Berényi Zsuzsanna Ágnes

 

Benedek Marcell

 

 

„Abból az erdélyi gyökerekből táplálkozó nemzedékből jött, amely­nek oly sok tagja vált a XIX. század végén a nemzeti és társadalmi meg­újhodás harcosává.” (A nagymester. 9. l.) Benedek Eleknek, kora egyik legnépszerűbb írójának elsőszülöttje volt. Édesapját írói és em­be­ri eszményképének tartotta.

                Jeles gondolkodó, filozófus, avatott esztéta, dramaturg, műfordí­tó, író, színműíró, irodalomtörténész, a társadalmi mozgalmak te­vé­keny részt­vevője, irányítója, elhivatott nevelő, a tudományok nép­sze­rű­­sí­tő­je.

                Nem lehet röviden meghatározni, hogy mi is volt a foglalkozása. Vég­zettsége szerint magyar–francia szakos középiskola tanár lett a kép­zettsége. Tanított is mindenféle szinten. Sajátos módon, mennél ma­gasabb volt a követelmény, annál sikeresebben. Egyetemi elő­a­dá­sa­in zsúfolásig megtelt a terem.

                A szabadkőművesek vezetőjükké, nagymesterükké választották, de már a választást megelőzően első emberüknek tartották, és azután, hogy a hatóságok betiltották a szabadkőművességet, változatlanul nagy­mesterükként tisztelték.

                Mondják, volt valami megmagyarázhatatlan sugárzás a lényében, ami erkölcsi erejével magával ragadta mindazokat, akikkel kap­cso­lat­ba került.

                Magasrendű erkölcsiségével kiemelkedett a XX. század jelességei kö­zül. Máig is ezzel hat legjobban az utókorra.

                Gyermekkorát Erdélyben, legtöbbet Kisbaconban töltötte. Kö­zép­is­kolai tanulmányait Budapesten, a Barcsay utcai gimnáziumban vé­gez­te. Irodalmi tehetsége korán kibontakozott. „Valamit csinálni akart min­den műalkotással” – mint önéletírásában megjegyezte. Színpadra ír­ta át, lefordította más nyelvre, verset írt belőle.

                A Bölcsészettudományi Karra járt, az Eötvös Kollégium tagjaként. El­sőéves korában indult meg a Thália Társaság. Ennek hamarosan ve­zé­re lett. Hóman Bálint, Kodály Zoltán, Lengyel Miklós volt többek kö­zött társa az alapításban.

                Édesapja után Riedl Frigyes volt második nagy eszményképe. Arany-szemináriumának tagjai külön baráti társaságot alkottak. Király György, Kosztolányi Dezső, Kuncz Aladár, Laczkó Géza, Lehel Ist­ván, Sikabonyi Antal, Ferenczi Sári és Győri Lujza.

                Győri Lujza lett Benedek Marcell felesége.

                1907-ben doktorált A népköltészet hatása a XIX. század nagy ma­gyar epikusaira című értekezésével. Sokat utazott, bejárta Európát.

                Óraadóként a Bulyovszky utcai, majd a Rottenbiller utcai polgári is­kolában tanított. A Barcsay utcai gimnáziumban végleges állást ka­pott 1912-ben.

                A kor haladó tanármozgalmaiban lelkesen részt vett. Később ve­ze­tő szerepet is kapott ebben. Ekkoriban lépett be a szabadkőművesek kö­zé, a budapesti „Deák Ferenc, a Testvériséghez” című páholyba. Há­zasságot is ekkor kötött Győri Lujzával. Hamarosan megszületett el­ső gyermeke, András. Hazalátogattak Kisbaconba, Benedek Elek­hez.

                A Társadalomtudományi Társulatban megismerkedett Jászi Osz­kár­ral, valamint a kor haladó mozgalmainak többi vezetőjével. Ady La­jossal a tanármozgalmak kapcsán került összeköttetésbe.

                Győri Lujza kereskedelmi tanári képesítést szerzett a mű­vé­szet­tör­té­net szak mellé, és megszületett a második gyermek: István. 1918-ban Benedek Marcell egyetemi tanári kinevezést kapott. Harmadik gyer­mekük neve Hancika, vagyis Johanna volt, de a kislány hamar meg­halt, hatéves korában.

                A Dante Kiadó lektora lett, és fordításokat készített. Egymás után je­lentek meg jeles művei és műfordításai: Modern világirodalom, Az ol­vasás művészete, Ady breviárium, 1927-ben az Irodalmi lexikon, 1928-ban a Délsziget, avagy a magyar irodalom története stb.

                1929-ben Benedek Elek meghalt, mert a Cimbora c. gyermeklap, ame­lyet hosszú időn át az ő neve fémjelzett, megszűnt. Hirtelen érte az agyvérzés. Felesége azonnal öngyilkos lett.

                Benedek Marcell lett a Magyar Írók Egyesülete főtitkára. Ma­ros­vá­sárhelyen tartott előadásokat, és újabb könyvei jelentek meg: Be­ve­ze­tés az olvasás művészetébe, Tégyamitakarsz és más művei.

                1937-ben ünnepelték meg ezüstlakodalmukat. Ezután a Dante Ki­a­dó­tól a Singer és Wolfnerhez ment át. Itt indította el az Egyetemes Re­gény­tár sorozatot. A Vígszínházba dramaturgként dolgozott.

 

                1941-ben a Börzsönyben házuk épült. 1944 márciusa után, a né­met megszállás bekövetkeztekor hazaköltöztek Kisbaconba, amikor az er­délyiek igyekeztek elmenekülni szülőföldjükről. A kolozsvári Bo­lyai Egyetem esztétika-tanárnak hívta meg. Visszautasította tehát a Sin­ger és Wolfner cég állásajánlatát és a Magyarországi Szimbolikus Nagy­páholy nagymesteri székét, és elment a rosszul fizetett, nehéz kö­rül­mények között működő kolozsvári egyetemre. Közben írásait kül­döz­gette az Új Időknek, a Szabadegyetemnek, ír a Magyar Rádió ré­szé­re – feltehetően ekkor készült a most bemutatott Madách-darab –, az erdélyi Magyar Népi Szövetség nevében beszédeket mondott, lap­já­ba, a Világosságba rendszeresen írt, annak szerkesztőbizottsági tagja lett, a Jankovics Jenő, majd Szentirmai Jenő igazgatása alatt álló ko­lozs­vári színház számára rendszeresen fordításokat készített, da­ra­bo­kat írt. A helyzet azonban egyre romlott, „még Arany Jánost is cen­zú­ráz­ták” – mint önéletrajzában írta. Ekkor visszaköltöztek 1947-ben Bu­dapestre.

                Az egyetemen tanított, az Ismeretterjesztő Társaságban tartott elő­a­dásokat és a rádióban voltak műsorai. Kolozsvárott bemutatták Dó­zsa György c. drámáját, és irodalmi előadások sorozatát tartotta meg. 1956-tól nem tudott tovább olvasni. 1957-ben kapott aranydiplomát. 1962-ben még egyszer meglátogatták Kisbacont. Ebben az évben ün­ne­pelték aranylakodalmukat. Két hónap múltán felesége agyvérzésben halt meg. 1963-ban G. B. Shaw-ról írt tanulmánya Kossuth-díjban ré­sze­sült. Ebben az évben jelent meg Naplómat olvasom c. önéletrajza, majd számos más kötete.

                Kisebb fiával és menyével élt. Műveit csak tollba mondani tudta. Szín­házba, operába járt, Babitsról, majd Arany Jánosról még könyvet írt. Ezek azonban csak 1969-ben bekövetkezett halála után jelentek meg.

                Bölcselkedésre való hajlama természetesen vezette el Madách Im­ré­hez. Több munkájában tárgyalta Az ember tragédiáját. A most be­mu­tatott Madách-darab ritkaság. Rádiójáték. Nyilvánvaló oktató, tu­do­mánynépszerűsítő céllal készült a mű. A pedagógus alkotása.

                Amit Benedek Marcell írásaiban talán legjobban értett, az a mű in­dí­tása. Rendkívül változatosan kezdi műveit. Friss, érdekes ötleteivel min­dig lebilincseli hallgatóságát és olvasóit.

                A költők hangja a századokon át alcímet (vagy ami még va­ló­szí­nűbb: rádiósorozat címet) viselő, eddig kiadatlan , kéziratos rá­di­ó­já­té­ka voltaképpen Madách Imrét, életét, munkásságát és Az ember tra­gé­di­áját ismerteti. A kéziraton nincsen keltezés. Feltehető, hogy 1945 után írta, talán akkor, amikor Erdélyben, Kolozsvárott fáradozott a ma­gyar egyetemen a magyar irodalomtörténeti tanszék újraindításán. Nem tudjuk, hogy bemutatták-e valaha. Pedig méltó az előadásra, még­hozzá eredeti célja, a tudományos igényű ismeretterjesztés ér­de­ké­ben.

                Benedek Marcell művének időpontját jeles alkalomra választja. Az em­ber tragédiája bemutatóját követő pillanatoktól az azt követő ban­kett kezdetéig tart. Talán félórányi időtartam. A hangjáték helyéül, a Nem­zeti Színház tőszomszédságában lévő Pannónia Szálló kávéházát vá­lasztotta (Rákóczi út 5.).

                A Tragédiával és a költővel kapcsolatban szerepet játszó sze­mé­lyek közül 1883. szeptember 21-én, a bemutató napján már csak Gyu­lai Pál és Szontagh Pál volt életben. Őket beszélteti Benedek Marcell az érdeklődő hallgatók számára. A hallgatók egyike nem más, mint a Nem­zeti Színház akkoriban feltűnt tehetséges, ifjú színésznője, „a sző­ke csoda”, Márkus Emília. Benedek Marcell hihetően rajzolja meg Már­kus Emília személyét. Természetesen még csak kisebb szerepet ka­pott, de már várhatta, hogy egykor főszereplője lesz a darabnak, és er­re tudatosan készült. Hitelesen jellemzi érdeklődését az, hogy Fráter Er­zsiről szeretne mennél részletesebb képet alkotni. A női kíváncsiság is vezeti.

                A másik hallgató kitalált személy – Lajos, „az irodalmi kávéház fő­pincére”, aki anyagi érdekeivel ellentétesen, a borravalókól le­mond­va, átment a Nemzetibe, hogy meghallgassa a remekmű bemutató elő­a­dását. Egyébként költőktől, íróktól nem fogad el borravalót. Túl­sá­go­san is rokonszenvesnek rajzolt személye valószínűtlen. Benedek Mar­cell demokratizmusát hangsúlyozta ebben az alaknak a rajzában. Egy­ben a Tragédiának legfontosabb, meghatározó részeit ő idézi, mert jegy­zeteiben megjelölte a szerinte is legérdekesebb mondanivalókat.

                Csak említés történik a bemutató előadás többi ismert színészéről: Nagy Imréről, Jászairól, Gyenesről. Az igazgatóról, Paulay Edéről töb­bet is megtud a figyelmes hallgató: lelkiismeretességéről, művészi igé­nyességéről. Látható, hogy Benedek Marcell a színház világát be­lül­ről ismeri.

                Madách életének történetét az egykori jó barát, Szontagh Pál hi­te­le­sen beszéli el. Szontaghnak fontos szerepe volt a Tragédia életében. Bár nem ő, hanem maga Madách vitte el (Jámbor Pál kíséretében) a mű­vet Arany Jánoshoz. Kitalált, de hihető a történet folytatása: Arany Já­nos azt hitte, hogy a képviselők támogatták egymást; majdnem el­u­ta­sította a puritán  becsületességű költő. (Szontagh ekkor nem volt kép­viselő, Jámbor Pál azonban igen.) A másik veszély az volt, hogy a ne­hézkes nyelvezet visszarettenti, elveszi a kedvét az olvasástól. Sze­ren­csére nem így történt.

                Ismét jellemző Madách Imrére, hogy ha Arany János nem fogadta vol­na el a munkáját, akkor feltehető, hogy elégette volna, az egész ma­gyar és világirodalom nagy veszteségére. Szerencsére Arany tüs­tént észrevette nagyszerű erényeit, és hallatlan türelemmel és szak­ér­te­lem­mel végigjavította az egész Tragédiát nyelvhelyességi és stiláris szem­pontból.

                Több anekdotát is elmond a beszédes tanú, Szontagh Pál. Madách gyer­mekkoráról, költői és drámai műveiről.

                A beszélgetés során még az a nem közismert tény is kitűnik, hogy a költő Lucifer alakját a hideg ész által vezérelt jó barátról, Szontagh Pál­ról mintázta. Erre Szontagh még büszke is lett.

                Felsorolásban hall a rádiójátékban a közönség Madách Imre egyéb szín­műveiről, a Herakles-drámáról (Férfi és nő), a Csak tréfa címűről, a Csák végnapjairól, Mózesről és a többi drámáról. Még rövid jel­lem­zé­sükkel is megismerkedhet a rádiójáték hallgatósága.

                Sok együgyű kérdés vetődik fel: gyűlölte-e Madách a szavakat, a nő­ket? Meggyőzően érvel a válasz: aki már kisgyermekkorában szá­mos verset írt, az nem lehetett ellensége a szavaknak. A nőket sem gyű­lölhette az, aki ennyire szerette, tisztelte – méghozzá méltán – az édes­anyját, mint azt Madách Imre tette.

                Kitűnően érzékelteti Benedek Marcell a rövid idő haladását, ami­kor többször tesz említést a hamarosan, sőt a darab során egyre rö­vi­debb időn belül kezdődő bankettről. Ezt Paulay Ede rendezi a be­mu­ta­tó előadás alkalmából.

                Ezen fog részt venni Gyulai Pál, ezért nem fogyaszt semmit, bár­mennyire is tüsténkedik körülötte Lajos, az irodalmi kávéház fő­pin­cé­re.

                Nem volt szokványos dolga Benedek Marcellnek, amikor rá­di­ó­já­ték írásába fogott. Mindent csak a hangok segítségével kellett ki­fe­jez­nie. Kitűnően sikerült a feladat, méghozzá figyelemfelkeltő volt kez­de­tétől fogva. A Tragédia végszava („Mondottam, ember: küzdj és bíz­va bízzál!”) a rádiójáték indítása. Mintha a nézőtéren ülnénk, mi hall­gatók, és aztán elkezdődik a közönség tapsa, név szerint történő vi­haros éltetés, és csak aztán derül ki, hogy mégsem a színház terme, ha­nem a szomszédos kávéház a színhely. Ez a „mellék színtér” fel­sza­ba­dította Benedek Marcell képzeletét, és nem ragaszkodott tovább a tör­téneti hűséghez, csakis az irodalmi, nyelvi hitelességhez.

                Még az olyan vitára is kitér a darab, mint a Tragédia jellege: op­ti­mis­ta vagy éppen ellenkezőleg: pesszimista a Tragédia. Érdekes meg­ol­dással „az irodalmi főpincér” foglal állást a Tragédia optimista jel­le­ge mellett. Gyulainak csak az a szerep jut, hogy megdicsérje az okos, ta­láló jellemzést. A kitűnő irodalomtörténész szerint is derűlátó a mű. Min­den korhoz szól, a maihoz különösképpen. Ideje hát, hogy a Ma­gyar Rádió is műsorára tűzze!