Elöljáróban még annyit: Mikszáthtól a hízelgés távol állt; amit írt, néha nemcsak a jellemzett személyre, de az íróra sem vetett kedvező fényt. A tökéletes ambivalencia sem állt távol tőle. Elegendő, ha valaki megnézi, milyen elítélően írt Lónyay Menyhért pénzügyminiszterségéről és miniszterelnökségéről, s szembesíti ezt a Lónyay-nekrológgal. Bámulatos tájékozottság és ugyancsak megdöbbentő tájékozatlanság jellemezte egyidejűleg Mikszáthot. Utóbbira éppen Madách a legjobb példa. Életművében jó néhány helyen szerepel Madách neve, de csak egyetlen sort tartott érdemesnek idézni a Tragédiából: „Az ember gyenge, gyenge”. Ilyen sor persze nincsen Madáchnál, de még csak hasonlót sem találunk. (Talán a falanszterben elhangzó: „Óh, nézd, óh, nézd, te gőgös, gyönge ember” sorra gondolt Mikszáth? – ez most már örök rejtély marad.) Alaposan elbánt Szontagh Pállal is (száznál több helyen említve nevét), hogy aztán az érintett halála után elismerje: „Jöhetnek nagyobbak, zseniálisabbak, de tiszteletre és szeretetre méltóbbak aligha, s hozzá hasonlók pedig éppen nem.”
Két történetben Fráter Pál, Erzsébet nagybátyja szerepel, a harmadik – háromféle változatban előadott – sztoriban azonban a bátyja s mivel csak ketten voltak fivérek, így csakis Fráter Erzsébet édesapjáról, Fráter Józsefről lehet szó. De kezdjük a Fráter Pálról szóló anekdotákkal. Az elsőnek a helyszíne az 1833-as országgyűlés, főszereplője pedig Deák Ferenc (31. kötet, 41–42.).
„Volt akkoriban Pozsonyban egy gavallér asszony, valami Kirinszkyné. Ennek a házához járt a követek elitje vidám tea-estélyekre. Fiatal is, szép is volt a menyecske, s bizony akadt elég udvarlója a tekintetes karok és rendek közül.
De a gavallér asszonynak Deák Ferenc tetszett meg a karzatról.
– Kicsoda az a barna, kerekképű fiatal ember ott azzal a falusi modorral – kérdé Fráter Pál nógrádi követtől.
– Az a Zala megyei süldő követ. Úgy nézem, nem sok ember válik belőle, nagyon mutogatja, amit tud.
– No, már akár válik, akár nem válik, hanem azt az urat okvetlenül mutassa be nekem, hozza el hozzám holnap.
Meg is kísértette Fráter Pál. Deák beleegyezett, elmegy a szép asszonyhoz látogatóba, midőn azonban tudomására jutott, hogy termeiben nem szabad szivarozni, visszavonta ígéretét.
Másnap kérdőre veszi a szép asszony Frátert.
– Nos hát, miért nem hozta el Deákot?
– Makacs vidéki ember: nincs elég nevelése, nem jön. Azt mondta, még a császár kedvéért sem hagyja abba a szivarozást két órára.”
A következő történetben, amelyben Fráter Pál már főszereplő, a megyei közélet kerül terítékre (51. kötet 62.)
„Következik a gyarmati középtanoda felállítása. Fráter Pál tartja székfoglalását.
Az embernek szinte fáj a szíve, hogy egy pompás témától meg kell válnia. Eddig
ebéd utáni diskurzusnak, ha a világ dolga rendesen folyt is, még mindig
megmaradt a tanfelügyelő – hogy nem csinál semmit. Itt van
ni! Most ez az öröme is odavan a baloldalnak. Egy egészen kész középtanodával
rukkol elő, mely többet emel a megye szellemi érdekeinek előmozdításán, mint
amennyit a tisztelt baloldal összesített működése ront. Én személyesen is
tanúja voltam Pesten, mennyi sok akadállyal kellett Fráter Pálnak megküzdenie,
mennyi sok kellemetlenségen keresztüllábolnia, míg fölfelé, de különösen »lefelé« elérte a kívánt sikert. No, de ez nem az
ő érdeme: mert a pecsovics ember olyan, mint a veres hajú turista, aki félvén a predestinációtól, hogy »veres ember egy sem jó«, azért is elhatározta,
hogy engedelmes, szófogadó, túlságig becsületes és szorgalmas lesz, s ha valami
nehéz megpróbáltatásnak volt mint ilyen kitéve,
mindig felsóhajtott: »Hiszen ne volnék csak veres
hajú!« – – Meglehet, hogy mi, pecsovicsok is csak olyanok volnánk, mint a
baloldal, dikcióznánk, cikkeznénk és – nem tennénk a közjóért sem-
mit, ha nem állna mindig előttünk memento mori-nak ez a gondolat: »Hiszen
ne volnék csak pecsovics!«
Miután pedig ezt a pecsovics epithetont annak »tartozékaival« egyetemben a baloldal hányja szemünkre, s ezzel arra ösztönöz, hogy különb hazafiak legyünk nálánál, ennélfogva az ő érdeme, ha ezen ernyedetlen hazafiság egyszer-smásszor gyümölcsöz valamit. Denique, quod erat demonstrandum, a gyarmati közép-tanoda is nem a Fráter Pál, hanem az ő vívmánya. Jegyzőkönyvileg köszönetet kell szavazni Plachy Tamásnak.”
Következzék a harmadik, Fráter Józsefről és a megyében nem különösebben kedvelt (a szabadságharc idején az ellenfél táborát erősítő) Jankovich Lászlóról szóló történet első s leghitelesebbnek tűnő változata (31. kötet, 216–217.):
„[…] éppen a pátoszáról ösmeretes Fráter beszél, aki öccsét: Fráter Pál megyei követet kísérte a pozsonyi koronázó országgyűlésre.
Se vége, se hossza a beszédnek, melyet kappanhangon ad elő a szónok, elreferálva nagy fenek-kanyarítással szögrül-végről mindent a pozsonyi útról és a diéta megnyitásáról.
Unják a rendek, a hatalmas ásítások feszítik a tekintetes és vitézlő állkapcákat, csak az adminisztrátor hallgatja mereven, figyelmesen, mint mindig, s el nem mosolyodik, komor méltóság ül a homlokán.
Fráter áradozik a lojalitástól, s mindig az adminisztrátor felé néz egy-egy ilyen diktum alatt, mintha a »lojális nagy úr« figyelmét híná fel, hogy »ide hallgass, most neked hízelgek, a te kedved szerint beszélek«.
Jankovics László ráncbaszedi a homlokát, úgy hallgatja, míg a karok és rendek kissé már sokallják is nemcsak az oráció hosszadalmasságát, de a lojalitását is.
De Fráter mindig jobban-jobban belejön. Szemeit áhítatteljesen forgatja, s egzaltálva, hangja zsoltáros éneklésbe megyen át.
– És láttam a szentséges király őfelségét fejedelmi díszornátusban…
De már ez sok! A hatalmas adminisztrátor bosszankodva üt kardjára. Megcsördül a jó ősi vas, s csörgését tompán követi az adminisztrátor gúnyos közbeszólása:
– Volt-e bagó a szájában?
Végig süvít a meggondolatlan gőgös szó a termen. Elsápadnak a rendek. Csak az adminisztrátor marad hidegen:
– Különben folytassa, tisztelt táblabíró úr.
Folytatta is aztán, míg el nem végezte. De Jankovics László is elvégezte fényes pályafutását ezzel az egy közbeszólással.
Néhány nap múlva fölmentették adminisztrátori hivatalától.”
A történet következő változatában Jankovich László a főszereplő (58. kötet):
„Egyik rokona, »Jankovich László« azért vesztette el egykor adminisztrátori székét, mert midőn Fráter Pál hajdani követ berlini útjáról referálva, többi közt így folytatá óriás pátosszal, majdnem éneklő hangon:
»…És láttam őkirályi felségét fejedelmi díszornátusban…«
Meg nem állhatta, hogy főispáni székéből mérgesen fölpattanva, gúnyosan közbe ne kiáltson:
– Volt-e bagó a szájában?”
Amint látjuk, itt már nem Fráter Pál bátyja, hanem maga Fráter Pál a történet egyik szereplője, s nem a pozsonyi, hanem a berlini útjáról számol be. A történet harmadik változata már nem is Nógrádban játszódik, azt sem lehet tudni, hogy a Fráter család melyik tagjáról van szó, a beszámolóban pedig Anglia szerepel, olyan apróságokról nem is szólva, hogy a bagóból pipa lett (76. kötet, 14.):
„Gróf Brunszvik teljesen hasonlított Forgách Pálhoz. Ő elnökölt a megyei közgyűlésen mint főispán, mikor egy Frater nevű táblabíró, aki Angliára hivatkozván, ottani útjáról referált, amint éneklő, kenetes hangján éppen e szavakat szavalná: »és láttam ő királyi felségét fejedelmi dísz-ornátusban«, a főispánt bántá az alázatos hang, bosszankodva ütött kezével a kardjára és közbeszólt: »Volt-e pipa a szájában?« mire a karok és rendek roppant hahotában törtek ki, s egyszerre vége volt az angol királyi nimbusznak.”
Az említett történetekből annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy Mikszáth közléseit tudományos szempontból nem vehetjük komolyan; az utoljára említett történet tárgyszerű információi, ha egyáltalán feltárhatók, vélhetően a megyegyűlések jegyzőkönyvei alapján rekonstruálhatók. Ugyanakkor a Mikszáth-életmű indirekte megkérdőjelezi az egész korai Madách-kutatást is. Vajon amikor Szontagh Pál fél évszázad múltán elmesélte az első érdeklődőknek azokat a történeteket, amelyeknek Madách Imre volt a főszereplője, okkal feltételezhetjük-e, hogy ő pontosabban emlékezett? Vagy mennyire megbízhatóak Madách unokaöccsének, Balogh Károlynak kétségkívül átgondolt, alapos megfigyelésről tanúskodó, ám szintén közel fél évszázad múltán lejegyzett emlékei? Ezt talán sohasem fogjuk megtudni. Nem tehetünk mást, mint hogy szembesítjük egymással a különböző információkat, tudván tudva, hogy igazán pontosan sohasem fogjuk megismerni Madách életét, de bízván bízva abban, hogy ismereteink azért pontosíthatók.