Benedek Marcell

 

Madách Imre*

 

(Költők hangja a századokon át)

 

 

Szereplők:      Gyulai Pál

                                                               Szontágh Pál

                                                               Lajos, a Pannonia kávéház pincére

                                                               P. Márkus Emília

                                                               Színházi és kávéházi hangok

 

(Zene)

 

Az Úr hangja: Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!

 

(Tapsvihar. Kiáltások: Nagy Imre! – Jászai! – Gyenes!… Éljen Pa­u­lay. – A taps fokozatosan halkul; egyes beszélgető hangok: – Cso­dá­la­tos volt! Sohase hittem volna… – Hiába, ez a Jászai… Fiam, siess a ru­határba… A hangzavarból lassan kávéházi hangok emelkednek ki: pléh tálcák zörrenése márványasztalon, csengetés kanállal poháron. – Kell­ner, fizetek! – Igenis, azonnal, kérem ássan! – Pikoló kapucínert ké­rek! – Lajos! – Hol marad az a Lajos?)

               

Egy hang:  Nézd, mennyien jönnek egyszerre!

Másik:          Most lett vége az előadásnak a Nemzetiben.

A hang:        Elég későn.

Másik:          Az Ember Tragédiája bemutatója volt. Gondolom, utol­só előadása is. Én el nem mentem volna száz forintért. Hogy is lehet ilyen bölcselkedő drámát színpadra vinni!

 

(Érkezők beszélgetésének zaja)

 

A hang:        Pedig úgy látszik, lelkes hangulatban jön ki a közönség.

 

*Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ. Kézirattár V. 3188/85.

Másik:          Örülnek, hogy vége van. Én mondom neked, ez a darab nem lesz hosszú életű.

Gyulai (éles, pattogó hang, akkor is, ha békésen beszél. 58 éves): La­jos fiam, egy pikoló kapucínert.

Lajos:           Igenis, kéremássan! Pepi, egy forró pikoló kapucínert Gyu­lai professzor úrnak, de gyorsan! – Enni nem pa­ran­csol valamit, professzor úr? Hozatok át a vendéglőből. Meg­éhezhetett…

Gyulai:        Nem kérek semmit. Megyek a Paulay-bankettra. De ko­rán van még. Edust nem lehet olyan hamar levakarni a szín­padról. Most bizonyosan fejét mossa színésznek, ügye­lőnek, kulisszatologatónak. Pedig nagyszerű volt, azt a magamfajta szigorú kritikus se tagadhatja. Saj­nál­ha­tod, Lajos fiam, hogy nem voltál ott.

Lajos             Na, csakhogy mozogsz már, Pepi! (Pléhtálca csat­ta­ná­sa.) Tessék parancsolni a kapucínert. Azt tetszik hinni, hogy nem voltam ott? Én, Lajos, a Pannonia kávéház iro­dalmi főpincére? Helyettesíttettem magamat… ott vol­tam az utolsó szóig… csak a tapsot nem vártam meg… Tessék megnézni ezt a kis könyvet… Már benne van!

Gyulai         Mi ez?

Lajos             Az irodalmi naplóm! Itt van, ni…

Gyulai         Hadd lám! (Olvas) 1883. szeptember 21… az életem leg­szebb napja… Az Ember Tragédiája…

Egy hang   Lajos! Lajos! Fizetni!

Gyulai         Hívnak, fiam!

Lajos             Pukkadjanak meg! Ezek itt ültek az előadás alatt, csak vár­janak! –

Gyulai         Tetszel nekem, Lajos. De hát mondd meg őszintén: nem szo­morított el ez a darab? Azt látni, hogy minden em­be­ri küzdelem céltalan?

Lajos             Céltalan!? Ha azt látom benne, nem írtam volna a nap­lóm­ba, hogy ez az életem legszebb napja. Tessék tovább ol­vasni, futtában lejegyeztem egy mondást, ami nagyon

                         meg­fogott: „A cél halál, az élet küzdelem, s az ember cél­ja e küzdés maga.”

Gyulai         Jó közönség vagy, Lajos fiam. A lényeget markoltad ki a darabból. De hát az a sok csalódás, ami Ádámot éri!

Lajos             Én mindig az ő helyébe képzeltem magamat. Az ő párt­ján voltam. Inkább nem éltem volna, inkább haltam vol­na meg százszor is dicsőséges halállal, semhogy aljas mó­don éljek…

Hang             Lajos, mi lesz már? Elmegyek fizetés nélkül!

Lajos             Bocsánat, professzor úr. Ha képzetem magasb körökbe von, az éhség kényszerít, hunyászkodottan leszállni is­mét a tiprott anyaghoz.

Gyulai         Hohó, ez a fiú már kívülről tudta a darabot, mielőtt meg­nézte…

Szontágh (63 éves. Beszéde széles, kedélyes) Szervusz, Pali!

Gyulai         Ki az? Vagy úgy! Otthon hagytam a nagyítóüvegemet, nem láttalak meg. Szontágh Pali vagy, ha nem tévedek.

Szontágh  Ne add a bankot, te bokányi!

Gyulai         No, no! Láttam én már kisebb embert magamnál.

Szontágh  De nem ingyen!

Gyulai         Téged is ingyen látlak, ha csak a kapucíneredet nem fi­ze­tem ki.

Szontágh  Majd inkább én a tiédet. Leülhetek az asztalodhoz?

Gyulai         Ha képviselő úr létedre nem röstellsz egy szegény pro­fesszor mellé leülni. Mindjárt hozatok egy párnát La­jos­sal.

Szontágh  No, elég a tréfából. Mit szólsz ehhez az estéhez?

Gyulai         Ha ezt Arany János megérhette volna!

Szontágh  Szegény Imrére nem is gondolsz.

Gyulai         Hát istenem… szegény Madách idestova húsz esz­ten­de­je halott. De Arany, ha csak egy esztendővel tovább él… És nélküle ezt a mai estét nem értük volna meg!

Szontágh  Igaz… ma is megborzongok arra a gondolatra, hogy vég­képpen elkedvetleníthették volna az első döcögő so­rok, olvasatlanul adja vissza a kéziratot, és Imre tűzbe ha­jítja… No de valld be, hogy nekem is van azért va­la­mi érdemem a mai diadalban. Én vittem el Aranyhoz az Ember Tragédiája kéziratát.

Gyulai         Majdhogy ez nem lett a veszte. Arany azt hitte, hogy egyik képviselő protezsálja a másikat.

Szontágh (elszörnyedve): Egyik képviselő a másikat!

Gyulai         Akkor még nem tudhatta, milyen régi barátság van köz­te­tek. Azt meg éppen nem, hogy maga Lucifer viszi fel hoz­zá a darabot.

Szontágh  Maga Lucifer?

Gyulai         No csak ne is tagadd, hogy Lucifer a te hitetetlen, gú­nyo­lódó természetedről mintázta Imre!

Szontágh  Hát, ha ezt a magyar irodalom professzora mondja, büsz­kén vállalom!

 

(Elragadtatott moraj a kávéházban. – Nézd csak! A Márkus! – Márkus Em­ma! stb.)

 

Szontágh  Tyhű, most kösd fel a pápaszemedet, Pali! Nézz oda, ki jön be hódolói kíséretében!

Gyulai         No lám, a kis Márkus! Nemhogy kialudná magát! Bi­zo­nyo­san ő is ott lesz a banketten.

Szontágh  Ha most csakugyan Lucifer lennék, idevarázsolnám az asz­talunkhoz ezt a szőke csodát.

Márkus (24 éves!) Jó estét, professzor úr!

Gyulai         Jó estét, nagysád. Egy kicsit szemérmetlen volt Hippia sze­repében.

Márkus       Halkabban, az isten szerelméért! Ha professzor úr rossz kri­tikát mond rólam, sohasem lesz belőlem színésznő. En­gedje, hogy megmagyarázzam…

Gyulai         Hát üljön ide hozzánk egy kicsit, nagysád.

Márkus (boldogan) Megengedi?

Szontágh  A kritikus jobb varázsló, mint Lucifer.

Márkus (kíséretéhez) Uraim, foglaljanak helyet valahol és várjanak meg…

Gyulai         Bemutatom nagysádnak Szontágh Pál képviselő urat.

Szontágh  Üdvözlöm, művésznő. Nógrádi Szontágh vagyok.

Márkus       Ez az előneve?

Szontágh  Nem. Ez különböztet meg a gömöri Szontágh Páltól. A nóg­rádinak csak egy nevezetessége van, de erre holtig büsz­ke lesz: hogy Madách Imre testi-lelki barátja volt.

Márkus       Igazán? Hiszen akkor…

Lajos             Parancsol, művésznő? (Halkan) Tapsoltam ám ma este Hip­piának.

Márkus       Milyen kedves! Hát angyalom, ma mulatni akarok… hoz­zon nekem egy pikoló kapucínert.

Lajos             Azon­nal! Pepi! Egy pikoló kapucínert a kedves mű­vész­nő­nek!

Márkus       …szóval, képviselő úr mesélhetne nekünk Madáchról?

Lajos             Én is erre szerettem volna kérni!

Szontágh  Hogy mesélhetnék-e! Hajaj! Mire kíváncsi a művésznő?

Márkus       Mindenre! Aki egy költő darabjában játszik…

Gyulai         Hippia szerepét…

Szontágh  Ó, Jászai meg ne hallja: fogja még a művésznő Évát is ját­szani!

Márkus (hálásan) Köszönöm! De akkor nem is engedem majd, hogy Edus kihagyja Éva legszebb dikcióját!

Szontágh  Melyikre gondol?

Márkus       Mit állsz, tátongó mélység lábaimnál?

                         Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt;

                         A por hull csak belé, e föld szülötte,

                         Én glóriával átallépem azt,

                         Szerelem, költészet s ifjúság

                         Nemtője tár utat honomba;

                         E földre csak mosolyom hoz gyönyört,

                         Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.

Lajos             Ó, hogy most nem tapsolhatok!

Szontágh  Gyönyörűen mondta! Szóval már tudja is a szerepet.

Márkus       Akár holnap eljátszanám.

Gyulai         Nem gyereknek való játék ez.

Márkus       Ó, professzor úr kétségbe ejti az embert! De képviselő úr, azt ígérte, hogy beszél nekünk Madáchról… én leg­fő­képpen azt szeretném tudni: igaz-e, hogy aki ezeket a so­rokat írta, nőgyűlölő volt?

Szontágh  Már meg is felelt a tulajdon kérdésére, művésznő. Le­he­tett-e nőgyűlölő, aki ezeket a sorokat írta? Én csak azt te­szem hozzá: lehetett nőgyűlölő, aki olyan rajongva sze­rette az édesanyját, mint Madách? Az igaz, hogy meg is ér­demelte… Sohasem láttam nagyszerűbb asszonyt ná­la: Majthényi Annának hívták, jegyezze meg a nevét. Fi­nom, leányos szépség volt még akkor is, amikor én meg­ismertem… Pedig akkor özvegyasszony volt már, öt gyerekkel és nagy családi birtokok gondjaival a nya­kán! Imre tizenegy éves volt, amikor az apja meghalt…

Márkus       Szégyellem, de megkérdezem: mikor született Madách?

Gyulai         Pedig ezt könnyen megjegyezhette volna, nagysád, 1823 januárjában, három héttel Petőfi után. Micsoda esz­tendő volt az! Petőfivel kezdődött és Madáchcsal foly­tatódott.

Szontágh  Jó, jó, Palikám, ezt én is elmondtam volna. Szóval a sztre­govai kastély asszonykézre maradt. De ennek se a gaz­daság nem látta kárát, sem a gyerekek. A két leány ser­dülő korban volt már, ezeket nemsokára jól adta férj­hez Anna asszony. A fiúk Imrénél is kisebbek voltak. Az anyjuk házitanítót fogadott a gyerekek mellé. Talán túl­ságosan is tömték őket tudománnyal. Imre már hat esz­tendős korában francia köszöntőt írt az apjának. Lát­tam egy igen ügyes rajzát is, amit az anyja neve napjára ké­szített. Mint egy középkori lovag, mint egy trubadúr, olyan hódolattal írta hozzá a leveleit, amikor öccsével Pest­re küldték, gimnáziumba.

Gyulai         Manapság nehéz olyan ártatlan, tiszta fiatalságot el­kép­zel­ni, mint az Imréé volt.

Szontágh  Bizony, még jogász korában is! Anna asszony lakást fo­ga­dott a fiainak, házvezetőnőt tartott mellettük, sokszor kül­dött szekérrel ennivalót, miegymást. Imre hűségesen be­számolt minden garasról, amit elköltött, s ezek a be­szá­molók meghatóan váltakoznak a leveleiben a rajongó sze­retet és hála kifejezéseivel. Az iskola, a tanulás na­gyon elfoglalta az idejét. Sok mindent tanult iskolán kí­vül is: az Ember tragédiájából is láthatja, hányféle tu­do­mány­ban volt tájékozottsága. De az anyja kívánságára meg­tanult egy kézműves-mesterséget is, az esz­ter­gá­lyos­ságot. Láttam azt a magakészítette borstartót, amit az édesanyjának küldött. Aztán: muzsikált, verseket írt, ti­zenhat éves korában színdarabot is… de annak a kéz­i­rata nem maradt meg. Szerette a színházat…

Gyulai         Éppen abban az évben, 1837-ben nyílt meg a Nemzeti Szín­ház, amikor ő Pestre került.

Szontágh  Köszönöm a segítséget, professzor úr. Sohasem álltam jó lábon az évszámokkal.

Márkus       Ez a kis Madách, akit képviselő úr megrajzolt, tö­ké­le­te­sen olyan, mint Kárpáthy Zoltán. Hát csakugyan voltak ilyen fiatalemberek a világon?

Szontágh  Bizony voltak.

Gyulai         De te nem tartoztál közéjük.

Szontágh  Azt sohasem állítottam.

Márkus       És szerelmes sohasem volt ez az ifjú lovag?

Szontágh  Dehogynem. Ahogy mindenki más: ő is beleszeretett egy jó barátja húgába, Lónyay Etelkébe. Következett az­tán még vagy fél tucat ilyen ártalmatlan szerelem, fel­leng­zős versekben megénekelve…

Gyulai         A Lantvirágok csak Etelkéhez szólnak!

Szontágh  Istenem, a Lantvirágok! Tizenhét éves volt, amikor ki­nyo­matta.

Gyulai         Igen, 1840-ben. 72 oldal volt az egész… és a leg­ér­de­ke­sebb az, nagysád, hogy ez a szerény és félénk ember azu­tán, több mint húsz esztendeig, egyetlen irodalmi mű­vet sem adott ki… A kamaszkori zsengék után egye­ne­sen az Ember tragédiája következett!

Márkus       No de csak nem hallgatott húsz esztendeig!

Szontágh  Nem hallgatott, dehogy! Csak nem akart vagy röstellt a kö­zönség elé állani. A Lantvirágok sem a közönségnek szólt, csak barátoknak, ismerősöknek.

Gyulai         Kezdetleges versek, Bajza stílusában… De hát ugyan­ak­kor Petőfi is Bajza-stílusban írt még.

Szontágh  Később pedig Madáchban is megszólalt valami Petőfi egy­szerűségéből és természetességéből.

Gyulai         No és abból a pesszimista nőgyűlöletből is, amiről őnagy­sága beszélt. Emlékszel a Csak tréfa című da­rab­já­ra, Pali? Tizenkilenc éves korában írta, amikor már ott­hon, magánúton folytatta a jogot, patvaristáskodott, meg­ismerkedett a megyei élettel, a politikával, nyilván az asszonyi cselszövésekkel is…

Márkus       Megjelent ez?

Gyulai         Én adtam ki először, Imre halála után, többi darabjával együtt.

Szontágh  Tizenkilenc esztendős gyerek rendesen pesszimista. Az el­ső csalódások még elkeserítik az embert. S amit mi lát­tunk ott a vármegyében… a gonosz, önző és korlátolt ma­radiak, az üresfejű, nagyhangú, saját lármájuktól meg­kótyagosodó haladó honfiak… Nem kellett ahhoz az én luciferségem, hogy Imre megutálja őket.

Lajos             Ez az, amit később Arany János is megírt az Elveszett al­kotmányban!

Szontágh  Tessék?

Gyulai         Becsüld meg ezt a pincért, Pali, többet ért az iro­da­lom­hoz, mint te. Hanem te meg vigyázz, Lajos fiam, az ál­lá­sodba kerül, ha sokat kiáltoznak utánad a vendégek.

Lajos             Vigyázok, professzor úr.

Gyulai         Madách megundorodott a megyei politikától, fél­re­hú­zó­dott, de ahhoz meg túlságosan félénk vagy szerény volt, hogy az irodalmi hírnevet ostromolja.

Szontágh  De azért kéziratban keringtek a mi közös Xéniáink, a Nóg­rádi képcsarnok gúnyos epigrammái a helyi nagy­ságok­ról! No meg közös megyegyűlési tudósításokat is küld­tünk Kossuth Pesti Hírlapjának.

Márkus       Ez nagyon érdekes, de én azt hittem, hogy Madách sze­rel­meiről fog beszélni, képviselő úr.

Szontágh  Ó, voltak szerelmei, több is, mint ahányról én tudtam, pe­dig abban az időben sokat voltunk együtt… De vagy meg­halt a lány, akit szeretett, vagy kacér volt és el­sza­kad­tak egymástól. Emlékszem egy versének a végére: „Is­ten veled, lány, a költő bolond csak, ki párt magának e földön keres.”

Gyulai         Talán ebből a két sorból lett a húszéves Madách He­rak­les-drámája, a Férfi és nő. Engem megborzongat az ol­va­sása. Mintha előre megérezte volna a maga házassági tra­gédiáját. Sophokles Trachisi nőit alakítja át teljes sza­bad­sággal. Az ő Heraklese is megunta Deianeirát, s ezt nyer­sen meg is mondja neki – ami Sophoklésnél nem tör­ténik meg. A fiatal Jole, aki a görög költőnél néma sze­mély, Madáchnál nagy szerepet kap – és ez Fráter Er­zsike szerepének megsejtése.

Márkus (mohón) Nagy szerepet?

Gyulai         Igen – ő az a fiatal teremtés, akibe az érett hős, a fél­is­ten beleszeret, s aki csúfosan megcsalja egy sen­ki­há­zi­val. Herakles nem a Nessus-ing testi gyötrelme, hanem csa­lódása miatt lép máglyára. De csalódása az egész vi­lág­nak szól, a nőt nem érdemesíti arra, hogy érte haljon meg.

                               „Itthagylak hát, világ! Hanem ne mondd,

                               Hogy engemet te győztél meg! s te nő,

                               Te se mondd, hogy miattad égek el.”

                         Érdekes mű ez, és ha Madách ismerte volna a színpadot, ta­lán nagy mű is lett volna belőle… De hát színi elő­a­dást is alig látott diákkora óta. Így írta, a levegőbe, tör­té­neti színműveit. Ezekben már alig van helye a sze­re­lem­nek. Van ebből az időből egy Művészeti értekezése: eb­ben helyteleníti, hogy a legtöbb dráma kö­zép­pont­jában a szerelem áll. Mária királynéja a királyi hivatalért fojt­ja el magában a szerelmet. A Csák végnapjait csak ab­ban az alakjában ismerjük, ahogy már az Ember tra­gé­diája idejében átdolgozta: az elnyomatás korának ma­gyar bánata szól belőle. Csák Máté, akit a történelem ha­talmaskodó oligarchának ismer, Madáchnál az Ár­pá­dok utolsó, tragikus híve, a nemzet jogainak védője az ide­gen uralkodókkal szemben. Kont alakját ugyanilyen na­ivul forgatta ki Garay, de még Petőfi is.

Márkus       Az imént említette professzor úr Fráter Erzsikét…

Szontágh  Igazán kegyetlen vagy, Pali, hogy ilyen tudóskodó elő­a­dá­sokkal kínozod a művésznőt, amikor ő Madách fe­le­sé­gére kíváncsi. Hát kedves művésznő, engedelmével át­veszem a szót. Madáchnak vármegyei hivataloskodása ide­jén egyik principálisa Fráter Pál alispán volt. Ez a fa­mí­lia atyafiságot tartott a híres Fráter Györggyel. Az al­is­pán házánál ott élt az unokahúga, Fráter Erzsike.

Márkus       Milyen volt?

Szontágh  Nagy csinos kékszemű teremtés, akkori fogalmak sze­rint művelt is, úgynevezett szebbkeblű honleány. A he­lyes­írással holtáig hadilábon állt, de olvasta az újabb köl­tőket, a divatlapok irodalmi részét is… Valahogy meg­érezett rajta a szenvedélyes természet… Voltak, akik kacérnak tartották… Úgy látszik, három napi is­me­ret­ség után, keringőzés közben, fellobbant köztük a sze­re­lem… Fél évig nem látták egymást, Erzsike bihari szü­lőházába tért vissza, a távollét és a levelezés szította a lángot. Madách édesanyja az anyák ösztönével meg­é­rez­te a bajt, ellenezte a házasságot, és ezt Erzsike is tud­ta vagy sejtette… Én is próbáltam óvatosságra inteni Im­rét… persze hiába. Még a gavallérság ellen is vé­tet­tem. Elárultam Imrének, hogy én is, sőt más valaki is ka­pott Erzsikétől hajfürtöt emlékül. Akkor szigorúbban vet­ték az efféle kis kacérságot, mint a mai romlott vi­lág­ban – de ez a figyelmeztetés sem használt. Még az sem igaz, hogy már az eljegyzésük után történt –, amikor Im­rével együtt az én édesanyámat látogattuk meg Szé­csény­ben. Beléptünk, anyám rövidlátó szemével nem is­me­ri meg Madáchot. – Mi újság? – kérdi. – Hát, kedves anyám, eljegyeztem Fráter Erzsikét. – Csak nem tettél olyan bolondot – mondja anyám.

Márkus       Kegyetlen!

Gyulai         Igazi Lucifer!

Szontágh  Igazi Lucifer, akinek csatája ezúttal is hiú volt. A há­zas­ság megtörtént, mikor is?…

Gyulai         1845 júliusában.

Szontágh  És a házasság boldog volt, szenvedélyesen boldog, né­hány esztendeig. Imre Csesztvén gazdálkodott, valami me­gyei hivatalt is vállalt, írogatott az asztalfiókjának…

Gyulai         Szerelmes verseket, reális leírásokat és fantasztikus-ro­man­tikus történeteket… És hogy mennyit olvasott, fi­lo­zó­fiát, történelmet, szociális irodalmat, azt csak az Em­ber tragédiája árulja el.

Szontágh  Aztán jött 48… Imrén súlyosan kiújultak régi be­teg­sé­gei, harcolni nem mehetett el, mint Pali öccse, aki fu­tár­szol­gálatában szerzett tüdőgyulladásába halt bele.

Gyulai         Imre utólag hozta meg áldozatát a forradalomnak.

Szontágh  1851 tavaszán egy pesti útjáról valami állítólagos pa­raszt­tal tért vissza. Cseh vadásznak tüntette fel a cse­léd­ség között. Rákóczy János volt, Kossuth titkára. Út­le­ve­let szereztünk neki, mert arra akkor mindenkinek szük­sé­ge volt. A pecsétet az én passzusomról szedtük le. Egy erdészlakban helyeztük el Sztregova közelében. Va­laki elárulta. Meg tudott szökni, de most már a szál­lás­adó Madáchot fogták pörbe. 52 augusztusában le­tar­tóz­tatták Imrét. Birtokát lefoglalták, Erzsike támasz nél­kül maradt… harmadik gyermekét hordta ekkor a szíve alatt. Imre Pozsonyban, aztán a pesti Újépületben volt be­zárva. Ide kapta Erzsike pénzkérő leveleit. Neki kel­lett fogságából pénzről gondoskodnia. Az asszony pa­nasz kodott, hogy az anyósa nem segíti eléggé. Mennyi­re volt igaza, nem tudhatom. De annyi bizonyos, hogy Im­re kilenc havi fogsága s aztán kényszerű pesti tar­tóz­ko­dása idején Erzsike… hm… könnyelműen vi­sel­ke­dett.

Gyulai         Így született meg az urát pénzért gyötrő és közben ud­va­roncokkal mulató Kepler Borbála!

Szontágh  Igen…

Márkus       És amikor Madách hazatért?

Szontágh  A bűnös viszony tovább tartott akkor is, amikor Sztre­go­ván folytatták a Csesztvén elkezdett házaséletet. Sőt, má­sodik gavallér is követte az elsőt. Imre már, Kepler mód­jára, szabadon engedte az asszonyt. Az két ga­val­lér­jával jelent meg egy losonci bálon, a társaság ke­resz­tül­nézett rajtuk. Imre velem, meg egy másik ba­rá­tunk­kal egyik pusztáját látogatta meg. Amikor hazatért, s ott ta­lálta a második gavallért, végre kitört a régen várt nagy jelenet. Aztán válópör… Erzsike mind mélyebbre süllyed… Megbocsátja a művésznő, ha erről nem be­szé­lek részletesebben. Erzsike azóta a szó fizikai ér­tel­mé­ben is meghalt a nagyváradi kórházban, 75-ben. Sze­ren­csét­len természet volt, nyugodjék békével.

Gyulai         Talán róla is el lehet mondani, mint Kepler Borbáláról: „Bű­ne a koré, mely szülte őt”.

Márkus       És Madách azóta…

Szontágh  Madáchnak több komoly szerelme nem volt. Ha pa­te­ti­kus akarnék lenni, azt mondanám: költészet és haza volt a szerelme. Az összeomlott, zsarnokság alatt nyögő ha­za.

Gyulai         A lírája ekkor emelkedik legmagasabbra: A halál köl­té­sze­te elégia-ciklusában. Milyen természetes, hogy ez a sze­relmében és hazafiságában mélységesen szenvedő em­ber az élet diszharmóniájával szemben a halálban ke­re­si a harmóniát! A halál megszépíti a romokat is:

      „És Isten is gyönyörködni kezd bennök,

      Hol a festék lehullt, teremt mohot,

      Hol az oszlop ledült, dús kárpótlásúl,

      Karcsú virágos hársfa nő ki ott.

      Zengő fészket rak a beomlott sírnak

      Bozótos ormára a kis madár,

      S ha elpusztult, az elfeledt oltárra

      A kis tücsök még ciripelni jár.”

Ez már nem győzelme: legyőzetése a halálnak, új, más­fé­le élet diadala! A szerelemnek ugyancsak a halál je­gyé­ben áldoz Madách: egy legalább tíz évvel azelőtt el­halt leány, Lujza emlékét eleveníti fel.

Márkus       Ki volt az?

Szontágh  Megvallom, erről a Lujzáról nem tudtam semmit.

Gyulai         Most már édesanyjával és gyermekeivel élt Sztregován. Itt írta 59-ben a Bach-korszak arisztophanészi szatíráját, A civilizátort. A világ ezt is csak három esztendeje is­me­ri.

Szontágh  De egy-két erős kifejezést kihúztál ebből a nagyszerű, vit­riolos darabból, te szemérmetes professzor!

Gyulai         Hm… És 60 tavaszán már készen volt az Ember tra­gé­di­ája, anélkül, hogy ti, legjobb barátai, sejtettétek vol­na… És nem sokkal utána a Mózes, a vezérlő nagy lélek tra­gédiája, amelynek egy megalkuvó nemzet élén kell el­pusztulnia…

Szontágh  Igen, ez a Mózes a vármegyei ellenállás híve, a kép­vi­se­lő, a határozati párt tagja, egyszóval: Madách Imre… aki előtt bizony szégyellhetjük magunkat, Palikám, te is, én is.

Gyulai         No, no, ha megérte volna 67-et…

Szontágh  Ne lojáliskodj a halott nevében! Imre nem borított volna fá­tyolt a múltra, arra megesküszöm!

Márkus       De uraim, csak nem kezdenek politizálni?

Szontágh  Nem, nem. Örüljünk annak, hogy volt egy olyan ma­gyar emberünk s egy olyan filozófus-költőnk, mint Ma­dách Imre. Ne ijedjen meg attól, művésznő, hogy mo­sa­ko­dunk egy kicsit öreg barátommal. Az élet küzdelem s az élet célja e küzdés maga. Az Ember Tragédiája a Kis­faludy Társaság felolvasó asztala mellől eljutott a világ minden művelt emberének könyvespolcára, és a mai nap­tól fogva a színház varázsa eljuttatja a karzathoz is, a néphez, az egyszerű emberekhez!

Egy hang   Emmuci, Edust végre levakarták a a színpadról! Kez­dő­dik a bankett!

Márkus       Megyek! Köszönöm, professzor úr! Köszönöm, kép­vi­se­lő úr!

Szontágh  Nincs mit, művésznő. Mind a ketten boldogok voltunk, hogy Imréről beszélhettünk. És annak jeléül, hogy nem ha­ragszom Gyulai Pálra, én fizetem az egész cechet! La­jos!

Lajos             Itt vagyok! Itt is voltam!

Szontágh  Há­rom pikoló kapucíner.

Lajos             Harminc krajcár. Borravalót íróktól, művészektől nem fo­gadok el.

Márkus       Már tíz krajcár egy pikoló! Mi lesz a világból, ha így drá­gul minden!