Győrffy Miklós

 

Talán emígy…

 

 

A kissé talán szokatlan cím arra próbál a Madách-házasságtörténet alap­ján választ keresni: ez a frigy eleve – szükségszerűen – kudarcra volt-e ítélve. Talán bizonyos kérdésekre emígy válaszolva, másképp dönt­ve, esetleg minden, de legalábbis sok minden eltérően alakul, így más láncreakciókat indít meg.

                Amit el kívánok mondani, az csupán vázlat. A tulajdonképpeni anya­got eleve ismertnek vesszük, némelyik mozzanatra esetleg uta­lás­sal emlékeztetek, hisz a szóba kerülő esemény-, ill. folyamatsor ké­pe­zi azt az alapot, melyhez az elágazásokat kapcsoljuk, hogy más ala­ku­lást is elgondoltathassunk. Számunkra csak azok a fordítópontok ér­de­ke­sek, amelyek valamelyik felet döntés helyzetébe hozzák.

                Egész vizsgálódásunk során folyvást szem előtt kell tartanunk a kö­vetkező három meggondolást:

                1. a valósághűséget. Tehát ezekkel a szereplőkkel, az adott hely­szí­neken, változatlan alkat- és jellembeli adottságokkal tűzzük ki ko­or­dinátáinkat. Értelmetlen volna azon elmélkednünk, hogyan ját­szód­nak tovább az események, ha – mondjuk – Majthényi Anna 1850-ben el­hagyja ez árnyékvilágot, bár előre hangsúlyozzuk, hogy nem a rossz szel­leme a történteknek. Nálunk az anya a valóságnak megfelelően 1885-ben, 96 évesen hunyja le a szemét, miután fiát 21, távol tar­tóz­ko­dó menyét csaknem tíz esztendővel éli túl. Így számolunk vele,¹

                2. gondosan elkerüljük a történelmietlenség buktatóit. Minden tör­té­nés – az erkölcs körébe vágók kiváltképp – csak a maguk idő­ke­re­té­ben vehetők érvényeseknek. Az előbbi képtelen példánál maradva: nem róhatjuk fel a Bastille lerombolásával egyidőben született „nagy­asszony”-nak, ha nem a XIX. század közepének elvei és megítélései sze­rint gondolkodik. De ugyanakkor figyelembe vesszük „nagy­asszo­nyi” státusát is,

               3. nem akarom ismételni a döntési pontok kizárólagosságát. 

 

                Nem kívánunk tehát új házasságot konstruálni magunknak, csak a sze­replők sajátját vesszük szemügyre, az eltérő kifejlet érdekében.

                Csodát azért ne várjunk! Itt legjobb esetben azoknak a választó pon­toknak – ill. azok egy részének – kijelölése érhető el, ahol másféle dön­tés is születhetett volna. De hogy ez milyen tartalmúnak jött volna lét­re, meg hogy belépte milyen következményekkel járt volna – ennek kör­vonalazása legfeljebb a költészet birodalmába tartozhatna. Kü­lön­ben is, rengeteg alternatívájával messze túlhaladná kereteinket.

                És ezzel – sok egyéb érdekes és hasznos tudnivaló félrehagyásával – már a sűrűjében vagyunk a korai választó döntéseknek. Attól korai, hogy még a párkapcsolat valódi kialakulása előtti időről van szó.

                Rövidesen kiderül, miért nem tudok teljes pontosságú napot mon­da­ni, de jól behatárolom az időpontot: 1845 márciusának közepéről, min­denesetre 21. előtti napokról beszélek. Levél érkezik Erzsi címére kes­seleőkeői Majthényi Annától, tehát özv. Madách Imrénétől. Nem vá­dolhatjuk a címzettet, amiért nem foglalta azonnal ezüst keretbe a kül­deményt: nem tudhatta még, milyen ritka becsű ereklyét tart ke­zé­ben. Nem vigyázott rá: mi már csak a kézbesítéséről tudunk a leendő meny március 21-i, Imrének szóló válaszleveléből.² Szövegéből egyet­len szót sem ismerünk, tárgyáról annyit, amennyit Erzsi ráutalva el­árul. – Mindenesetre nagy elégtétellel veszi tudomásul. Korábbi le­ve­le­it is vizsgálva a menyasszonynak, az a gyanúnk támad: az ő részére a levél nem is volt akkora meglepetés, mint nekünk. Leegyszerűsítve kis­sé a tényeket, mintha azt mondhatnók: tulajdonképp ő provokálta ki az írást. Nagyon finoman, leheletnyi utalásokat küldve leveleiben igé­nyeiről vőlegényének. Hogy Imrének mekkora erőfeszítésébe ke­rül­hetett, hogy a levelet anyjával megírassa, el tudjuk képzelni, ha ma­gun­kat megerőltetjük.

                Ha nem sikerült volna, talán nem hiúsul meg éppen a házasság, de Im­rének sok nehézség elé kellett volna néznie.

                Az első elhatározó döntés tehát Erzsike kezdeményezésére, Imre se­gítségével tulajdonképp az édesanyáé volt: a házasság létrejöttét ő in­dította meg levelével, melyben a menyasszonyt megnyugtatta és bá­tor­ságot öntött belé.

                A második döntés hasonlóképp rejtett tények és sejtelmek szö­ve­vé­nyéből áll össze. Akkor, mikor „még új a szerelem”,³ az együttélés ko­rai időszakában. Csesztve, az ottani kúria mint első fészek, eléggé föl sem mérhető áldás a fiatalok részére, 30–40 km-nyire Sztre­go­vá­tól. Innen futó nézeteltérések apró részletei sem szivárognak ki. A köl­tő életének legkiegyensúlyozottabb szakaszát éli itt, még levelet se küld senkinek, de nem is kap senkitől.⁴ Az idő azonban még itt is őröl. Csak felsorolom azokat a gondokat, amik őelőttük talán föl se tűn­tek:

                –             a betegség, ill. betegápolás mindinkább beleépül életükbe,

                –             ez a lelassulás mind távolabb taszítja a szórakozás lehetőségeit,
                               pe­dig Erzsike mennyire vágyik rájuk,

                –             egyre gyakoribbá válnak házi vendégségeik,

                –             az egészet átszínezi az általános gazdasági helyzet súlyosbodá-
                               sa,

                –             sűrűsödnek a panaszok az irodalmi alkotásra „pazarolt” idő
                               mi­att.

                A legfőbb veszélyforrást az otthoni vendéglátások képezik. Itt nyil­vánul meg kétséget kizáróan a házasfelek életritmusának kü­lön­bö­ző­sé­ge. A vendégekkel mindig a feleség marad fenn, többnyire egyedül. Er­zsike figyelmezteti férjét a leselkedő veszélyekre, de Imre a mind nyil­vánvalóbb jelekre sem hajlandó figyelmet szentelni.

                Végül ezek a jelenségek képezik alapját azoknak a szó­be­szé­dek­nek, amelyekről a szélesebb nyilvánosság csak az érdekeltek halála után öt-hat évtizeddel szerez tudomást, ingatag adatok formájában, vi­dé­ki lapinterjúkban.⁵

                Az eredeti helyzet egész döntéssort hívhatott volna életre. Így ab­ba­maradtak. Ki tudja, nyom nélkül-e?

                Ha végbe menése idején – titkossága miatt – nem is, később annál kí­nosabb következményekkel járt a családi osztályegyezség. Ez három csa­ládtag (id. Madách Imréné és két fia) titokban kötött meg­ál­la­po­dá­sa 1850. júl. 14-én a birtokukban álló ingatlan olyan – záros határidőn be­lüli – felosztásáról, amelynek értelmében az elsőszülött fiú az al­só­sztre­govai új kastélyt, a másodszülött Károly pedig a csesztvei „anyai ág­hoz” tartozó kisebb udvarházat veszi birtokba. Az anya ezt hat­va­nadik életévének elérkeztével fogadtatja el fiaival, hisz vele már bármely pil­lanatban „akármi történhet”. Az egyezség szigorúan a közvetlen csa­ládtagok közt ment végbe, a többi érdekelt fél kizárásával, még­hoz­zá úgy, hogy utóbbiak még utólag is csak soká vehettek róla tu­do­mást.⁶

                Korábbi világos megnyilatkozásokból tudni való, hogy a feleség egy ilyen megállapodás ellen – ha csak neszét veszi – hevesen til­ta­ko­zik. Hisz ez arra kényszerítette, amit mindig is messze el akart ke­rül­ni.⁷ A helyzet Imre előtt is tisztán állott. A fejlemény létrejötte idején – titkossága miatt – még enyhe konfliktusig sem jut el. Pedig hasonló hely­zetre Erzsi már korábban azonnali „törést” helyezett kilátásba. Az össze­költözéskor – ha külön kastélyba is – sosem gyógyuló seb ma­rad, mely minden továbbit is végzetesen befolyásol.

                A következő összeütközés váratlansága és sokkoló hatása kö­vet­kez­tében kárhoztatta cselekvés-képtelenségre, bénította le az elképedt há­zastársat. 1852 augusztusáról beszélek, amikor Imre nyílt erőszak ál­dozatává válik házából való elhurcoltatásával.⁸

                Ezt a sérelmet Erzsike csak sokkal később, majd „gyónás”-ában (1875)⁹ tudja csak felróni. Vallomása szerint itt a bizalmatlanság sér­tet­te vérig: férje nem bízott az ő titoktartó képességében. Arról pedig ha­láláig sem értesült, hogy Rákóczy Jánoson kívül további öt személy él­vezte hasonló okból a Madách-porta vendégszeretetét (Gracza Antal és Záhony István, majd Udvardi Péter, Kubicza Pál, végül a névtelen ül­dözött).¹⁰ – Legyen szabad megjegyeznünk, hogy már akkor sem az Er­zsike ízlése szerint osztottak meg asszonyokkal hivatalos vád­e­me­lés­re alkalmas körülményeket. – Különben, amiket a feleség fölrótt, az az utólagos megítélés szava, a valóságos események során csak a fél­tés és a rettegés dobogott szívében, haragudni férjére akkor eszébe se ju­tott.

                Döntésük a lefolyás óráiban egyöntetű. Férjét minősíteni hosszú évek­kel később ért rá: nyílt összetűzésről tehát szó sem lehetett. Az el­ke­seredés rövidebb idő után összerántotta szívét, de meg­bo­csát­ha­tat­la­nok­nak csak visszaemlékezésében tűntek számára a történtek.            

                A leglátványosabb véleménykülönbség, sőt szöges szembenállás 1854 télvégén a losonci bál dolgában állott elő a házasfelek között.

Nem biztos, hogy bármelyikük rögtön fel tudta volna a kö­vet­kez­mé­nye­ket is mérni. Utólag alighanem belátták, hogy okosabb és cél­sze­rűbb lett volna egyetértésre jutni, mint a végleges törést vállalni mi­a­tta. Ezt belátva talán mérlegeltek volna.

                A felületes szemlélőnek ez a pont az, ahol a házaspár útja szét­sza­lad. Nekünk – remélem – sikerült a korábbi repedéseket is éreznünk. Őket talán – ha nincs a környező külvilág – érzelmeik még ezen is át­se­gíthették volna. De társaságuk tüntető elfordulása, a félreérthetetlen ki­közösítés nem volt figyelmen kívül hagyható, különösen nem a Ma­dá­chok hírnevét mindennél magasabbra tartó „nagyasszony” számára. Er­zsike minden utólagos, fuldokló karcsapása eleve kudarcra volt ítél­ve: egy higgadtabb pillanat vele magával is átláttatta volna.

                Életében végig vallotta, hogy ő hagyta el a Madách-kastélyt, s fér­je többszöri visszahívó szavára sem hederített. Az esetleges vissza­té­rés reális feltételének megteremtésére Imre komolyan rágondolni sem tu­dott, nemhogy végiggondolni.

 

                Összegezve az elmondottakat: sokak véleményével ellentétben a pár életébe nem volt előre bekódolva a zátonyra futás.

                Öt elhatározó pontján életüknek igyekeztünk kimutatni, hogy más meg­oldás is lett volna, mint amelyet választottak, illetve: amelybe be­le­­sod­ród­tak. S ha általános tanulságokra törekszünk: nincs olyan há­zas­ság, amely kizárólag az egyik fél hibájából megy tönkre. Láthatjuk, mennyi­re helytelen volt az a hosszú évtizedeken át megingathatatlan köz­­vé­le­ke­dés, amely a kudarc minden ódiumát Fráter Erzsire rótta rá.

                Majthényi Anna nevét alig ejtettük ki fejtegetéseink folyamán. Pe­dig a folyamatok alakulásában nem éppen jelentéktelen a szerepe. S a köz­véleménnyel újra ellentétben: ez nem mindig negatív. Sőt, a maga igen szigorú és megingathatatlan álláspontjában a saját szempontjából min­dig igaza is volt. A házasság fennállásának idejében még némileg két­kedő véleményének sem adott soha hangot.

                Ha végletekben akarunk fogalmazni: ezt a frigyet bátorító le­ve­lé­vel ő helyezte sínre, majd a botrány láttán ő robbantotta szét.

                Igazán boldog házaspár ugyan sose vált volna hőseinkből, de a kö­tést legalább fönn lehetett volna tartani. Akkor ennyi fájdalmat sem ma­guknak, sem egymásnak nem okoznak. – De ha a ki­egyen­sú­lyo­zott­ságot megteremtik, akkor hogyan tarthatnánk visszatérő Fráter Er­zsé­bet szimpóziumokat?

 

Jegyzetek

 

Alapművekre bibliográfiai adataik nélkül hivatkozom.

1.         Andor Csaba (szerk.): Majthényi Anna levelezése. Bp., 2000. 7– 8.  Vissza a szöveghez

2.         ebben utal a leendő anyóstól érkezett küldeményre: „[…] én ily igény­telen lény hogy birnám azok magasztos lelkeiket mél­tán­lás­ra birni? ezt nem akarom hini, Kedves Anya levelének kö­vet­keztében, mely őrangyalómúl szolgál, minden szava fé­lel­mem meg vigasztalója, Istenem agy erőt csekély lényemnek, hogy méltó tagja legyek csalágyanak […]” OSZK Kézirattára, Le­velestár. Először Palágyiban olvasható (410.), aztán Staud I. k., Halász II. 1034., majd mások.

3.         Móricz ezen a címen „írja ki magából” új házassága érzelmeit.

4.         vö. Staud I. 1845 júl. első fele és nov. 18. között nincs kül­de­mény

5.         vö. Perédy György: Te csak olyan légy a házamban, mint egy vi­rágszál. Nagyvárad c. napilap 1926. júl. 20.

6.         Kerényi Ferenc: A Madách-család osztályegyezsége. In. A Nóg­rád Megyei Múzeumok évkönyve, 1979. 181–198.  A rész­letes egyezségből a tárgyalásunk szempontjából leg­hús­ba­vá­góbbat emeltük ki.

7.         élőszóval többször kifejezte. 1853. máj. 25-i levelében le is ír­ta: Halász II. 1043.

8.         vö. Radó 175.

9.         Egy szerencsétlen nő gyónása. In. Fráter Erzsébet emlékezete I. Csé­cse–Balssagyarmat–Bp., 1996.

10.       Andor Csaba: Ismeretlen epizódok Madách életéből. Bp., 1998. 153–196.  Vissza a szöveghez

 

 

 

 

 

 

 

17